Amikor erre a pályára léptem, azzal a kifejezett szándékkal tettem, hogy a keresztény értékrend társadalmi képviseletét vállalom. Több mint három évtized után a naivitás lekopott, de a szándék maradt.
A pocsék idők akkor kerülik el majd az ellenzéket, ha ezekben a mindenki által támogatható ügyekben egyetértenek a kormányzattal, a versenyt pedig nem a kormányoldal rágalmazása és megutáltatása révén, hanem a közös célok elérése szempontjából jobb javaslatokkal próbálják megnyerni.
Érdekes, jó írást olvasok egy 56-os tanárember kálváriájáról. A szerző az akkori elnyomókra és az azóta a többnyire liberális színeket öltő utódaikra is vesztegetett néhány szót. Többek között kijelentette: nem tudunk nektek megbocsátani, mert nem kértetek soha bocsánatot.
Szent István királyunk unokája. Magyarországon, Mecseknádasd mellett született 1046 körül, amikor atyja ott élt száműzetésben. III. Malcolm skót királyhoz adták feleségül, akinek nyolc gyermeket szült. Az igazi édesanya és királyné példaképe.
Ismét átállítottuk az óránkat, ezúttal eggyel hátra, de mintha inkább megállt volna az idő: ilyenkor ugyanazok a panaszkodó (állampolgári) és ígérgető (politikusi) hangok uralják napokon át nyilvánosságot. Nincs még egy ügy, ami olyan stabil konszenzust élvezne, mint az óraátállítás utálata. De tényleg ez lenne életünk egyik nagy traumája?
Gróf Klebelsberg Kunó Politikai Hitvallása címmel az Atheneum egy szöveggyűjteményt adott ki, még 1935-ben. A nemzeti hibáinkról szóló részt böngészem, s a sorok között fel-felbukkan a szerző, és feddően néz rám: Miért nem tanultatok a múltból? Van valami, amit már megoldtatok? Meddig folyik még a helyben topogás? Nos, itt van…
Az engesztelés szeretetből fakad, azaz a főparancs teljesítéséről van szó. Ezzel a saját üdvösségünket munkáljuk, de ugyanakkor részesei vagyunk annak a szellemi harcnak, ami ma zajlik a világban.
Amikor a XX. és XXI. század fordulóján elutasítjuk, hogy ügyeinket Moszkvából vagy újabban Brüsszelből intézzék, ezirányú – írásba is foglalt – igényünk jövőre 520 éves.
Napjainkban nagy divat perelni. Csúnyán nézett rám a doktor, nem szépen beszélt, nem csináltatott azonnal CT-t, stb-stb. Laikus állapítja meg, lesben álló jogtudós lovallja bele a zsíros sikerdíj reményében, és kész is a perecske. A doktor legtöbbször megússza, a kórház kezeskedik érte, a biztosító meg fizet. Ha fizet. Pár év…
„A mesterséges intelligencia lesz Mari néni unokája” – olvashatjuk a YouTube-videó kattintásvadász címében, de a beszélgetést hallgatva megnyugodhatunk: az említett „családtag” csupán egy napi tanácsadó lesz majd a nagymama mindentudó Pistikéje mellett (vagy helyett). De tényleg csak ennyiről van szó?
A magyar 1956 és a jelenlegi ukrán helyzet összehasonlítása tipikusan az „almát a körtével” esete. A hősiesség kétségkívül stimmel, de mind a szereplők, mind a konkrét geopolitikai helyzet különbözik.
Az emlőrák minden tizedik nőt fenyegeti. Megfelelő kezeléssel viszont teljes gyógyulás is elérhető. Aki ennek esélyét csökkenti, vét embertársa egészsége ellen, tehát bűnt követ el.
Most, a legnagyobb baj elmúltával talán nem árt összefoglalni, milyen megnyilvánulásokat láthattunk/hallhattunk a természeti katasztrófa legnehezebb napjaiban. Ebben az írásban egyes közszereplők, valamint sok állampolgár nagyon antipatikus viselkedéséről emlékezem meg néhány példával, amelyek elfogadhatatlan magatartásformákat és jellembeli tulajdonságokat mutattak be.
A nagybetűs élet mindig hoz meglepetéseket. Nem gondoltam, hogy ez a váratlan esemény most épp egy búcsúztatás és egy esküvő formájában lép be életembe. Egy nap választotta el csupán őket.
Magyar Péter a napokban a köztelevízió vendége volt. A negyedórás interjú valójában egy előre betanult monológ, műfaját tekintve pedig politikai vádbeszéd volt.
1947 októberében volt a beregszőllősi templom megszentelése. Tudatában volt, hogy életét közvetlen veszély fenyegeti. Ennek ellenére elment a templomszentelésre.
Úgy emlékszem, hogy az ősz fényei, ha csak egy pillanatra is, de mindig megállásra és ámulatra késztettek. Valahogy már a kezdetektől fogva úgy tűnt, hogy nem csupán evilági forrásból táplálkoznak, a nyár végének olykor álomszerű árnyalatai. Így szeptember végén az egyre vastagabb levéltakaró ráncait egyengetem sepregetve a járda kövein. Persze,…