A mélypont ellenében

A huszadik századot az emberiség történelme egyik mélypontjaként tartom – nem egyedül -- számon. Mégis: ellenében az irodalom és művészet magaspontjának jelenlétét is benne és általa ünnepelem, a tragikus derű embert felemelő katarzisának megfogalmazásáért. Legyen rá bizonyság a magyar Nyugat című folyóirat, amely létrejöttének százados évfordulóját ünnepeljük. Írtam róla a Magyar Nemzet évzáró-évnyitó Magazinjában, és beszéltem róla ma reggel a Hírtv Különkiadásában, melyet hétfő reggel és szerda délután ismételnek is. Írtam és beszéltem boldogan, mert pályám alakulásába lényegében beleszólt, bárha semmilyen személyes kapcsolat már hozzá nem fűzhetett az időben.

De a Rákosi korszak legsötétebb pillanataiban a miskolci Földes Gimnázium diákjának atyai barátaim, Pápay Sándor és Bándi Géza a könyvtár barátian bizalmas csöndjében úgy adták kezembe a „nyugatos” írók könyveit és fordításköteteit, hogy amikor pályát kellett választanom nem a családi hagyományt követtem, mérnök helyett tanárnak felvételiztem, azzal az irodalommal akartam foglalkozni, amelynek szellemi sugárzását éppen ez a „nyugatos” szemlélet rajzolta ki előttem. Majd pedig fiatal tanárként ugyanitt folytattam már annak a „nyugatos” költőnek a feldolgozásával, aki ezt írhatta az ostrom vérzivatara után: „A magyar költészet az én nyelvemen beszél”. A napokban emlékezett valahai diákom, majd a Petőfi Irodalmi Múzeumbeli fiatal munkatársam Tverdota György a kezdő évekre, mondván, professzorként éppen erről a Nyugatról készül a kultuszkutatás szellemében konferenciát szervezni.

Mert mi lehet az oka, hogy az ostrom után Ottlik Géza és barátai éppen a Nyugatot akarják újjászervezni, a rendszerváltást megelőző időszak a Nyugathoz való visszakötődést gondolta végig, és még ma is nem egy folyóirat-szerveződés erre a névre szeretné keresztelni saját vállalkozását.

Túl az irodalomtörténet történelmi és poétikai esetlegességein a Nyugat „glóriával átallépi” az eseményeket, ellen- és rokonszenveket, politikai és poétikai csatározásokat, eszmévé finomodva a minőség eszményévé emelkedik a százéves távlatból. Annak igazolásaként, hogy az irodalom nem a drasztikus és látványos események, háborúk, diktatúrák törésvonalaiban-lövészárkaiban születik, hanem az írók mintha az emberiség őrzőangyalai szólalnának meg, figyelmeztetően -- mindig megelőzik a bekövetkező katasztrófákat. Az alakuló Nyugat is még a „boldog békeidőben”, a kiegyezést követő látszólagos fénykorban kezdi leírni az ember bukását és kétségbeesését éppúgy, mint a túlélési vágyát, a feltámadás reményét. Őrzőangyalok, Isten sajátos küldöttei: az írók és az embert környező állatok, akik figyelnek, és figyelmeztetnek. Beleszövődnek életünkbe. De az emberek ritkán figyelnek rájuk.

Csak két példát! Két félreértett esszét. Ady mielőtt megírná szellemi tisztázódása enciklopédiáját, a Margitát, leírja látomását az 1849-ben Erdélybe Bemhez készülő Petőfi lelkiállapotáról, a Petőfi nem alkuszik című elmélkedést. Benne olvasom ebben az eszmélkedésben a Prufrock vívódását, a háborút is utóbb átélő amerikai „hortobágy poétája” Mauberley hazai kivetettségét, a Transszszibériai prózában elképzelt utazását megélő költő vágyódását a franciaországi kis Johanna után, és a rákbarakkban feloszló test sejtelmes kiszolgáltatottságát. Eliot, Pound, Cendrars és Benn ugyanakkor keletkezett látomásait. Újat akarást és számvetést a halállal. Ady ne lett volna korszerű? Még Petőfit is kortársukká stilizálja. És mind ezt a „kisebb méretű csodát” szembesíti az Univerzum nagy csodájával – létezésével. Ugyanis ekkor, ezzel párhuzamosan fordul a szabadgondolkozás negatívjáról a pozitív oldalra a költő és gondolkozó Ady: az Istennel való foglalkozás katartikus helykereséséről vall verseiben.

És folytatom a másik számvetéssel: Babits Magyar költő kilencszáztizenkilencben című írásával. A forradalom és a kommün ünnepelt költője már katedráját elfoglalva, Ady-előadásait tartva átadja népbiztos barátjának nagy meghökkent költeményét, a Szíttál-e lassú mérgeket címűt. Már akkor átéli a rossz ártalmas kisugárzását.

„S a költő egymagában, félreértve az egész országtól, a hallgatás szívemésztő szégyenében, míg nemzetét marcangolták: önmagát tépdeste. Érezte a félreértést és ki nem magyarázkodhatott, érezte a bélyeget homlokán és le nem téphette. S míg a tompa baljós csönd fülledt körülötte, ő megkezdte lelkében harcát a szavakkal, - az ő saját régi szavaival.

Halljad ezt a harcot, neked jogod van számon kérni ezt is, egyedül illetékes idegen, közönség! Mert te vagy együtt mégis a Jelen és Jövő: minden Múltak és emlékek nagy rezultánsa: Nemzet! Mindannyiunknak nagy Bírája te vagy, te, akinek a végén mindig igazad van! Vallok tehát néked a magam nevében.

Egy sokat szenvedett költő nevében.

És vallom, hogy emésztő, szomorú harcot viselten a saját régi szavaimmal és minden szavakkal. Ah, már a vallomás feszíti lelkemet, mint bűnbánó remetében, ég bennem a hónapokig visszatartott gyónás!... Minden nagyszerű és szent szavakat megtagadtam én, először a »nemzet« szent szavait, mert ölés és elnyomás eszközei lettek, azután az »emberközösség« szent szavait is, mert ölés és elnyomás eszközei lettek ezek is! És így elérkeztem a Végső Kétség kopár szigetére. Egy fakóbb és szomorúbb virágom van emlékül erről a kopár szigetről, egy kövirózsa, egy kopár, sivatag énekem -- amelyet akkor nem olvasott nyomtatva senki sem, mert akkor ez, szegény, veszedelmes, »ellenforadalmi« ének volt -- az egyetlen énekem a kopár Diktatúra énektelen idejéből:

Ének a »Szavak Megtagadásának« korából.

Szíttál-e lassú mérgeket, illatok átkait?

jaj, rosszabb, aki kába szók mérgéből tudva szítt,

melyektől elzsibbad az ész, és megőrül a Tett –

ó, kárhozat, kiben a szó először született

az ábrándokbahurkoló, és álomharanghuzó,

biborszinű, tömjénszagú, trombitahangu szó.

Haza...Szabadság...hallod ezt? ó ember! messze fuss,

mert ellenséged aki szól, zsarnok és háborus:

mert minden édenek neve vad poklokat büvöl

s Kasszandra átkát gúnyosan visszárul veri föl.

Hazánk, harsan, s már durva harc dúlja a drága tájt,

s új tusa borzadt oka lesz, aki békét kiált.

Eszmét neveznek -- és a föld bitókkal fölfakad,

jövőt -- és viszik halni már a gyönge fiukat,

népjavát -- s a nép új nyomort lát, újabb szenvedést,

emberközösség: pompa-szó! -- de kerüld mint a kést;

szabadság: ez még csábosabb; -- de vigyázz, ki ne mondd,

mert súlyosabb bilincsbe fogsz botolni majd, bolond!

Ó, varázs van a szavakon, hogy a Teljesedés

fordítva értse mind, s legyen elátkozott vetés,

hol a konkolyt arassa az, ki a buzát veti,

s szive melegjén ölyvtojást költsön a gerle ki.

Ember azért, ha jót akarsz, tanácsom megfogadd

és köpd ki fogaid közül a véres szavakat, --

sőt hogyha érzed, hogy a szó, ez álnok gyűtövény,

ártatlan is, csírázni kezd lelkednek mezején,

égesd föl inkább a mezőt és legyen kételyed

tikkadt és izzó, mint a láng száraz mező felett.

Így tépődtem,

körülöttem egy ország nagy csöndje, s egy-egy fojtott jaj ért el a csöndből hozzámig.”

És rátalál az értékőrzés és nemzetmentés világirodalmi és az egyetemes történelmet szolgáló-gazdagító formulájára, az elkövetkező évtizedek Nyugat-szemléletének megfogalmazására.

„Ez a szó: nemzet, maga kétértelmű. Mi az a nemzet? Néhány milliónyi horda abból a fajtából, mely a teremtés koronájává teremtette magát? Nem: több ennél a nemzet! És ha skolasztikus szigorúsággal akarunk definiálni: nemcsak quidditas, hanem qualitas is. Aki ennek a néhány millió embernek mind csupa jót akar, békét, boldogságot: azért még mindig lehet nemzetellenes. Mert ami a nemzetet nemzetté teszi: az a lelkekben van. Egy szín, egy hangulat... aki ezt a színt haloványítani, ezt a hangulatot irtani akarja: az nemzetellenes!

Egy szín: egy színnel több az Emberiség nagy színskálájában. (Milyen szegény volna az egyszínű Emberiség!) Egy közös hangulat, közös emlékekből, öröklött és átélt közösségekből összeszőve. Testileg talán nem vagyunk rokonok: lelki közösség az. Egy nyelv, mely gondolkodásunkat hasonlóvá tette, ugyanazon mesék, melyeket hallottunk a gyerekszobában, ugyanazon történet, melyet tanultunk az iskolában, ugyanazon könyvek, melyeket olvastunk, hasonló városok, melyekben éltünk, hasonló tájak, amelyeket láttunk. És ugyanazon csapások, miket átszenvedtünk, ugyanazon áldatlan körülmények, amik közt tengődünk! Az egész múlt, jelenig gazdagodva, úgy, amint lelkünkben felgyülemlett. Közös lelki ősök. A nemzet az a lelkek közt, ami a faj a testi leszármazásban. S amint a faj ereje a testi múlt ereje: ismeretlen ősök hajlamai, betegségei és energiái: úgy képviseli a nemzet a lelki múltat, a lelki ősöket.

Nemzet: a kultúra.”

A Nyugat-eszményt azután atyai barátom, Vas István elbeszélései erősítették bennem, Szigligeten és szentendrei kertjükben. Nomeg Vas István és Ottlik beszélgetései-vitatkozásai, melyeknek néha hallgatója lehettem. Emlékszem közös rádióhallgatásunkra, a Groza Péter rakparti lakásban, amikor A háborúnak vége lett sorozatom Vas Istvánnal készült darabját együtt hallgattuk, Ottlikkal, és az utólagos vitáktól előre reszkető Szántó Piroskával. Diadallal vártuk ki végét.

Igen, a Nyugat koronként és emberenként mást-mást jelent. Irodalomtörténészként élt bennem egy történeti folyamatosság is, és most döbbenten tanulmányozom két ifjú hölgy (Mann Jolán és Sudár Annamária) Nyugat-képét, egy az OSZK-ban készült web-lapon. Mai szemmel emelik ki a maradandó mozzanatokat a folyóirat történetéből. A kortársak, akik számonként kísérték figyelemmel a megjelenést, bizony elcsodálkoznának, ha ezzel a szempont rendszerrel szembesülnének. Bizony egy egészen más Nyugat jelenik meg az évszázados távlatból: http://nyugat.oszk.hu/html/szakirodalom_kronologia.htm .

Folytatásként pedig elismételem a Magyar Nemzetben megjelent írásomat, ahol emlékeimbe beleszövődik Szabó Lőrinc végszava: „nincs senkim kivüled”, és emlékezem, mint Német László, tisztelettel, az eszményhez való kapcsolódással: „Azt csinálom, amit egy kéz egy másik kéz nélkül megtehet. Tisztelgek előtte.”

Másik kéz nélkül

Emlékek a százéves Nyugat ünnepén

A múlt század hetvenes éveinek elején tudományos műhelyként megújuló Petőfi Irodalmi Múzeumban a forradalmi tevékenysége miatt egyetemi rektorságából leváltott, sőt egy időre börtönbe is zárt Baróti Dezső és a hazai irodalmi muzeológia megalapítójának számító Miklós Róbert irányításával akkor fiatal irodalomtörténészek, Rónay László és jómagam reprezentatív kiállítást rendeztünk, melynek megnyitóján felmutatták nekünk az egyik alapító, Fenyő Miksa haldoklásból egyetlen napra még az életbe visszasegített alakját. Akkor még sokan éltek a lap munkatársai közül, emlékezéseiket leírattuk, irodalomtörténeti vitát is szerveztünk, szövegeit könyvben megjelentettük, majd az alapító atyák születésének összevont centenáriumára tanulmánykötetet szerkesztettünk. A Vallomások a Nyugatról, a Vita a Nyugatról és a Valóság és varázslat mindmostanáig a legkeresettebb szakirodalomba tartoznak. A közelmúlt egyik konferenciáján pedig felvetődött a kérdés: hogyan változik egyes művek recepciója, például az Esti Kornél sorozat mikor válhatott a kortársak szemében csak ifjúkori kalandjaik megjelenítéséből a modern magyar próza meghatározó példájává. És akkor nevetve közbeszóltam: dátumhoz köthető, a Valóság és varázslatban megjelenő Szegedy-Maszák tanulmány jelentheti ebben a sorsfordító határt.

Különben ez a visszakereső tudományos kutatás egybeesett a ma már szintén kutatási és tananyaggá váló írónemzedék, Tandori Dezső és Esterházy Péter kortársainak őskereső törekvéseivel. Ottlik Géza és Szentkuthy Miklós ujjmutatását követték, akik Budapest ostroma után éppen a Nyugatot (és hát szerves folytatását, a Magyar Csillagot) akarták újraindítani.

Nyugat -- Ha írók veszik szájukra ezt a nevet, immár száz év óta mindenki arra a csodára emlékezik, amelyet folyóiratként szoktunk leírni, de a legkevésbé sem az a kézbe vehető füzet vagy kötet sorozat jelenik meg szemünk előtt, amely valamely folyóirat nevének hallatára szokott megképződni. A Nyugat -- fogalom, amelyet már fennállása idején elkezdtek jubileumi alkalmakkor ünnepelni, és amelyet kényszerű megszűnte után évfordulók szerint, de anélkül még inkább glóriával körülvéve látunk feltűnni az ünnepeinket olyigen elrontó jelenünkben.

Pedig a Nyugat is ugyanolyan halandó folyóirat volt, mint a többiek. Hozzátehetem, hogy a Nyugatban sem csak halhatatlan alkotások jelentek meg, nem egyszer halványult színvonala is. A világirodalmi rangú lírai kiteljesedés, József Attila és Szabó Lőrinc idején a Nyugat inkább indítást és visszaigazolást jelentett, az írók jobbára csak névjegyként közöltek benne írásokat, hiszen a megélhetést a nagyobb napilapokban, leginkább a Mikes Lajos szerkesztette Az Est-lapokban való rendszeres publikálás jelentette, még az alapító „nagy nemzedék” számára is. És mégis! Volt oka, hogy egy kicsit tovább élt, mint a többi. Ha előzményeit és a nagyon fontos folytatását, a Magyar Csillagot is hozzá számítjuk, formálisan négy évtizedet is alig ért meg. De még ma is köztünk él és alkot a kaposvári Takáts Gyula, aki valóságos szerzője lehetett a folyóiratnak, és akiben mindmostanáig folytatódik az a poétikai meghatározottság, amely a Nyugatból kisugárzik. És hogy tudunk felemelő módon nemzeti jelleggel gyászolni talán épp ennek a hagyománynak köszönhetjük: Szabó Magda ha nem is a Nyugat, de annak szellemét tovább szolgáló Újhold szervezőjeként ugyanennek az eszménynek ihletettje és egyben továbbéltetője a szememben.

Mi biztosíthatja egy folyóiratnak ezt a megkülönböztetett helyet? Én szerintem a sokfélesége, amely csak egyetlen kritériumot ismer: a színvonalat. Színvonalat a megvalósításban és az alkotáshoz fűződő etikában. A története során váltakozó szerkesztők mindegyike úgy tudta összehangolni a szerzők és írások különbözését, hogy azok nemhogy ütötték volna egymást, inkább az összképet gazdagították, éppen egymásra irányították a figyelmet. A legcsodálatosabb Nyugat-monográfia: Karinthy Frigyes Így írtok ti című gyűjteménye. Benne ölt testet az írók egymástól olyannyira elkülönböző modora, és egymáshoz való nem mindig szeretetteljes kötődése.

Kell-e nagyobb ellentét, mint indulásuktól kezdődően Ady és Kosztolányi, vagy a húszas évek végére egymás ellen forduló ifjúkori barátok, a homo moralis elvét felvállaló Babits és a homo estheticus eszményét hangoztató – hasonlóképpen, csak más formátumban morális – Kosztolányi. Egy tehetséges doktorandusz dolgozatában olvasom, hogy Ady, amint lesöpri a még igencsak kezdő Kosztolányi első kötetét kritikájában, érzékenyen figyeli közben azt a költői teljesítményt, amelyikről ugyanakkor tudja: megtalálta a tőle függetlenül alakuló igazi riválist, akinek pályája akkor is úgy alakul, ha maga Ady nem volna jelen a magyar költészetben. És milyen érdekes: az ifjonti levelezésükben Ady-ellenesen össze-összekacsintó Kosztolányi és Babits utóbb Ady halála évfordulóján már szemben állanak: Babits kötelességének érzi az Ady melletti kiállást, Kosztolányi pedig korai véleményének felhangosítását. Mindketten elismerik Ady költészetének nagyságát, csakhogy az egyik az életmű dantei kompozíciójának vízionárius összefüggéseire figyel, míg a másik a tökéletes vers szigorú mértékével közelít a szétszóródó életmű egészéhez. Vagy, Ferenczi László Kassák-könyvében bemutatja, hogy az avantgárd szerkesztő és táborszervező – maga is a folyóirat állandó szerzője közben – éppen a Nyugat jelentőségét hangsúlyozza támadásaival, kiváltva ezzel Babits viszont értékelő vitatkozó válaszát. Majd nemsokára Kassák avantgárd verskötetét a legértőbben szintén a Nyugat fogadja, személy szerint a tőle talán legtávolabb álló Kosztolányi. Az emigrációba kényszerült költőnek a komün alapvető tévedéseit is érzékeltető, de az áldozatokat elemi költői erővel elsirató, Máglyák énekelnek című époszát pedig az akkor a Babits belső köreihez tartozó fiatal Szabó Lőrinc méltatja a folyóiratban lelkes szavakkal. Avagy, Lukács György az első évfolyam tizenkilencedik számában a legszebb magyarsággal megírt esszéjében mutatja be a társai költészetére oly annyira hasonlító, alig hogy kibontakozó német szimbolista költő, Stefan George líráját. Csakhogy a régebben elveikben is társak mily távolra szakadtak egymástól a komün utáni pillanatban a Magyar költő kilencszáztizenkilencben című megrendült számadást és önvallomást olvasva: Babits „gombolyag filozófus”-nak titulálja Lukácsot, barátját, a korábban Bartók operát ihlető Balázs Bélát pedig „szél-sárkány költő”-nek. Hogy aztán Babits későbbi kedvence, Szerb Antal majd a harmincas években ismét Lukács Györgyből induljon ki a modern európai próza számvetésekor, a Hétköznapok és csodák bevezetésében. Sokszor ölték tehát egymást a folyóiratot alapítók, de becsülték is! Ennyi pedig elég lehetett az összetartozáshoz. És akkor még nem is említettem a nemzedéki küzdelmeket.

Szoktuk mondani: a Nyugat „nagy nemzedéke”. Az alapító atyák közül néhány név: Ady, Móricz, Babits, Juhász Gyula, Kosztolányi, Csáth Géza, Krúdy, Szabó Dezső, Nagy Lajos, Szomory Dezső, Kaffka Margit, Lesznai Anna, Füst Milán, Kassák, Karinthy, a későbben érkező Tóth Árpád. És akkor még nem is említem a szerkesztőket és kritikusokat, például Ignotust vagy Schöpflin Aladárt, vagy az egymással szerkesztői elveik okán párbajt is vívó Osvátot és Hatvany Lajost. De említsem közös tévedésüket: Ady nagy ívű váltását megjelenítő verses regényének, a Margitának csúfos meghúzását és időelőtti befejeztetését, sőt elvitatott utóéletét. A nagy nemzedék nagy fiaskóját. Ellenpróbaként évtizede összeolvastam az 1912-ben, a Margitával egy időben megjelent remekműveket: T. S. Eliot és Ezra Pound, Yeats és Gottfried Benn, Blais Cendrars és Kavafisz ugyanabban az évben írott szövegeit. Majd amolyan „nyugatos” játékkal a szövegek magyar fordításai közé fűztem a Margita sorait – kollegáim nem tudták szétszálazni, kivágni belőle Ady szövegeit. Persze könnyű egy század elteltével visszafelé olvasni. Féltő barátai tévedtek, amikor poétikai okokból a tehetség szétesését vélték a készülő műben észlelni. De ez még nem volt szemükben kirekesztő ok. Közölték. A húzás már bonyolultabb okra vezethető vissza: a benne bemutatottnak vélt személyek – ma úgy mondanánk: -- személyiségi jogait védték. Majd gyorsan feledtették az egész művet.

Aztán jöttek a nemzedékinek is feltűnő ellentétek. A Trianon után jelentkező második, és a nagy gazdasági világválságot követően megjelenő harmadik nemzedék. Én még az Újhold íróit is negyedik nemzedékként ide számolom. És akkor itt vannak a nyolcvanas évek Újhold Évkönyvei felkarolta újabb nemzedékek. Mindennek már Babits, majd halála után legendásan eszményített – a kommunizmus éveiben a rá hivatkozókkal együtt kárhoztatott -- emlékezete lesz a meghatározója.

Babits – ha csak teheti – rangjabéliekkel veszi körül magát. Legendás már a fiatalkori indulás is: Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula; a szenvedélyes levelezőtársak mindegyike ma már a magyar líra maradandó nagysága. Politikusok, filozófusok, költők következnek: Lukács György, Balázs Béla, Kunfi Zsigmond, Hatvany, de leginkább a Dienes-fiúk és feleségeik. És még az olyannyira különböző alkatú Móricz Zsigmonddal is megkísérli a maga félszeg módján a szerkesztői kapcsolatot barátsággá melegíteni, éppen a Nyugat megmentése érdekében. Ő is akarja a Nyugat Barátok Körét, ő is részt vesz a közös szilveszter-estéken, amelyek nem is szerkesztőségi összejövetelek, hanem inkább megelevenedett irodalomtörténeti arcképcsarnokok. Még a tanítványok kiválasztásában is ehhez a minőségi elvhez ragaszkodik – és szerencsés kézzel válogat. Talán az egy Kazinczy vezetett a magyar Parnasszusra annyi tehetséget, mint ahányat Babits személyes baráti környezetébe fogadott. Az utóbb másod-, harmad vonalba sorolódók vagy a véletlenül fiatalon elhullottak még ma is említésre méltóak. De az igazi nagyok is hányan vannak: József Attila, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Németh László, Halász Gábor.

Ahogy a névsort olvasom, kísértetiesen egymásra rímel a kapcsolatok végső szakasza. Mintha egy elátkozott királyfi kísértené minduntalan a lehetetlent. Még a szerényebb tanítványokat is el-elkapta a lázadás, Sárközi György is nyilvános vitára nyitotta egyszer száját éppen nemzedéke érdekében. Tudjuk, a szakítások, szembeállások okai különbözőek, hol a történelem, hol világnézet, hol intrika, hol alkati kérdések szóltak közbe: vaskos kötetekben lehet mindezt dokumentálni. Dokumentálódott nem is egy történet. A Babits—Szabó Lőrinc szakítás történetének csörtéit kezdő kutatóként vívtam Babits ügyvéd barátjával, Basch Lóránttal vitatkozva. Mégse a történetekre, hanem az emlékekre figyeljünk! Szabó Lőrinc sírva olvassa fel élete végén a Babitsra emlékező versét. Nem – nemcsak! -- azt siratta, hogy valaha a rossz Szabó Lőrinc föllázadt a jó Babits ellen, hanem megértette közös sorsukat: „nincs senkim kivüled”. Mint ahogy Németh László is fájdalmasan búcsúzik a valahai mester-baráttól: „Azt csinálom, amit egy kéz egy másik kéz nélkül megtehet. Tisztelgek előtte.”

Egyszerre aztán mintha az átkos varázslat szűnne, Párizsból megérkezik egy fiatal magyar pusztai fiú, Illyés Gyula, Babits olvassa újabb verseit, és az egyik fiatallal, aki akkor már bejáratos hozzá, és még éppen nem lázadt fel ellene, József Attilával üzen érte, és ő – úgy tűnik fel – jelenlétével megszünteti ezt a rontást. Ekkortól kezdve mintha minden megváltozna. A személyében mindinkább betegségekkel küzdő költő körül felvirágzik egy elapadt folyóirat, lakásának fogadószobája az íróvá avatás szentélye lesz, az Esztergom-Előhegy-i kis ház pedig a beérkezettek zarándokhelye.

Illyés nem költőnek készül, hosszú kerülők útján lesz azzá. Nem is kerül Babits költői iskolájába. Párizsból hazatérve Kassák Dokumentum című folyóiratának munkatársa, a Nyugathoz is Osvát hívja, még állást is ő szerez neki. Így is emlékezik: „Én nem voltam Babits-tanítvány; vagy – nehezebbfejűségem folytán – csak később, már halála után. Szerkesztőhelyettese voltam, majd szerkesztőtársa, végül szerkesztőörököse. Közelségünk mégis látszólagos. Nem volt egyetlen eset sem, amikor meghívás nélkül kerestem föl. Éreztem szeretetét, de ezt annak tulajdonítottam, hogy földik vagyunk.” Eleve különböző pozícióból indultak, és úgy keresték az egymás felé vezető utakat, de Illyés tartózkodó természete révén soha sem merészkedtek egymást sebző közelségbe. De ő, a máshonnan jött ébreszti rá éppen a legjobb és legszükségesebb időben Babitsot költészete közösségi értékére: az európai távlatú nagy nemzeti költőt ő tudatosítja Babitsban, és segíti a szerkesztőt az újabb nemzedékek költői és emberi példájává emelkedni. A fiatalabb költőnek biztonságérzetet ad a nagytapasztalatú szerkesztő jóváhagyó figyelme, az érett mester pedig a magyar líra rég várt megújulását élvezi, a nemzeti jelleg korszerű újjászületését.

Végül is Babits utolsó szájmozgását az új barát figyelhette, aki oly mesterien tudta a távolsággal védeni a közelséget, az önkéntes szolgálattal összeegyeztetni a személyes szuverenitást. Ő lett az, aki a nemzeti költő feladatát szekértáborba szorítva vitte tovább, első lépésként – vállalva az embertelenedő világ pergőtüzét – éppen a Babitsra emlékező kötetben gyűjtve össze a kortársak humanista szellemi értékeit.

Sokáig a huszadik századi irodalmat a Nyugat nemzedékeiként írták le. A rendszerváltást a szakmánkban jelentő első pécsi irodalomtörténeti konferenciára Kulcsár Szabó Ernő kollégámmal úgy hívtuk a résztvevőket, hogy „váltsuk fel a nemzeti irodalomtörténet kézikönyveinek korszakolását, amely a lehető legformálisabb, éspedig nemzedéki – a Nyugat első, második, harmadik stb. »nemzedéke« -- szerkezetbe tudta csak foglalni, lehetetlenné téve így a műfaj valóságos történetében végbement változások természetének poetológiai értelmezését”. Ezzel a szaktudományi értelmezést-elemzést, a mindenkor változót leválasztottuk a változtathatatlanul megképződött eszmény örök értékeket sugárzó képéről. Ekkortól kezdve a Nyugat neve talán nem olyan korszakjelölő, amelyet történészek, irodalmárok oly sokszor csereberélnek a változó ideológiai vagy poétikai jellegű prekoncepciók ihletében. A Nyugat emlékezete így megmaradhat az érték mindenkori megfelelőjének, amelyet nem lehet egyetlen irányzat számára sem kisajátítani. A Nyugat végképp eszmévé finomult, örök időkre szóló példázattá. Az érték mértékegységévé.

Kabdebó Lóránt