Bejelentkezés|| Regisztráció
Új jelszó
Iratkozz fel
hírlevelünkre!
GYIK







A Megbékélés Chartája
II. Rákóczi Ferenc Alapítvány - Magyarságismereti Mozgótábor
Népszavazás-kalkulátor!
Legyen-e, s ha igen, milyen legyen a népesedéspolitika Magyarországon?
Egy biztosító - több biztosító az egészségügyben? A Magyar-Hon-Lap saját sorozata
KDNP
MKDSZ
IKSZ
FIDESZ
FIDELITAS
FIT
Európai Néppárt
ENP-ED MAGYAR DELEGÁCIÓ
Írj a magyar EP-képviselõknek!
Pesty László: Megsebzett Ünnep
Demokrata Online
Szövetség
ORBÁN VIKTOR
Árkád Szépirodalmi és Mûvészeti folyóirat
Dinnyés József daltulajdonos
Magyarok Háza
A szabad vasárnapért
Kismama bérlet
MTI
Magyar Krónika
Letölthető könyv:

Több írásból álló kötet, mintegy a közép-európai együttélés olvasókönyve.

Creative Commons Licenc
A Magyar-Hon-Lap cikkei a CC - Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! Licenc feltételeinek megfelelően felhasználhatók.

Felhőkép
Idõjáráselõrejelzések
Idõjárás elõrejelzés
A Magyar-Hon-Lap RSS csatornái
Hírlevelek
Hozzáadás a Google kezdõlapjához
Twitter






Bérkalkulátor
Mennyi az annyi? Bérkalkulátor a Magyar-Hon-Lapon!



Ez volt a vizitdíj-útmutató


Sajtó
Nagyon hasznos
Küldj SMS-t
Kultúra
Szótárak
KERESZTÚT
Népszavazás 2004

Átváltók

Panoráma
csak egy kattintásra!

Mit látsz az égbolton?
Be szép a Világ!
Web kamerák

Gazdaság
Tözsdeinformációk - Központi Statisztikai Hivatal- OECD statisztika - MNB

Hazai közélet - Egyesületek
1000 év törvényei
Parlament- KormányzatPártokFidelitasIKSZHatárontúli Magyarok Hivatala
Közvéleménykutatások - Választási Hivatal - KÜM EU vonal

Nemzetközi közélet - Egyesületek
Európai Unió - Európai Parlament - Európai Néppárt - Európa Tanács - CDU - Brit Nagykövetség - Capital Commentary -
Magyar Koalíció Pártja - RMDSZ - VMSZ - Magyar Emberjogi Alapítvány

Turisztika - szórakozás
Hotelek - Falusi turizmus - Utazás - Erdély - Hannover EXPO 2000 - WorldGuide - PlanetWare - Világlátó

Internet
Keresõk - Ingyen E-mail lehetõségek - Ingyen WEB-helyek - Virusirtók

Hit - vallás
Biblia
Katolikus - Magyar Katolikus Egyház - Könyvtár - Vatikán - Napi igeliturgia - Virtuális plébánia - Gyulafehérvári érsekség - Gyomaendõdi iskola - Igen c. folyóirat - HÁLÓ - Szeged Rókusi Plébánia - Dunaharaszti és Taksony plébániái - Szent Család Plébánia
Zarándok
Görögkatolikus - Parochia
Református - Parókia.net - Pasarét
Evangélikus - Magyar Evangélikus Egyház
Unitárius Unitárius Egyház -

Egyéb - Hirdetések
Álláshirdetések - SZJA és 1 %

A mélypont ellenében Nyomtatás E-mail
További cikkek a kategóriában: Kultúra rovat
2008. January 5.

A mélypont ellenében


a képre kattintva
olvasható méretet kapunk

A huszadik századot az emberiség történelme egyik mélypontjaként tartom – nem egyedül -- számon. Mégis: ellenében az irodalom és mûvészet magaspontjának jelenlétét is benne és általa ünnepelem, a tragikus derû embert felemelõ katarzisának megfogalmazásáért. Legyen rá bizonyság a magyar Nyugat címû folyóirat, amely létrejöttének százados évfordulóját ünnepeljük. Írtam róla a Magyar Nemzet évzáró-évnyitó Magazinjában, és beszéltem róla ma reggel a Hírtv Különkiadásában, melyet hétfõ reggel és szerda délután ismételnek is. Írtam és beszéltem boldogan, mert pályám alakulásába lényegében beleszólt, bárha semmilyen személyes kapcsolat már hozzá nem fûzhetett az idõben.

De a Rákosi korszak legsötétebb pillanataiban a miskolci Földes Gimnázium diákjának atyai barátaim, Pápay Sándor és Bándi Géza a könyvtár barátian bizalmas csöndjében úgy adták kezembe a „nyugatos” írók könyveit és fordításköteteit, hogy amikor pályát kellett választanom nem a családi hagyományt követtem, mérnök helyett tanárnak felvételiztem, azzal az irodalommal akartam foglalkozni, amelynek szellemi sugárzását éppen ez a „nyugatos” szemlélet rajzolta ki elõttem. Majd pedig fiatal tanárként ugyanitt folytattam már annak a „nyugatos” költõnek a feldolgozásával, aki ezt írhatta az ostrom vérzivatara után: „A magyar költészet az én nyelvemen beszél”. A napokban emlékezett valahai diákom, majd a Petõfi Irodalmi Múzeumbeli fiatal munkatársam Tverdota György a kezdõ évekre, mondván, professzorként éppen errõl a Nyugatról készül a kultuszkutatás szellemében konferenciát szervezni.

Mert mi lehet az oka, hogy az ostrom után Ottlik Géza és barátai éppen a Nyugatot akarják újjászervezni, a rendszerváltást megelõzõ idõszak a Nyugathoz való visszakötõdést gondolta végig, és még ma is nem egy folyóirat-szervezõdés erre a névre szeretné keresztelni saját vállalkozását.

Túl az irodalomtörténet történelmi és poétikai esetlegességein a Nyugat „glóriával átallépi” az eseményeket, ellen- és rokonszenveket, politikai és poétikai csatározásokat, eszmévé finomodva a minõség eszményévé emelkedik a százéves távlatból. Annak igazolásaként, hogy az irodalom nem a drasztikus és látványos események, háborúk, diktatúrák törésvonalaiban-lövészárkaiban születik, hanem az írók mintha az emberiség õrzõangyalai szólalnának meg, figyelmeztetõen -- mindig megelõzik a bekövetkezõ katasztrófákat. Az alakuló Nyugat is még a „boldog békeidõben”, a kiegyezést követõ látszólagos fénykorban kezdi leírni az ember bukását és kétségbeesését éppúgy, mint a túlélési vágyát, a feltámadás reményét. Õrzõangyalok, Isten sajátos küldöttei: az írók és az embert környezõ állatok, akik figyelnek, és figyelmeztetnek. Beleszövõdnek életünkbe. De az emberek ritkán figyelnek rájuk.

Csak két példát! Két félreértett esszét. Ady mielõtt megírná szellemi tisztázódása enciklopédiáját, a Margitát, leírja látomását az 1849-ben Erdélybe Bemhez készülõ Petõfi lelkiállapotáról, a Petõfi nem alkuszik címû elmélkedést. Benne olvasom ebben az eszmélkedésben a Prufrock vívódását, a háborút is utóbb átélõ amerikai „hortobágy poétája” Mauberley hazai kivetettségét, a Transszszibériai prózában elképzelt utazását megélõ költõ vágyódását a franciaországi kis Johanna után, és a rákbarakkban feloszló test sejtelmes kiszolgáltatottságát. Eliot, Pound, Cendrars és Benn ugyanakkor keletkezett látomásait. Újat akarást és számvetést a halállal. Ady ne lett volna korszerû? Még Petõfit is kortársukká stilizálja. És mind ezt a „kisebb méretû csodát” szembesíti az Univerzum nagy csodájával – létezésével. Ugyanis ekkor, ezzel párhuzamosan fordul a szabadgondolkozás negatívjáról a pozitív oldalra a költõ és gondolkozó Ady: az Istennel való foglalkozás katartikus helykeresésérõl vall verseiben.

És folytatom a másik számvetéssel: Babits Magyar költõ kilencszáztizenkilencben címû írásával. A forradalom és a kommün ünnepelt költõje már katedráját elfoglalva, Ady-elõadásait tartva átadja népbiztos barátjának nagy meghökkent költeményét, a Szíttál-e lassú mérgeket címût. Már akkor átéli a rossz ártalmas kisugárzását.

„S a költõ egymagában, félreértve az egész országtól, a hallgatás szívemésztõ szégyenében, míg nemzetét marcangolták: önmagát tépdeste. Érezte a félreértést és ki nem magyarázkodhatott, érezte a bélyeget homlokán és le nem téphette. S míg a tompa baljós csönd fülledt körülötte, õ megkezdte lelkében harcát a szavakkal, - az õ saját régi szavaival.

Halljad ezt a harcot, neked jogod van számon kérni ezt is, egyedül illetékes idegen, közönség! Mert te vagy együtt mégis a Jelen és Jövõ: minden Múltak és emlékek nagy rezultánsa: Nemzet! Mindannyiunknak nagy Bírája te vagy, te, akinek a végén mindig igazad van! Vallok tehát néked a magam nevében.

Egy sokat szenvedett költõ nevében.

És vallom, hogy emésztõ, szomorú harcot viselten a saját régi szavaimmal és minden szavakkal. Ah, már a vallomás feszíti lelkemet, mint bûnbánó remetében, ég bennem a hónapokig visszatartott gyónás!... Minden nagyszerû és szent szavakat megtagadtam én, elõször a »nemzet« szent szavait, mert ölés és elnyomás eszközei lettek, azután az »emberközösség« szent szavait is, mert ölés és elnyomás eszközei lettek ezek is! És így elérkeztem a Végsõ Kétség kopár szigetére. Egy fakóbb és szomorúbb virágom van emlékül errõl a kopár szigetrõl, egy kövirózsa, egy kopár, sivatag énekem -- amelyet akkor nem olvasott nyomtatva senki sem, mert akkor ez, szegény, veszedelmes, »ellenforadalmi« ének volt -- az egyetlen énekem a kopár Diktatúra énektelen idejébõl:

Ének a »Szavak Megtagadásának« korából.

Szíttál-e lassú mérgeket, illatok átkait?

jaj, rosszabb, aki kába szók mérgébõl tudva szítt,

melyektõl elzsibbad az ész, és megõrül a Tett –

ó, kárhozat, kiben a szó elõször született

az ábrándokbahurkoló, és álomharanghuzó,

biborszinû, tömjénszagú, trombitahangu szó.

Haza...Szabadság...hallod ezt? ó ember! messze fuss,

mert ellenséged aki szól, zsarnok és háborus:

mert minden édenek neve vad poklokat büvöl

s Kasszandra átkát gúnyosan visszárul veri föl.

Hazánk, harsan, s már durva harc dúlja a drága tájt,

s új tusa borzadt oka lesz, aki békét kiált.

Eszmét neveznek -- és a föld bitókkal fölfakad,

jövõt -- és viszik halni már a gyönge fiukat,

népjavát -- s a nép új nyomort lát, újabb szenvedést,

emberközösség: pompa-szó! -- de kerüld mint a kést;

szabadság: ez még csábosabb; -- de vigyázz, ki ne mondd,

mert súlyosabb bilincsbe fogsz botolni majd, bolond!

Ó, varázs van a szavakon, hogy a Teljesedés

fordítva értse mind, s legyen elátkozott vetés,

hol a konkolyt arassa az, ki a buzát veti,

s szive melegjén ölyvtojást költsön a gerle ki.

Ember azért, ha jót akarsz, tanácsom megfogadd

és köpd ki fogaid közül a véres szavakat, --

sõt hogyha érzed, hogy a szó, ez álnok gyûtövény,

ártatlan is, csírázni kezd lelkednek mezején,

égesd föl inkább a mezõt és legyen kételyed

tikkadt és izzó, mint a láng száraz mezõ felett.

Így tépõdtem,

körülöttem egy ország nagy csöndje, s egy-egy fojtott jaj ért el a csöndbõl hozzámig.”

És rátalál az értékõrzés és nemzetmentés világirodalmi és az egyetemes történelmet szolgáló-gazdagító formulájára, az elkövetkezõ évtizedek Nyugat-szemléletének megfogalmazására.

„Ez a szó: nemzet, maga kétértelmû. Mi az a nemzet? Néhány milliónyi horda abból a fajtából, mely a teremtés koronájává teremtette magát? Nem: több ennél a nemzet! És ha skolasztikus szigorúsággal akarunk definiálni: nemcsak quidditas, hanem qualitas is. Aki ennek a néhány millió embernek mind csupa jót akar, békét, boldogságot: azért még mindig lehet nemzetellenes. Mert ami a nemzetet nemzetté teszi: az a lelkekben van. Egy szín, egy hangulat... aki ezt a színt haloványítani, ezt a hangulatot irtani akarja: az nemzetellenes!

Egy szín: egy színnel több az Emberiség nagy színskálájában. (Milyen szegény volna az egyszínû Emberiség!) Egy közös hangulat, közös emlékekbõl, öröklött és átélt közösségekbõl összeszõve. Testileg talán nem vagyunk rokonok: lelki közösség az. Egy nyelv, mely gondolkodásunkat hasonlóvá tette, ugyanazon mesék, melyeket hallottunk a gyerekszobában, ugyanazon történet, melyet tanultunk az iskolában, ugyanazon könyvek, melyeket olvastunk, hasonló városok, melyekben éltünk, hasonló tájak, amelyeket láttunk. És ugyanazon csapások, miket átszenvedtünk, ugyanazon áldatlan körülmények, amik közt tengõdünk! Az egész múlt, jelenig gazdagodva, úgy, amint lelkünkben felgyülemlett. Közös lelki õsök. A nemzet az a lelkek közt, ami a faj a testi leszármazásban. S amint a faj ereje a testi múlt ereje: ismeretlen õsök hajlamai, betegségei és energiái: úgy képviseli a nemzet a lelki múltat, a lelki õsöket.

Nemzet: a kultúra.”

A Nyugat-eszményt azután atyai barátom, Vas István elbeszélései erõsítették bennem, Szigligeten és szentendrei kertjükben. Nomeg Vas István és Ottlik beszélgetései-vitatkozásai, melyeknek néha hallgatója lehettem. Emlékszem közös rádióhallgatásunkra, a Groza Péter rakparti lakásban, amikor A háborúnak vége lett sorozatom Vas Istvánnal készült darabját együtt hallgattuk, Ottlikkal, és az utólagos vitáktól elõre reszketõ Szántó Piroskával. Diadallal vártuk ki végét.

Igen, a Nyugat koronként és emberenként mást-mást jelent. Irodalomtörténészként élt bennem egy történeti folyamatosság is, és most döbbenten tanulmányozom két ifjú hölgy (Mann Jolán és Sudár Annamária) Nyugat-képét, egy az OSZK-ban készült web-lapon. Mai szemmel emelik ki a maradandó mozzanatokat a folyóirat történetébõl. A kortársak, akik számonként kísérték figyelemmel a megjelenést, bizony elcsodálkoznának, ha ezzel a szempont rendszerrel szembesülnének. Bizony egy egészen más Nyugat jelenik meg az évszázados távlatból: http://nyugat.oszk.hu/html/szakirodalom_kronologia.htm .

Folytatásként pedig elismételem a Magyar Nemzetben megjelent írásomat, ahol emlékeimbe beleszövõdik Szabó Lõrinc végszava: „nincs senkim kivüled”, és emlékezem, mint Német László, tisztelettel, az eszményhez való kapcsolódással: „Azt csinálom, amit egy kéz egy másik kéz nélkül megtehet. Tisztelgek elõtte.”

Másik kéz nélkül

Emlékek a százéves Nyugat ünnepén

Csak bot és vászon,

de nem bot és vászon,

hanem zászló.

(Kosztolányi Dezsõ)

A múlt század hetvenes éveinek elején tudományos mûhelyként megújuló Petõfi Irodalmi Múzeumban a forradalmi tevékenysége miatt egyetemi rektorságából leváltott, sõt egy idõre börtönbe is zárt Baróti Dezsõ és a hazai irodalmi muzeológia megalapítójának számító Miklós Róbert irányításával akkor fiatal irodalomtörténészek, Rónay László és jómagam reprezentatív kiállítást rendeztünk, melynek megnyitóján felmutatták nekünk az egyik alapító, Fenyõ Miksa haldoklásból egyetlen napra még az életbe visszasegített alakját. Akkor még sokan éltek a lap munkatársai közül, emlékezéseiket leírattuk, irodalomtörténeti vitát is szerveztünk, szövegeit könyvben megjelentettük, majd az alapító atyák születésének összevont centenáriumára tanulmánykötetet szerkesztettünk. A Vallomások a Nyugatról, a Vita a Nyugatról és a Valóság és varázslat mindmostanáig a legkeresettebb szakirodalomba tartoznak. A közelmúlt egyik konferenciáján pedig felvetõdött a kérdés: hogyan változik egyes mûvek recepciója, például az Esti Kornél sorozat mikor válhatott a kortársak szemében csak ifjúkori kalandjaik megjelenítésébõl a modern magyar próza meghatározó példájává. És akkor nevetve közbeszóltam: dátumhoz köthetõ, a Valóság és varázslatban megjelenõ Szegedy-Maszák tanulmány jelentheti ebben a sorsfordító határt.

Különben ez a visszakeresõ tudományos kutatás egybeesett a ma már szintén kutatási és tananyaggá váló írónemzedék, Tandori Dezsõ és Esterházy Péter kortársainak õskeresõ törekvéseivel. Ottlik Géza és Szentkuthy Miklós ujjmutatását követték, akik Budapest ostroma után éppen a Nyugatot (és hát szerves folytatását, a Magyar Csillagot) akarták újraindítani.

Nyugat -- Ha írók veszik szájukra ezt a nevet, immár száz év óta mindenki arra a csodára emlékezik, amelyet folyóiratként szoktunk leírni, de a legkevésbé sem az a kézbe vehetõ füzet vagy kötet sorozat jelenik meg szemünk elõtt, amely valamely folyóirat nevének hallatára szokott megképzõdni. A Nyugat -- fogalom, amelyet már fennállása idején elkezdtek jubileumi alkalmakkor ünnepelni, és amelyet kényszerû megszûnte után évfordulók szerint, de anélkül még inkább glóriával körülvéve látunk feltûnni az ünnepeinket olyigen elrontó jelenünkben.

Pedig a Nyugat is ugyanolyan halandó folyóirat volt, mint a többiek. Hozzátehetem, hogy a Nyugatban sem csak halhatatlan alkotások jelentek meg, nem egyszer halványult színvonala is. A világirodalmi rangú lírai kiteljesedés, József Attila és Szabó Lõrinc idején a Nyugat inkább indítást és visszaigazolást jelentett, az írók jobbára csak névjegyként közöltek benne írásokat, hiszen a megélhetést a nagyobb napilapokban, leginkább a Mikes Lajos szerkesztette Az Est-lapokban való rendszeres publikálás jelentette, még az alapító „nagy nemzedék” számára is. És mégis! Volt oka, hogy egy kicsit tovább élt, mint a többi. Ha elõzményeit és a nagyon fontos folytatását, a Magyar Csillagot is hozzá számítjuk, formálisan négy évtizedet is alig ért meg. De még ma is köztünk él és alkot a kaposvári Takáts Gyula, aki valóságos szerzõje lehetett a folyóiratnak, és akiben mindmostanáig folytatódik az a poétikai meghatározottság, amely a Nyugatból kisugárzik. És hogy tudunk felemelõ módon nemzeti jelleggel gyászolni talán épp ennek a hagyománynak köszönhetjük: Szabó Magda ha nem is a Nyugat, de annak szellemét tovább szolgáló Újhold szervezõjeként ugyanennek az eszménynek ihletettje és egyben továbbéltetõje a szememben.

Mi biztosíthatja egy folyóiratnak ezt a megkülönböztetett helyet? Én szerintem a sokfélesége, amely csak egyetlen kritériumot ismer: a színvonalat. Színvonalat a megvalósításban és az alkotáshoz fûzõdõ etikában. A története során váltakozó szerkesztõk mindegyike úgy tudta összehangolni a szerzõk és írások különbözését, hogy azok nemhogy ütötték volna egymást, inkább az összképet gazdagították, éppen egymásra irányították a figyelmet. A legcsodálatosabb Nyugat-monográfia: Karinthy Frigyes Így írtok ti címû gyûjteménye. Benne ölt testet az írók egymástól olyannyira elkülönbözõ modora, és egymáshoz való nem mindig szeretetteljes kötõdése.

Kell-e nagyobb ellentét, mint indulásuktól kezdõdõen Ady és Kosztolányi, vagy a húszas évek végére egymás ellen forduló ifjúkori barátok, a homo moralis elvét felvállaló Babits és a homo estheticus eszményét hangoztató – hasonlóképpen, csak más formátumban morális – Kosztolányi. Egy tehetséges doktorandusz dolgozatában olvasom, hogy Ady, amint lesöpri a még igencsak kezdõ Kosztolányi elsõ kötetét kritikájában, érzékenyen figyeli közben azt a költõi teljesítményt, amelyikrõl ugyanakkor tudja: megtalálta a tõle függetlenül alakuló igazi riválist, akinek pályája akkor is úgy alakul, ha maga Ady nem volna jelen a magyar költészetben. És milyen érdekes: az ifjonti levelezésükben Ady-ellenesen össze-összekacsintó Kosztolányi és Babits utóbb Ady halála évfordulóján már szemben állanak: Babits kötelességének érzi az Ady melletti kiállást, Kosztolányi pedig korai véleményének felhangosítását. Mindketten elismerik Ady költészetének nagyságát, csakhogy az egyik az életmû dantei kompozíciójának vízionárius összefüggéseire figyel, míg a másik a tökéletes vers szigorú mértékével közelít a szétszóródó életmû egészéhez. Vagy, Ferenczi László Kassák-könyvében bemutatja, hogy az avantgárd szerkesztõ és táborszervezõ – maga is a folyóirat állandó szerzõje közben – éppen a Nyugat jelentõségét hangsúlyozza támadásaival, kiváltva ezzel Babits viszont értékelõ vitatkozó válaszát. Majd nemsokára Kassák avantgárd verskötetét a legértõbben szintén a Nyugat fogadja, személy szerint a tõle talán legtávolabb álló Kosztolányi. Az emigrációba kényszerült költõnek a komün alapvetõ tévedéseit is érzékeltetõ, de az áldozatokat elemi költõi erõvel elsirató, Máglyák énekelnek címû époszát pedig az akkor a Babits belsõ köreihez tartozó fiatal Szabó Lõrinc méltatja a folyóiratban lelkes szavakkal. Avagy, Lukács György az elsõ évfolyam tizenkilencedik számában a legszebb magyarsággal megírt esszéjében mutatja be a társai költészetére oly annyira hasonlító, alig hogy kibontakozó német szimbolista költõ, Stefan George líráját. Csakhogy a régebben elveikben is társak mily távolra szakadtak egymástól a komün utáni pillanatban a Magyar költõ kilencszáztizenkilencben címû megrendült számadást és önvallomást olvasva: Babits „gombolyag filozófus”-nak titulálja Lukácsot, barátját, a korábban Bartók operát ihletõ Balázs Bélát pedig „szél-sárkány költõ”-nek. Hogy aztán Babits késõbbi kedvence, Szerb Antal majd a harmincas években ismét Lukács Györgybõl induljon ki a modern európai próza számvetésekor, a Hétköznapok és csodák bevezetésében. Sokszor ölték tehát egymást a folyóiratot alapítók, de becsülték is! Ennyi pedig elég lehetett az összetartozáshoz. És akkor még nem is említettem a nemzedéki küzdelmeket.

Szoktuk mondani: a Nyugat „nagy nemzedéke”. Az alapító atyák közül néhány név: Ady, Móricz, Babits, Juhász Gyula, Kosztolányi, Csáth Géza, Krúdy, Szabó Dezsõ, Nagy Lajos, Szomory Dezsõ, Kaffka Margit, Lesznai Anna, Füst Milán, Kassák, Karinthy, a késõbben érkezõ Tóth Árpád. És akkor még nem is említem a szerkesztõket és kritikusokat, például Ignotust vagy Schöpflin Aladárt, vagy az egymással szerkesztõi elveik okán párbajt is vívó Osvátot és Hatvany Lajost. De említsem közös tévedésüket: Ady nagy ívû váltását megjelenítõ verses regényének, a Margitának csúfos meghúzását és idõelõtti befejeztetését, sõt elvitatott utóéletét. A nagy nemzedék nagy fiaskóját. Ellenpróbaként évtizede összeolvastam az 1912-ben, a Margitával egy idõben megjelent remekmûveket: T. S. Eliot és Ezra Pound, Yeats és Gottfried Benn, Blais Cendrars és Kavafisz ugyanabban az évben írott szövegeit. Majd amolyan „nyugatos” játékkal a szövegek magyar fordításai közé fûztem a Margita sorait – kollegáim nem tudták szétszálazni, kivágni belõle Ady szövegeit. Persze könnyû egy század elteltével visszafelé olvasni. Féltõ barátai tévedtek, amikor poétikai okokból a tehetség szétesését vélték a készülõ mûben észlelni. De ez még nem volt szemükben kirekesztõ ok. Közölték. A húzás már bonyolultabb okra vezethetõ vissza: a benne bemutatottnak vélt személyek – ma úgy mondanánk: -- személyiségi jogait védték. Majd gyorsan feledtették az egész mûvet.

Aztán jöttek a nemzedékinek is feltûnõ ellentétek. A Trianon után jelentkezõ második, és a nagy gazdasági világválságot követõen megjelenõ harmadik nemzedék. Én még az Újhold íróit is negyedik nemzedékként ide számolom. És akkor itt vannak a nyolcvanas évek Újhold Évkönyvei felkarolta újabb nemzedékek. Mindennek már Babits, majd halála után legendásan eszményített – a kommunizmus éveiben a rá hivatkozókkal együtt kárhoztatott -- emlékezete lesz a meghatározója.

Babits – ha csak teheti – rangjabéliekkel veszi körül magát. Legendás már a fiatalkori indulás is: Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula; a szenvedélyes levelezõtársak mindegyike ma már a magyar líra maradandó nagysága. Politikusok, filozófusok, költõk következnek: Lukács György, Balázs Béla, Kunfi Zsigmond, Hatvany, de leginkább a Dienes-fiúk és feleségeik. És még az olyannyira különbözõ alkatú Móricz Zsigmonddal is megkísérli a maga félszeg módján a szerkesztõi kapcsolatot barátsággá melegíteni, éppen a Nyugat megmentése érdekében. Õ is akarja a Nyugat Barátok Körét, õ is részt vesz a közös szilveszter-estéken, amelyek nem is szerkesztõségi összejövetelek, hanem inkább megelevenedett irodalomtörténeti arcképcsarnokok. Még a tanítványok kiválasztásában is ehhez a minõségi elvhez ragaszkodik – és szerencsés kézzel válogat. Talán az egy Kazinczy vezetett a magyar Parnasszusra annyi tehetséget, mint ahányat Babits személyes baráti környezetébe fogadott. Az utóbb másod-, harmad vonalba sorolódók vagy a véletlenül fiatalon elhullottak még ma is említésre méltóak. De az igazi nagyok is hányan vannak: József Attila, Szabó Lõrinc, Illyés Gyula, Németh László, Halász Gábor.

Ahogy a névsort olvasom, kísértetiesen egymásra rímel a kapcsolatok végsõ szakasza. Mintha egy elátkozott királyfi kísértené minduntalan a lehetetlent. Még a szerényebb tanítványokat is el-elkapta a lázadás, Sárközi György is nyilvános vitára nyitotta egyszer száját éppen nemzedéke érdekében. Tudjuk, a szakítások, szembeállások okai különbözõek, hol a történelem, hol világnézet, hol intrika, hol alkati kérdések szóltak közbe: vaskos kötetekben lehet mindezt dokumentálni. Dokumentálódott nem is egy történet. A Babits—Szabó Lõrinc szakítás történetének csörtéit kezdõ kutatóként vívtam Babits ügyvéd barátjával, Basch Lóránttal vitatkozva. Mégse a történetekre, hanem az emlékekre figyeljünk! Szabó Lõrinc sírva olvassa fel élete végén a Babitsra emlékezõ versét. Nem – nemcsak! -- azt siratta, hogy valaha a rossz Szabó Lõrinc föllázadt a Babits ellen, hanem megértette közös sorsukat: „nincs senkim kivüled”. Mint ahogy Németh László is fájdalmasan búcsúzik a valahai mester-baráttól: „Azt csinálom, amit egy kéz egy másik kéz nélkül megtehet. Tisztelgek elõtte.”

Egyszerre aztán mintha az átkos varázslat szûnne, Párizsból megérkezik egy fiatal magyar pusztai fiú, Illyés Gyula, Babits olvassa újabb verseit, és az egyik fiatallal, aki akkor már bejáratos hozzá, és még éppen nem lázadt fel ellene, József Attilával üzen érte, és õ – úgy tûnik fel – jelenlétével megszünteti ezt a rontást. Ekkortól kezdve mintha minden megváltozna. A személyében mindinkább betegségekkel küzdõ költõ körül felvirágzik egy elapadt folyóirat, lakásának fogadószobája az íróvá avatás szentélye lesz, az Esztergom-Elõhegy-i kis ház pedig a beérkezettek zarándokhelye.

Illyés nem költõnek készül, hosszú kerülõk útján lesz azzá. Nem is kerül Babits költõi iskolájába. Párizsból hazatérve Kassák Dokumentum címû folyóiratának munkatársa, a Nyugathoz is Osvát hívja, még állást is õ szerez neki. Így is emlékezik: „Én nem voltam Babits-tanítvány; vagy – nehezebbfejûségem folytán – csak késõbb, már halála után. Szerkesztõhelyettese voltam, majd szerkesztõtársa, végül szerkesztõörököse. Közelségünk mégis látszólagos. Nem volt egyetlen eset sem, amikor meghívás nélkül kerestem föl. Éreztem szeretetét, de ezt annak tulajdonítottam, hogy földik vagyunk.” Eleve különbözõ pozícióból indultak, és úgy keresték az egymás felé vezetõ utakat, de Illyés tartózkodó természete révén soha sem merészkedtek egymást sebzõ közelségbe. De õ, a máshonnan jött ébreszti rá éppen a legjobb és legszükségesebb idõben Babitsot költészete közösségi értékére: az európai távlatú nagy nemzeti költõt õ tudatosítja Babitsban, és segíti a szerkesztõt az újabb nemzedékek költõi és emberi példájává emelkedni. A fiatalabb költõnek biztonságérzetet ad a nagytapasztalatú szerkesztõ jóváhagyó figyelme, az érett mester pedig a magyar líra rég várt megújulását élvezi, a nemzeti jelleg korszerû újjászületését.

Végül is Babits utolsó szájmozgását az új barát figyelhette, aki oly mesterien tudta a távolsággal védeni a közelséget, az önkéntes szolgálattal összeegyeztetni a személyes szuverenitást. Õ lett az, aki a nemzeti költõ feladatát szekértáborba szorítva vitte tovább, elsõ lépésként – vállalva az embertelenedõ világ pergõtüzét – éppen a Babitsra emlékezõ kötetben gyûjtve össze a kortársak humanista szellemi értékeit.

Sokáig a huszadik századi irodalmat a Nyugat nemzedékeiként írták le. A rendszerváltást a szakmánkban jelentõ elsõ pécsi irodalomtörténeti konferenciára Kulcsár Szabó Ernõ kollégámmal úgy hívtuk a résztvevõket, hogy „váltsuk fel a nemzeti irodalomtörténet kézikönyveinek korszakolását, amely a lehetõ legformálisabb, éspedig nemzedéki – a Nyugat elsõ, második, harmadik stb. »nemzedéke« -- szerkezetbe tudta csak foglalni, lehetetlenné téve így a mûfaj valóságos történetében végbement változások természetének poetológiai értelmezését”. Ezzel a szaktudományi értelmezést-elemzést, a mindenkor változót leválasztottuk a változtathatatlanul megképzõdött eszmény örök értékeket sugárzó képérõl. Ekkortól kezdve a Nyugat neve talán nem olyan korszakjelölõ, amelyet történészek, irodalmárok oly sokszor csereberélnek a változó ideológiai vagy poétikai jellegû prekoncepciók ihletében. A Nyugat emlékezete így megmaradhat az érték mindenkori megfelelõjének, amelyet nem lehet egyetlen irányzat számára sem kisajátítani. A Nyugat végképp eszmévé finomult, örök idõkre szóló példázattá. Az érték mértékegységévé.

Kabdebó Lóránt