Ennek a napnak nem az a lényege, hogy ki ünnepel, és ki szomorkodik. Van, aki kínjában üvölt, és van aki örömében ujjong. És vannak, bár alighanem kevesen, akik hidat építenének az üvöltők és az ujjongók között.

Lehetséges ez? A hídépítés nehéz és felelősségteljes munka a maga fizikai valóságában is. A nehézség azonban hatványozódik, ha emberek között kell kapcsolatot teremteni. Eszmék között pedig olykor nem is szabad és nem is lehet.

Húsvét után eszünkbe juthat, hogy a legnehezebb helyzetekből is van továbblépés. „Magyarországon feszültséggel és félelemmel tekintünk a jövőbe. Egyre nehezebb együtt élni, könnyebb egymást elutasítani” – írta Hortobágyi Cirill főapát. Igaza van. A bajt tetézi, hogy nemcsak nálunk van ez így. Világszerte nő a feszültség. A választási kampány durvasága megmutatta, hogy valamit nagyon elrontottunk. A helyzet hídépítők, vagy mondjuk így: béketeremtők után kiált.

Több megoldás kínálkozik. Tehetünk úgy, mint a marakodó testvérek, akik apjuk jelenlétében „viselkednek”, de mihelyt magukra maradnak ismét püfölik egymást. Ez a szőnyeg alá söprés technikája igen veszélyes. A feszültség nem oldódik, ha nem beszélünk róla, sőt szinte biztos, hogy előbb-utóbb robbanáshoz vezet.

Vannak ideológiai jellegű eltérések, amelyek között nem lehet hidat verni. Például ilyen az igazságról alkotott felfogás. Aki meg van győződve arról, hogy van objektív igazság, nem tud mit kezdeni a manapság egyre elterjedtebb relativizmussal. E két felfogás kizárja egymást. Ha a társadalom egymást kizáró eszmék köré csoportosul, közöttük hidat építeni nem lehet. Adjuk fel tehát? Temessük a békevágyat? Nem. Válasszuk ketté a dolgokat.

Ne azonosítsuk az embereket az egymást kizáró eszmék valamelyikével. Szerethetek valakit, akinek az eszméivel nem értek egyet. Tisztelnem kell őt. Nem sérthetem meg az emberméltóságát. A választási küzdelem kommenthuszárjai és egyes szónokai itt buktak meg.

Nem a gondolatokkal vitáztak, hanem személyükben támadták az ellenfeleket, ellenségként kezelve őket. Jóérzésű ember megdöbbenve figyeli – idézem ismét Hortobágyi Cirillt –, hogy „már szinte bármilyen eszköz megengedett a másik fél lejáratása, megsemmisítése, erkölcsi lenullázása érdekében. Előállt egy olyan helyzet, amikor fizikai atrocitások is előfordulnak és amikor mindkét fél egzisztenciálisan érzi fenyegetve magát. Egy keresztény értékrendű ember ilyen módszereket nem helyeselhet, nem tekintheti a más véleményen lévőt ellenségnek.”

A keresztényeknek látszólag könnyebb a megbékélés, mint azoknak, akik csak az emberi jogok felől közelítenek a másikhoz. Ám a keresztényektől az ellenség szeretetét várja el az Úristen. Ez egy ilyen felfokozott kampány nélkül is igen kemény feladat. Képesek-e Isten szemével nézni a másik emberre, tudva, hogy Isten ellenfelüket is úgy szereti, mint őket magukat? Felismerik-e a kiabáló, öklöt rázó ellenfélben az Isten arcot? Sőt ez még nem elég. Nem jámbor szavakra van szükség, hanem azoknak megfelelő tettekre. Megpróbálják-e megérteni a másikat? Lesznek-e érezhető gesztusaik feléje? A hídépítés munka. Kemény és fárasztó. Vállaljuk? Készek, képesek vagyunk-e a megbocsátásra?

Könnyebb lenne, ha nem koptak volna meg azok a kapaszkodók, amelyek az emberek összetartozásának kereteit adják. Amelyekben párthovatartozás nélkül egymáshoz tartozunk. Család. Nemzet. Haza.

Mit tehet tehát a jóakaratú ember, hogy lecsillapodjunk a nagy csata után? Először is, amiről már volt szó: ne azonosítsuk az eszmét és az azt valló embert. El kell fogadni azokat is, akiknek lényeges dolgokban más a véleményük, mint a miénk. Próbáljuk meg megérteni az ő szempontjaikat. Legyünk kész a párbeszédre. A rajtunk esett sérelmeket bocsássuk meg, az általunk elkövetettekért kérjünk bocsánatot.

Nem látványos lépések ezek, de végrehajtásuk kutya nehéz. Ha a hazánk boldogulni akar a mai felbolydult világban, legalább néhány alapvető kérdésben nemzeti egységre van szüksége. Ez nehezebb feladat, mint a választási küzdelem. A választás az érzelmek csatája volt. Most az ész következik.

Surján László