Nem tudhatom…

Hetvenkét órát mondanak. Azután csoda, ha…

Harmadnap. Harmadnapra.

Vannak szavak, amikről minden fontosságuk és életet szolgáló üzenetük mellett kimondható, hogy bár ne kellett volna a hallható tartományokban „felsírniuk”. Bár ne lett volna az alkalom, amelyben megfogantak. De mégis olykor e szavak valósága gyógyírt, szabadulást adhat.

Nézem a képeket, a hajnali felvételeket. A földrengésről. A Közel-Keleten.

Olvasok. Márk evangéliumának 13. fejezetétől megrengenek bennem bizonyos szellemi mintázatok. A szívemhez nyúlok.

Évek óta azt érzem, hogy egyre közelebbi lesz az a „Kelet”. Megkerülhetetlenül. A nyugaton keletkezett szellemi vákuum, ott robbant fel, és nyomáskülönbsége visszavonz, -ránt és hazatérít egy hosszú véres emigrációban. Újjászületésben.

Ahogy mindig is, üzenet jön onnan az egész világnak, egyre sürgetőbb.

Keresztényként ma azt látom, hogy az emberiség bölcsője felborulva, a termékeny félhold vérben úszva.

Az Isten érintette föld látható és láthatatlan aknákkal bevetett. Az ő zsengéi, a kezdet őrzői, a mi elsőink megfogyva, szétszórva őrzik úttalan utakon is a számukra végzetet jelentő Életet. Fekete lepellel, emberi jelekkel fedve a kelet egykor legnagyobb temploma, ahol nem szólhat az emberré lett Teremtőnek sem hangos, sem néma ima. Mára romokban névadó városunk is, Antiókhia. Annak szinte minden házsora, testvéreim otthona.

Vannak írások, melyek bár ne születtek volna meg. „Ne hagyjátok, hogy eltűnjünk!” – szólt és szól a világhoz évekkel ezelőtt Antiókhia pátriárkája. Mintha a betűkbe kiáltott hangja most a földrengés után egyre jobban visszhangozna: „Ne hagyjátok magára a szíriai népet!”

Mondják, hogy három méterrel mozdult arrébb Törökország.

Merre arrébb? Nyugat felé? Talán. Nem tudhatom, de hozzám milyen közel került a kelet? Milyen közel az ott élt és megmaradt életek?

Három nap… három méter…

Piros kabátos magyarok, az én véreim, kutatnak-mentenek, csodákat találnak és emelnek fel elfáradt kezeikkel, részt vesznek a poklokra való alászállás titkába. Mikor már szinte mindenki elment, ők maradnak.

Túl sok csodát láttak, hogy visszamenjenek? Vagy túl sok könnyet? Most ők azok – és általuk én is lehetek –, akik minden ellenére remélnek. Részt vesznek. A remény olaja ég lámpásaikban éjjel is. Mínusz tíz fokban.

És ott van, vezeti szívük, felsértett kezük a letakart bazilika magyar asszonya, Szent Piroska.

Egy kislányt látok. Szíriában. Mariam. „Mirjam”… A romok alatt. Betonsziklák közé zárva. Kezével testvérét védi.

A megmentéséért küzdőket kéri. Kis fogoly madárka. A mentőegység embereinek azt mondja: „Szedjetek ki innen…bármit megteszek értetek…a szolgátok leszek…”

Ez a kis muszlim gyermek tehet most igazabb emberré, kereszténnyé engemet. Ő mutatja meg a reményt. A titkot.

A megmentők jelenléte és munkája által, a sokakért való Krisztusi alászállás és a „sheol”-ból való kiszabadítás drámája válik láthatóvá.

Mikor engem Krisztus kiszabadított, mit mondtam neki? Vagy mióta felismertem szabadításomat, mit mondok és ígérek? Mikor olyan kövek alól hozott fel, amelyet semmilyen teremtett erő el nem mozdíthat, neki én mit mondtam? Mit vállaltam?

Egy biztos: Ő, a szabadító és az Ő szavait ismétlik Mariam megmentői most: „nem… nem.. nem szolgám leszel”.

Igen, barátom vagy, testvérem, gyermekem. Testvérem, török nép, testvérem, szír nemzet.

Egy apát látok. Törökországban. Kislánya kezét fogja. Az látszik csak ki a romok alól. És az egykor álmait hordozó puha matrac sodronya. A kislány halott. Az apa a kezén keresztül egész életét tartja. Átfogja a világon túlit is. Ennyi elég. Egy kézmozdulat. Az apa arca és jelenléte, és „vérezni kezdenek a tapéták”.

Nem tudom, nem tudom, nem tudom…csak ezt hajtogatom. Az én lányom is ekkorácska…Csorog a fájdalom. Ülök a frissen festett szobában.

Nem tudom, hogy miért és hogyan. Nem tudhatom, hogy másnak mit jelent, de nekem a kő, fa, ház és a romok most tükröznek egy fenti valóságot. Emlékszem még évekkel ezelőtt jegyeztem fel egy érdekes hírt, miszerint a földrengéseket előre jelezhetik égi jelek. Tudományos hír, nem költészet.

A földkérgi mozgásokat bizonyos légköri változások előzik meg. Gondoltam milyen mély, biblikus kép. Jézusi tanítás.

Mert az. Az égi jelekből következtetni arra, ami a történelemben történni fog. Ő mondta.

Mennyire szeret az Isten. A teremtett világba oltott rend, jóság elvezet minket a hitben. A tudomány által is.

Bárcsak és kizárólag arra használnánk a tudományt, amire Istenünk adta. Nem a titoktalanításra, rabló-embargókra, fegyverropogásra, csoda-abortálásra, hanem a titkok feltárására. Vajon hány fegyver árából lehetne előrejező rendszereket, embert segítő gépeket építeni? Mire a földi hatalom?

Mert a házak összedőlhetnek. Csak ne legyen bennük, asszony, ember, gyermek. Nem tudom elkerülhető lett volna-e ez a katasztrófa, de egyes háborúk biztosan.

Ha Istennel élnénk. Ha benne remélnénk sokan.

Ha lassan már az egeket átdöfő tornyainkból észre és lelkünkre vennénk. Őt. Jeleit. Minden szenvedőt.

Pinceólnyi magasunkból alászállva jutunk el Hozzád feljebb és feljebb.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.”

Szilvási Zalán

További
cikkek

Hírlevél