„Emmanuel Macron francia elnök ígéretet tett arra, hogy 2024-re alkotmányba foglalják a nők abortuszhoz való jogát” – tudatták a világgal a hírügynökségek nem sokkal Mindenszentek előtt. Franciaországban azonban 1975 óta legális a magzatgyilkosság, és senki nem vette napirendre ennek eltörlését. Mi értelme akkor az egész felhajtásnak?

Mivel az alkotmánymódosítás után bárki ugyanúgy elvetetheti majd a magzatját, mint eddig, gyakorlati szempontból ennek a lépésnek nincs semmilyen jelentősége. Politikai szempontból annyi a változás, hogy az abortusz innentől alkotmányos, azaz háromötödös parlamenti védelmet kapna, vagyis egy életvédő politikai fordulat esetén nehezebb lenne azt betiltani. Ilyen fordulatnak azonban – sajnos – nincs semmi realitása, nemcsak Franciaországban, az európai országok túlnyomó többségében sem.

Miért fontos akkor Macron, illetve az általa hivatkozási alapként említett francia feministák számára, hogy alkotmányos jog legyen az abortusz?

Egyrészt nyilvánvalóan annak üzenetértéke miatt. Mivel egy alkotmány az adott ország politikai krédóját tükrözi, a magzatgyilkosság az alaptörvény által részévé válna a hivatalos közéleti értékpiramisnak. Másrészt,

ha a magzatelhajtás joga bekerül egy demokratikus állam alkotmányába, akkor az a legmagasabb szintű emberi jogok részévé válik, s innentől kezdve az ellenzése, kritikája adott esetben akár be is tiltható.

Valószínűleg éppen erre megy ki a játék. Franciaországban 2017-től már érvényben egy törvény, amelynek értelmében az abortuszt akadályozó „félrevezető” információk internetes terjesztése akár két év börtönnel is sújtható, s igen beszédes, hogy a törvény előterjesztői az erkölcsi nyomást is a problémák között említették.

Ha a franciák, mint az elmúlt bő kétszáz évben annyiszor, ezúttal is élen járnak az erkölcsi paradigmaváltásban (hogy finoman fogalmazzunk), s példájukat követve a különböző országok egymás után emelik majd be a magzatölés jogát a saját alaptörvényeikbe, az a tömegek szintjén ma még elképzelhetetlen mélységű, normális eszközökkel már aligha visszafordítható morális züllést, az életvédői oldallal szemben pedig – afféle járulékos következményként – diocletianusi időket idéző üldöztetést indíthat el a nyugati világban.

Amint a fentebb említett francia büntetőjogi példa, vagy az angliai abortuszklinikák előtt csendben imádkozó életvédők ellen indított hatósági eljárások is mutatják, Nyugat-Európában meglehetősen erős politikai igény mutatkozik egy efféle véleménydiktatúrára.

Mivel egyes közvéleménykutatók szerint az abortusz alkotmányos joggá emelésének társadalmi támogatottsága Franciaországban meghaladja a 80 százalékot (ez persze manipuláció is lehet, hiszen tudjuk, hogy ha az „ügy” védelméről van szó, nem léteznek morális és szakmai gátlások), Macron törekvése egy népszavazással akkor is átvihető, ha esetleg nincs meg a törvényhozásban erre a politikai szándék – bár az a tény, hogy az államfő a parlamenti megoldást preferálja, a téma társadalmi megvitatásától való félelemre utal. De számunkra, akik az élet mellett állunk, nem az a fő kérdés, hogy meg lehet-e úszni a helyzet további eszkalációját, hanem az, hogy létezik-e valamilyen esély a jövőben egy életpárti fordulatra.

Először is tudomásul kell vennünk, hogy az erkölcsi értelemben elsötétülő Európában jelenleg csak néhány lámpás biztosítja a fényt. Napjainkban három olyan jelentősebb népességű ország található a kontinensen, ahol a törvény értelmében nincs helye magzatgyilkosságnak, vagy ha igen, csak különlegesen indokolt, morálisan is méltányolható esetekben. Az egyik Észak-Írország, amely az Egyesült Királyság tagja, s bár egy vallásilag és politikailag megosztott országról van szó, a katolikusok és a protestánsok ebben a kérdésben összezárnak. A másik ország Málta, a harmadik pedig Lengyelország. Nyugat-Európa egykor legerősebb katolikus bástyájában, Írországban 2018-ban mondott igent a nép az abortuszra. Három évvel korábban ugyanitt a homoszexuálisok házasságkötését is legitimálták egy referendumon, de hogy legyen okunk a további aggodalmakra, 2017-ben az előbb említett Máltán is elfogadta a parlament az azonos neműek házasságjogát. Lengyelországban pedig jelenleg ugyanott tartunk, ahol 1994-ben: könnyen lehet, hogy a kormányra készülő baloldal harminc év után újra napirendre tűzi az abortusztilalom eltörlését.

A lámpások tehát igencsak pislákolva égnek.

Irigykedve tekintünk viszont Amerikára, ahol – bár a liberális oldal tovább feszíti a húrt, és nem egy államban már a születés pillanatáig is engedélyezte abortuszt – a konzervatív államok egymás után szigorítják a művi terhességmegszakítás lehetőségeit.

Ráadásul az ottani pro life oldal politikusai nyíltan, a választói haragtól való félelem nélkül képviselik a nyilvánosságban az életközpontú álláspontot, ami Európában szintén ritkaságszámba menő élmény.

Amint azt e honlap egyik tavalyi írásában olvashattuk, az életvédő és az ún. választáspárti oldal abortuszvitája igen gyorsan lezárható lenne, ha világos választ adnánk az alábbi két kérdésre: (1) Mikor kezdődik az emberi élet? (2) Létezik-e olyan emberi jog, amely felülírhatja az élethez való jogot? Nem kívánom tovább idézni a hivatkozott írásban leírtakat, csak annyit szeretnék hozzátenni: amilyen könnyű e témában az elméleti győzelem, olyan esélytelen jelenleg az egyedül logikus és etikus megoldás gyakorlatba ültetése. Az irányított média nonstop agymosásával, az ugrásra kész abortusz-amazonok bármely országban bevethető hisztikommandójával, valamint az alkalmi közhangulattól függő politikai elitekkel szemben az életvédők legfeljebb csak felszínkapargató eredményeket érhetnek el, mint például esetünkben a szívhangrendelet – ám ezekben a nehéz macroni időkben még az ilyen kisebb előrelépéseket is érdemes megbecsülnünk.

Mert amíg az életpártiak blogolnak vagy petíciókat gyűjtenek, a túloldal immár magát az alkotmányt babrálja. Más súlycsoport, más játéktér. Amit mindenképpen látnunk kell:

a halálkultúra monopolhelyzetbe hozása részükről már kevés, itt a törekvések célja az életvédők, a másként gondolkodók kriminalizálása és teljes közéleti kiszorítása.

Ahogy azt szellemi elődjeiknél, a kommunistáknál is láthattuk, a hatalomátvétel, az ország és a társadalom birtoklása nekik már nem elég – ők vért, könnyet és verítéket akarnak látni, lehetőleg minél többet.

A történelmi tapasztalatok szerint azonban a totális uralom programjába mindig be van kódolva a bukás forgatókönyve, akkor is, ha annak hogyanját ma még nem látjuk.

Kovács Erik