Az elmúlt hetekben ketten is elmentek azok közül, akik meghatározták sokunk ifjúságát. Egyikük iskolánk, a Székely Mikó Kollégium himnuszának szövegét írta meg akkor, amikor bravúros tettnek számított átvinni azt a cenzúra árgus szemű szigorán. Erről Czegő Zoli mesélt egykoron, s tán Szilveszter Lajika is regélhetne erről, mint aki sok mást is átcsempészett anno e zordon akadályon. Zoli nevetve emlékezett, miként adták el ifjú kommunista ihletésűnek a szerzeményt, és vette meg a dolgot a nem túl képzett cenzor. Mert a Jóisten humora valóban végtelen.

Mi pedig, előbb végzős diákként, majd később találkozóinkon énekeltük s énekeljük lelkesen, értve és érezve minden sorát. Közben meg Zolira és Dancs Tátára gondolunk hálás szívvel. Idézzük fel, ízlelgessük hát ismét: „Sok csata sebével testén él az eszme, / Tűzhelyeit hányszor tiporta az átok; / Ifjúság szavával szólni végtelenbe / Tisztább feladatot soha nem találok. / A nép küldte ide mindig fiait / Emberről, világról igazat vallani. / Verte s ma is verje meg a sorsa azt, / Kinek szava fölröppent panaszt. / Kötelesség hívja ide sorainkat / Fogadalmat tenni apák sírja mellett; / Kézfogásunkban már semmi meg nem ingat, / Ősi földünk szabad jövendőt teremtett.”

A mikós évek egyik legszebb emléke az akkor Galbács Anikó nevet viselő tanárnőnk által szervezett József Attila estünk talán. Az ihlet forrása a Sebő együttes és Berek Kati közösen kiadott nagylemeze volt. Akkor tudatosult bennünk, hogy nagy költőnk egyáltalán nem volt kommunista, és hogy verset lehet másképp is mondani, mint az eddig megszokott. Azóta is ő nekem a legnagyobb.

De akkor szerettem bele mindabba, amit Sebő Ferenc képviselt a magyar zenében. Három megzenésített verset mi is elzengtünk. A Bánat korrajz volt nekünk is: „Futtam, mint a szarvasok, / lágy bánat a szememben. / Famardosó farkasok / űznek vala szívemben. / Aggancsom rég elhagyám, / törötten ing az ágon. / Szarvas voltam hajdanán, / farkas leszek, azt bánom. / Farkas leszek, takaros. / Varázs-üttön megállok, / ordas társam mind habos; / mosolyogni próbálok. / S ünőszóra fülelek./ Hunyom szemem álomra, /setét eperlevelek / hullanak a vállamra.”

A Rejtelmeket átszellemülten és kicsit szerelmesen daloltuk el, s aztán bátran vállaltuk, hogy minket is hétszer szüljön meg az anyánk, hogy ellenség, ha elénkbe áll, ne rettenünk meg, hogy ejsze szerető után is kajtatnánk, hogy verset is költenénk, legyen annak bármi az ára, s hogy mindezt akár a világ sírköve alatt is megtennénk.

Hát ilyen évek voltak azok. Kemény idők. Mégis emberekké cseperedtünk, s amit akkor belénk oltottak, ma is él bennünk. Elevenen. Holtunkig meghatározóan.

Most ketten is oda vannak. Czegő Zoltán és Sebő Ferenc is. A két nagyszerű tanítónk. Fogadja kebelére a Jóisten őket.