Későre járt, de mielőtt nyugovóra tért volna, még el akart végezni valamit. Erős havazás volt aznap, és ideje volt lesegíteni a hólepte tuják túlnyúló ágainak fehér terhét. Ez a tél más, mint a lassan már megszokott. Olyan régibb, olyan télibb, olyan igazabb. Idén a tél már többször betakarta halk, fehér zajával a földet, házat, hazát. Tisztábban kopogott, ropogott a talpak alatt, és elolvadó kristálytáblái mint valami égi zajlás hullámoztak végig a tetők cserepein.

Ez a tél nyomot hagy maga után – gondolta.

A hó súlya pár héttel ezelőtt le is tört egy erős oldalhajtást a kert végében álló örökzöldek egybefüggő sorfalán. Újra eszébe jutott az akkor keletkezett seb látványa. Mikor meglátta azt az évek óta törődő figyelemmel kísért és gondozott növényfal egyik tagjának felhasadt törzsén. Még nem fedte be viasszal a sérülést. Ezt is el kell még végezni mielőtt… – emlékeztette magát újra.

Egy igaz barátja nemrég azzal nyugtatta, hogy addig azért a szokatlan hideg is segíthet a védelemben, a kárt és kórt okozók távoltartásában.

Nem akarta, hogy ez megismétlődhessen, ezért a kései idő ellenére – és talán pont ezért is – alvás helyett magára vette a már levetett ruháit, és éber tenni akarással ment ki az udvarra. Odakint a látszólag el nem múló fehérrel bevont világ csendje megállásra késztette. A levegő hűs frissessége megérintette arcát. Mély lélegzetvételek párafelhőjében szemlélte az éji tájat. Otthonának vidékét. Engedte, hogy lassan a hála is beborítsa túlnyújtózkodhatatlan csillagtakarójával.

Otthon volt, de mégis úgy, mint aki csak most ért haza. Mint aki a szabadban talál a szabadságra. Érinteni érkezett ebbe az érintetlenségbe.

Csak a legszükségesebbet… – gondolta, és elindult.

A saját kertjében lassan, megfontoltan haladó ember. Kereste, mivel is lehetne könnyíteni a növényzet terhén, és besegíteni a föld felé vonzó erőnek. Útközben egy a kisház falához támasztott seprőszerszám hosszú nyelét ragadta meg, és egymástól igen távoli lépések nyomát hagyva maga mögött haladt tovább a kerthatár felé. Volt, ahol szinte térdig hajolt és volt, ahol – mint harcok idején – katonás osonással jutott tovább a tulipánfa barkás ágai alatt, vigyázva, hogy ne törje meg se azt, se a hajnali szűz havat.

Tudta, hogy minél kevesebb és kevésbé látható nyomokat kellene hagynia maga után, hiszen gyermekei rajongva izzanak ezért az érintetlenségért. Ezért a kezdet kezdetét tükrözve múló állapotért. Paradox módon, talán arra emlékezteti őket, amikor még édesanyjuk méhének bölcsőmelegében a csönd hangjait ihatták, és a tisztaság ölelve járta át gyümölcsként ringó, várva várt lényüket. A nyugalom helyére emlékeztetheti őket, ahonnan érkeztek és amibe mind várva vagyunk. A láthatón túli békébe.

Megállt az első tuja előtt. A holdfényben végignézett az egykor a szeme láttára ültetett, ritkás és azóta egyre sűrűbbé cseperedő vékony erdőfalon. Megigézte a fák megállíthatatlan néma áldozata.

Majd finom, de határozott mozdulattal a nyél segítségével megemelte az egyik túlzottan lehajló ágat.

Porhó hullt alá, és arcába karcos kristálypermet szitált. A lombos fa sóhajtva helyreállt. Sorban végigment a fák töve mentén, és botjával leszüretelte a növényeknek a tél törvényében fogant fehér termését. Némelyik ágra már jeges kapaszkodással tapadt a hó, ezeket többször kellett óvatos célzottsággal megmozgatni, hogy elengedjék dermesztő terhüket.

Csak ne legyen több törés, több mulasztás, amely elkerülhető lett volna.

Csak akkor vette észre mikor már végzett, hogy milyen hatalmasra is nőttek a tuják. Egyszerre föld alatt s felett, csendben egymásba kapaszkodva örökzöld hegyláncolattá, eggyé szövődtek. Hihetetlenül nagynak tűntek az elmúlt néhány évhez képest. Hogy lehetséges ez? Nem akart hinni a szemének. De talán nem is a fákká terebélyesedő sövényzet, arányaik változtak csak. Inkább az ő látása és pozíciója lett más. Ugyanazon az úton indult vissza a ház bejáratához, amin érkezett, és próbált a saját nyomainak medrébe lépni.

Ebben a januári fagyos visszatérésben felindult benne egy másik, hosszabb téli út emléke. Ahol még anyai dédapja is járt. Ott a messzi Donnál. A folyónak és kanyarjának jeges szorításában, melynek az ókori görög neve a Tanaisz. Tanaisz… – ismételgette a szót magában. Vajon véletlen lenne, hogy ez majdnem olyan, mint a tavasz?

Bár éjszaka volt, de az emlékezés ragyogásának erejét mintegy tükrözve a hold fénye is egyre gyarapodott, ezért még tisztábban látott. Így visszafelé arra lett figyelmes, hogy a nyomok mintha már nem csak az övéi lennének. Már nem a néhány tíz méterre lévő ajtón túli épített otthonába, hanem egy másik, egy közösebb hazába vezetnek vissza. Hosszú és távoli úton, amely most közel került és néhány lépéssé tömörült.

Igen, a nyomok egy alacsony termetű, széles vállú, karikásra pedert bajszú öreg parasztemberéi voltak. Akinek a tanúk szerint különösen ízes beszéde és tiszta, kék szeme volt. Akinek alakja és nemessége, amióta csak hallott róla, minden Confiteor-ban ott állt előtte, annál a résznél mikor azt mondják: „…és titeket testvéreim…”. Mert neki már régóta ő volt az a testvér, az az ős a testvérek között, akit olyankor maga előtt látott és megszólított.

Ő volt az a hős, az a szabadságharcos, aki segít azóta is a lelke szabadságának helyreállításában, szinte minden vasárnap. Ő, az egyik névtelen honvéd a magyar második hadseregből. Ő az egyik, aki hazája határán túl, átlépve minden emberi fájdalom határát, magyar „vir dolorum”-ként, térdig gázolva a lehetetlenben, a kocsonyássá fagyott lábszárain járva – melyeket már csak a csizma tartott egyben – azt mondta a szüntelen amputálásoktól dermedt vérben úszó felcsernek a keleti fronton, ott a tavaszt sóhajtó messzi Donnál: „Haza fogok menni. Haza.”

Akkor élt élve a magyar föld és haza szeretete, amikor még ilyen lábakon állt. Amikor ezek a szavak kimondattak.

Micsoda erőltetett menetelések történtek ott 1943-ban? Micsoda csodák? A lassan elhaló tagok és lábak fagyott vizén járás? Micsoda határátlépések? Az ország, a fájdalom, a fagy a halál, az élet határán? A teremtés és a Teremtő közös perifériáján való mozdulatlan összetartozás.

Másnap újra kiment a kertbe. Gyermekei csillogó szemekkel játszottak a fehérrel megterített udvaron. A csend még egybefüggően takarta be a környéket, bár a lehullott hó java már elolvadt. A tujákon se volt már szinte semmi, ami nyomná őket. Újra végig tekintve rajtuk, nyugalom járta át lelkét. Aztán a kicsikkel együtt elindult, és megkeresték azt az egyet, amelyre már kezdettől fogva nagyobb figyelmet fordított.

Mert kezdettől fogva volt egy köztük, amely látszólag pusztult, száradt a tövénél. Mikor beültették, még a legmagasabb volt, a lombja virult, de kis idő múlva közvetlen a föld közelében valami betegség támadta meg. Ezért ezt külön gondozta, több vízzel, tápanyaggal próbálta gyógyítani az évek alatt. A betegség bár látszólag megállt, mégis lassan eluralkodott a törzs alsó részén, a fejlődése megtorpant, és az ágak is kezdték elveszteni tűleveleiket. De ezen a télen már egészen belombosodott. Ezen a télen megerősödött. Tavasszal talán újra a magasba emelkedik a többiek közé.

Szilvási Zalán