Beszéde végén a szónok leült. Leült, ahogy mi is ültünk, és aztán a megszokott folytatás helyett semmit sem tett. Pontosabban ebben a látszólagos semmittevésben valami másba kezdett. Valami másba, mint a megszokott. Utolsó szavai egy önmagának is feltett kérdést artikuláltak számunkra, amelyek olyan valószerűtlenül visszhangzottak tovább, az apáink keze emelte…