Pálmai Tamás: Merre?

Sajnos idén is úgy rohan az idő, mint tavaly. Szilveszterkor azon nevettünk, hogy szépen megöregedtünk, mert alig bírtunk éjfélig fennmaradni, pedig összegyűltünk vagy hatan, hogy egymást támogassuk ebben a nehéz feladatban. Végül sikerült a maradékhoni és az erdélyi éjfélt is megünnepelni, de mire felocsúdtunk volna már el is telt bő két hét az évből.

Majdnem csak a szokásos rutin uralta a napokat, de mégsem, hála Istennek. Mert közben az elmúlt hosszabb időben benne volt az a csaknem öt év is, ami azóta fogyott el, amióta legutoljára tömegesen Sepsiszentgyörgyre látogattunk, hogy lássuk egymást, egykor a Székely Mikó Kollégiumban érettségizettek. Most a negyvenötödik esztendőt ünnepelnénk, tán a nyáron, amikor a város főterén elfogyasztott hideg sör a legjobban esik, és remélhetőleg a vírus is szabadságra ment tán akkora.

Most azonban még az Áronka féle Gauss görbe felfelé ívelő szakaszában vagyunk, amikor is a kedves ráhangolódás, a legemberibb szellemi petting izgalma vesz erőt mindenkin, és ennek megfelelően legalább naponta egyszer elmondja valaki, hogy: „Alig várom, hogy találkozzunk!” Áronka – most már tisztesen deres és enyhén megtestesedett nagytata – matekesként megjósolta már a múltkor kommunikációnk e görbe szerinti alakulását. Nekiszaladunk, pezsgünk, aztán szépen lecsendesedünk a következő találkozásig. Így most nagy üdvrivalgás köszönt minden újonnan belépőt a dumacsapatba, még a legcsendesebbnek ismert is megszólal, s bizony van olyan is, aki – mint e sorok írója is – élete első okos telefonjával bénázik lelkesen a többiek nagy derültségére. Előkerülnek az unokás fotók, a messzi tájakra szakadtak nosztalgiáznak, és atlanti óceán partjához közel készült saját kolbász fotóját küldik. De a messze Kanada havas tájai is előbukkannak ilyenkor, s itt abba is hagyom, hogy Európa országait ne kelljen egyenként sorolgatnom.

Mert szétszóródtunk rendesen, s az otthon maradtak gyerekei közül is sokan már messze vannak a családi háztól. De senkiről sem tudok, aki ne kapaszkodna elszántan szülőföldje gyökereibe. Nemrég valaki bajba került a régi osztályból, s ahogy Zsuzsi, a régi, az igazi elhunyta után utódnak felkent pótoszi erről hírt adott, azonnal összeállt a társaság és seperc alatt meglett a segítség. Gyorsan, szó nélkül, ki-ki maga tehetsége szerint tette a dolgát. Mert úgy érezte, ez a legtermészetesebb. A csevegő szobában az is kiderül olykor, hogy az eltelt évek során ki hogyan segített a másikon. Akkor senki nem dicsekedett ezzel, most is csak a beszélgetés fonala gombolyodik néha félre, ilyen irányba, mintha egy játékos sor-cica pofozgatná úgy Párka madzagunk, hogy erről is tudomást szerezzünk. Ilyenkor kicsit több lesz a meleg a szívünk tájékán, párásabb az a fene szemüveg és nehezebben nyel egyet az ember. És mekkora levegője lesz a következő sóhajtáskor! Óriási, éltető, a következő, egyre inkább „aggódó” évekre is erőt adó. Hogy mindig tudjuk, merre az arra. Arra, ahol az idén 125 éves másik Áron mondta, hogy mindenkinek van egy ilyen helye a világon.

További
cikkek

Hírlevél