„Mi egy sértődős nép vagyunk” – állítja egy nemrég megjelent interjúban Dombóvári István előadóművész, hozzátéve, hogy „nemcsak a magyar humoristának kellene olyan nyitottnak lennie, mint egy külföldinek, hanem a közönségnek is”. De miért is? És egyáltalán, igaz-e ez így?

Sajnos nehéz úgy beszélni a témáról, hogy sem a konkrét poénokról, sem a kifogásolt közönségreakcióról nem tudunk semmit – saját tapasztalataim szerint azonban a magyar közönséget inkább a tét nélküli udvariasság és a borítékolható azonosulás jellemzi. Szemben a lényegesen bátrabb, kritikusabb nyugati publikummal, nálunk például a produkciók kifütyülése vagy kinevetése gyakorlatilag ismeretlen.

Aligha valószínű azonban, hogy az előadó erre az autonóm nyugati nyitottságra gondolt. „Ha azt látják rajtam, nincs bennem semmi rossz szándék, akkor férjen el az adott műsorban bármilyen poén” – mondja Dombóvári, én pedig készségesen aláírom, hogy a jászkarajenői nevettetőben egy fikarcnyi bántó törekvés sincsen, sőt inkább megértést érdemel, hiszen

ebben a szakmában a félreértett poénnál csak a visszatartott poén a rosszabb.

Azt azonban egyetlen percig nem gondolom – előadói jóindulat ide vagy oda –, hogy egy műsorban bármilyen élcnek helye lehet.

Éspedig azért nem, mert

minden közösségnek, kultúrának és civilizációnak megvannak a maga érinthetetlen tabui (nevezhetném szent ügyeknek is), amelyek egyszerűen nem kompatibilisek a vicc műfajával.

Meg kell tanulni mindenen röhögni, üzeni a művész, de jobb, ha ezt inkább csak afféle céhes kívánságnak, ha úgy tetszik, a műsor részének tekintjük, mint amikor például a kedvenc sofőrünk a kötelező taxióra miatt panaszkodik.

Nem, tényleg nem kell mindenen röhögni, sőt bizonyos dolgokon egyenesen tilos, különben magunkon követünk el erőszakot (nyereségvágyból, ami súlyosbító tényező). Mi több, már önmagában az is természetellenes, ha jutalmazzuk a saját kifigurázásunkat. Az önirónia talentuma persze méltánylandó ajándék, hiszen esendőségeink és mindennapi vereségeink nyomokban komikumot is tartalmaznak, ennek felismerése pedig már fél győzelem. De a legkevésbé sem elvárható, hogy ezt a képességünket – ha van – mindenáron egy mókamester karrierjének vagy kellemes szombat estéjének a szolgálatába állítsuk.

Ettől persze még lehet, hogy valóban sértődékenyek vagyunk, de ha igen, akkor nyilván alapos okkal. Nem mennék most vissza Mohácsig, inkább nézzünk a közelmúltból egy érdekes esetet. Herendi Gábor filmrendező húsz éve készítette el kedves, enyhén montypythonos beütésű moziját, a Magyar vándort. Épp a Medgyessy-kormány túlhevített, kultúrharcos éveiben járunk, s az ország egyik fele már előre aggódik (vagy dühöng) a szélesvásznú bőgatyázás miatt, míg a másik szektor tenyerét dörzsölve várja a premiert. Végül kijön a film, és az utóbbiak azok, akik csalódnak. Viszont voltak olyan kedvesek, hogy mindezt dokumentálták is az utókornak: „Az alkotók nyugodtan lehettek volna sokkal vadabbak is. Pontosabban vér kellett volna, hogy csorogjon fogaik közül, ugyanis a honfoglalási tárgyú light paródia: fából vaskarika. Nem lehet diszkréten, zsebkendőbe röhincsélni a hét vezér viselt dolgai láttán: vagy rántottát csinálunk a Turul záptojásaiból, vagy leborulunk a nemzet őnagysága előtt. Tertium non datur!” (-turcsányi-: Rám ült Laczkó. Magyar Narancs, 2004. február 5.)

Ez itt a lényeg, kérem. Csorogjon bátran a vér, és fortyogjon csak a serpenyőben az a turul, ha egyszer a nép kabarét akart a Kárpát-medencében! Lehet, hogy a mai közönség egy része már eleve ezzel a tapasztalattal, a „mikor ágyúznak rám is?” fojtott szorongásával ül be például a Dumaszínházba, s csupán ez tűnik odafentről egyfajta megelőlegezett sértettségnek? Nem tudhatom, ezt mindenki maga érzi. Viszont ne valami hétköznapi lölőzésre gondoljunk, itt erősebb dolgokról van szó.

A köztévé már a nyolcvanas években turbófokozatba kapcsolta – természetesen az össznépi szórakoztatás ürügyén – a tradicionális magyar vidék lejáratását, megszégyenítését, gyakorlatilag önmagától való elidegenítését (húzónév: Gálvölgyi János),

s az eredmény tekintetében mindegy, hogy ez a fajta humor vajon ekkor vagy pedig korábban keletkezett.

De hagyjuk Gálvölgyit, és ugorjunk pár évtizedet! Bödőcs Tibor estjét nézem valamelyik nap a monitor előtt; azt mondják, ha a kétezres évek Fábryról szóltak, akkor a mostaniak egyértelműen róla. Ismerem jól a politikai szimpátiáit, a gügye, alkoholista falusiakról szóló búcsúszentlászlói élménybeszámolóit, de amikor a pillanat élménye a tét, mindez nem számít. Hagyom, hogy a tehetség és eredetiség lenyűgözzön, s ha az előadó ebben akadályozni próbál, legfeljebb magamévá teszem a Dombóvári által ajánlott önreflexív balek szerepét.

Amikor azonban Bödőcs a haldokló II. János Pált kezdi utánozni, nem látom értelmét a további vergődésnek, s nyomok a felső sarokban egy biztos X-et.

Fülemben még sokáig hallom az úri publikum hisztérikus röhögését.

Sejtem tehát, hogy mire gondolhatott Dombóvári, amikor sértettségről beszélt – még akkor is, ha a magam részéről mindezt nem sértésként, hanem egyszerűen csak a célcsoporton kívüli jelenlét hiábavalóságaként éltem meg. De végül is mi a megoldás?

Ha a „bármi mehet” filozófiájára voksolunk, ne csodálkozzunk azon, ha egy napon a perifériára szorított politikai szélsőségek a humorban találják meg önmaguk legitimálásának az eszközét

– ezúttal nem egy gyűjtőtáborban, hanem a színpadon állítva falhoz a nekik nem szimpatikus csoportok tagjait. Ugye nem ezt akarjuk? A másik, ezzel ellentétes megoldás, ha a szórakoztatóipar humorszekciójának tagjai – a bohózatíróktól a stand up csillagjain át a vígjátékrendezőkig – ezentúl minden etnikum, vallás, nem, szexuális csoport, társadalmi osztály és szubkultúra érzékenységét komolyan veszik.

Ebben az esetben az ország egyetlen óriási safe space lágerré válik, a humor pedig megkapja a maga trianonját,

ahol mindenki ragaszkodik a sajátjához, csak az igazira nem ismer rá senki.

Persze ha valaki azt hiszi, hogy az utóbbi szcenárió, vagyis ennek a lefagyasztott, merev, ember- és életidegen világnak az eljövetele a szentségeit féltő konzervatívok felől fenyeget, alaposan téved. Kereken egy nappal a Dombóvári-interjú után jött a hír Németországból, hogy egy karikatúra facebookos megosztása miatt 6000 euróra büntették, bónuszként pedig priusszal jutalmazták Eduard Prölst, a CititzenGO német kampányfőnökét. A rajz a trójai falovat ábrázolta; a karikaturista a városkapura a „társadalom”, a lóra az „LMBTQ + gender”, a falóban rejtőzködőkre pedig a „pedofília” feliratot pingálta. Mint a témából is látjuk, ez csak formálisan német hír, valójában bármely nyugati országban megtörténhetett volna – viszont egy karikatúra pontosságával illusztrálja, hol is lakozik az igazi sértettség. Ami önmagában még nem lenne baj, ha nem társulna hozzá hatalom.

Úgy tűnik, kénytelenek vagyunk ráütni a pecsétet a legismertebb intellektuális giccsre: a megoldást ezúttal tényleg középen kell keresni.

Egyrészt valóban léteznek tabuk, de ezekre nem állami kápóknak kell vigyázniuk, hanem nekünk. Másrészt vegyük észre, hogy nem minden érzékenység tiszteletreméltó: ami önmagában is röhejes jelenség, az egész biztosan nem lehet szent.

Tehát a humoristák sem fognak éhen halni, a raktárban halomban állnak a színpadérett hamis kegytárgyak. A határok ismerete és tisztelete pedig, mint jogos elvárás, nem valami póráz, ami az előadó szárnyalásának a megtörésére szolgál, hanem csupán egy alkalmassági kritérium. Akár a fonákságok észlelésének a képessége.

Kovács Erik