Csoda

Olvasgattam, hogy tudományosan értekezhessek a témáról. Aztán letettem róla. Inkább azt mondom el, amit magam is tapasztaltam erről.

Ház homlokzata dőlt egy fiatal táncosnőre Budapesten. Élet és halál közt lebegett az intenzív osztályon. Kollegái imaláncot indítottak a Mária Rádióban. Most jött a hír: megszűnt az életveszély. Messze a gyógyulás, de van már picinyke remény.

Más. Mint már emlegettem, érettségi találkozóra készülünk. Jó csapattal, sokan vannak életben hál’ Istennek, és sokan is jönnek a „randira”. De izgulunk, mert a tengeren túlról egy napot is késnek a repülők, Európán belül is teljesen képlékeny a helyzet. Ám, hogy tétje is legyen az izgalomnak, két napja a Covid leteperte messze idegenben az egyikünk férjét. Ugyanez a galád vírus a másik volt osztálytárs kisunkájára támadt Európa másik szegletében. Egy másik férj sürgős műtéti beavatkozásra szorult. Negyedikünknél az első kisunoka toporgott a kijáratnál, és töprengett, kijöjjön-e, próbára téve a kintiek idegrendszerét. Közös platformunkon beszéltünk mindezekről, s arra jutottunk, hogy így, a világban szétszórattatva egyet tehetünk: együtt imádkozunk. Felekezettől függetlenül a közös Fennvalónkhoz. Másnapra „változott a csillagok állása”, sikeres műtét, csökkenő láz, egészséges újszülött, egy kis Ábel az Amerika által is generált ország-rengetegben.

Békési történet. Friss. Kínzó tünetekkel járó betegség, melyet emelt fővel viselt elszenvedője. Rengeteg, teljes tudással és lelkiismerettel elvégzett vizsgálat. Kórház. Gyógyszerek garmadája. Az eredmény semmi. Aztán éppen arra „tévedő” asszonyok, kik más hitben élnek, de ugyanazt az Urat szolgálják, felajánlják, imádkoznának a betegért. Megteszik. Másnapra látványos javulás, harmadnapra teljes tünetmentesség. Minden gyógyszer nélkül. A szemem láttára, nagy örömömre. Közben a beteg is döntött, és kilépett abból a körből, amely eddig stresszfaktorként működött életében. Sarkalatos lépést tett a megnyugvás felé, és befogadta az imát.

Régebbi „sztori”, szintén előttem történt. Bejelentkező tinédzser. Először látom életemben. Nem a körzetemben lakik. Valamiért engem választott mégis. Látványos tünetek. Látszik, hogy zavarják. Nagy köteg orvosi papír. Klinikákról is. Szimpatikus, érdekes jelenség. Kint a folyósón tömeg. De befékezzük a mókuskereket, az idő lelassul és beszélgetünk. Kérdezem, hallgatom, hagyom beszélni. Dicsérem, mert okos, értelmes. A tünetek csendesednek, mikor jó félóra után elmegy, alig látszanak. Pár nap múlva ismét jön, látszik, hogy inkább azért, mert beszélgetni akar. Meglesz az akarata. Mosolyogva távozik, tünetmentesen. Azóta már elvégzett egyetem, munkahely, család, s nemrégen babaváró mosoly és továbbra is tünetmentes. Csodát tettem volna? Nem. Én csak eszköz voltam. Ám ami történt, megtörtént.

Egyik előbbi kis történetre sem tudok racionális magyarázatot, de örülök, hogy tanúja lehettem. Talán, ha egyszer az országunk, a nemzetünk, a világunk dolgában is legalább egy miatyánknyi ideig egyek tudnánk lenni mi, emberek, másképp alakulnának dolgaink. A jó eszközeként csodát tudnánk tenni.

Pálmai Tamás

További
cikkek

Hírlevél