Az életvédő és az ún. választáspárti oldal több évtizedes abortuszvitája valójában egy igen egyszerű ügy, amely nagyon rövid úton lezárható lenne. Mindössze az alábbi két kérdésre kell világos választ adni:

1. Mikor kezdődik az emberi élet?
2. Létezik-e olyan emberi jog, amely felülírhatja az élethez való jogot?

„Primum nil nocere”

Az első kérdésre már nagyon sok válasz napvilágot látott. Egyesek az idegrendszer kifejlődésétől, mások az első szívveréstől számítják az emberi életet, egy ismert szülész-nőgyógyász pedig kamera előtt mondta el, hogy ez a pillanat a születéskor érkezik el. Gyakran hallhatunk továbbá olyan homályos – akár az emberi lét születés utáni megkérdőjelezésére is alkalmas – meghatározásokat, mint például az öntudat, illetve a saját személyiség megléte, vagy az önálló élet képessége. A különféle életdefiníciók tehát meglehetősen önkényesek, sokszor megfoghatatlanok, adott esetben pedig egyértelműen csak az abortusz védhetőségét szolgálják.

Az emberi élet meghatározásakor azonban – különösen, ha annak kiolthatósága a vita tárgya – nem alkalmazhatunk önkényes, relativizálásra alkalmas kritériumokat, de olyan cseppfolyós, logikailag és etikailag értelmezhetetlen rendezési elveket sem, mint a „többségi társadalmi álláspont” vagy a „tudományos konszenzus”. Ehhez ugyanis túl nagy a tét. Világos, egyértelmű, abszolút szempontokon alapuló életdefinícióra van szükség.

Szerencsére két olyan támpontunk is létezik, amelynek a segítségével ez könnyen megoldható. Az egyik Hippokratész híres „primum nil nocere” elve, miszerint az ártalom tilalma az elsődleges szempont. Bár Hippokratész ezt az elvet az orvoslásra vonatkoztatta (a magzatelhajtás pedig éppen az eredeti hippokratészi eskü értelmében nem tekinthető orvosi tevékenységnek), azt valójában egy általános etikai logikának is tekinthetjük, amelyet pont az efféle, komoly gyakorlati következményeket hordozó dilemmák eldöntésekor kell alkalmaznunk. Eszerint ha még el is fogadjuk azt, hogy az emberi életnek többféle definíciója lehetséges, akkor is a legkevésbé ártalmas következményekkel járó verziót kell elfogadnunk – ez pedig nem lehet más, mint hogy a fogantatás pillanatától számítjuk az emberi életet. (Megjegyzés: a nőgyógyászati klinikák abortuszról szóló tájékoztatói az ártalom fogalmát – csakúgy, mint a kockázatét és a fájdalomét – kizárólag a nő vonatkozásában használják, amit nyugodtan tekinthetünk az egészségügy morális állapotát igazoló kordokumentumnak is.)

A másik támpontunk nem egy konkrét elv, hanem egy egyszerű következtetés. Láthattuk, hogy az egyes definíciók az egyedfejlődési folyamat különféle fázisaihoz kötik az emberi élet kritériumait. Csakhogy a számegyenes nem egynél, háromnál vagy tizenkilencnél, hanem a nullánál kezdődik. Minden folyamatnak létezik egy alanya és egy nullpontja, s nyilvánvaló, hogy az alany nem kapcsolódhat be a folyamatba a nullpont után. Más szavakkal: pontosan az élet folyamatjellege az, ami annak alanyát beazonosíthatóvá, vagyis a folyamat elejétől a végéig definiálhatóvá, megnevezhetővé és önazonossá teszi (esetünkben egy saját génállománnyal rendelkező, önálló élőlény formájában) – és éppen ez az önmagával (szubsztanciális értelemben) mindvégig azonos lény az, akit ember címszó alatt keresünk. Az egyedfejlődés folyamatának egészéből kiragadott emberdefiníció tehát értelmetlen, már csak azért is, mert nincs két egyedfejlődési folyamat, mint ahogy az emberi egyedfejlődés ember nélküli periódusa is önellentmondás.

Az életjog elsőbbsége

Ha tehát kimondható, hogy a fogantatástól számíthatjuk az emberi életet, már csak arra kell választ adnunk, hogy adott esetben az élethez való jogot milyen emberi jogok írhatják felül. Az abortusz mellett érvelők általában – deklaráltan vagy közvetetten – a testi önrendelkezéshez, a reprodukciós szabadsághoz, valamint a szegénységtől mentes, illetve komfortos élethez való jogot szokták említeni. Ezek közül a legismertebbet, a testi önrendelkezésről szólót („my body, my choice”) azonnal kihúzhatjuk a listáról, hiszen az nyilvánvalóan egy valótlanságon alapul: az abortusz során a nő nem a saját maga, hanem egy másik ember testéről, egész pontosan életéről dönt.

A testi önrendelkezésről szóló érv kevésbé primitív változata, amely a biológiai összekapcsoltságra hivatkozva tekinti jogosnak a magzatelhajtást, ugyancsak gyenge lábakon áll, hiszen hiányzik belőle annak logikus és meggyőző levezetése, hogy egy kétoldalú függőségi viszony önmagában miért adhat jogot a domináns félnek a másik megölésére – az ilyen helyzetben erkölcsi evidenciának tekinthető támogatási kötelezettség helyett.

Ami a reprodukciós jogot illeti, a helyzet itt hasonló az önrendelkezési joghoz: bár önmagában, jogként létezik, az abortusz kontextusában az nem érvényes, így nem is alkalmazható. A reprodukciós jog ugyanis azt jelenti, hogy a nőnek (párnak) jogában áll eldöntenie, hogy vállal-e utódot, s ha igen, hányat és mikorra időzítve. A reprodukciós jog tehát „esemény előtti” kategória, az abortusz pedig már nem tekinthető fogamzásgátlónak, akkor sem, ha az ún. választáspárti oldal folyamatosan ezt sugallja.

A félreértések tisztázása után most rátérhetünk az eredeti kérdésre, miszerint az abortusz létjogosultságának indoklásaként megnevezett jogok – a nő szociális biztonsághoz, anyagi színvonalhoz, komfortos élethez és lelki nyugalomhoz való joga (s a teljesség érdekében legyünk nagyvonalúak, és sorolhatjuk ide a reprodukciós jog kiterjesztett módon, „esemény utáni” lehetőségként értelmezett változatát is) – magasabb rendűek-e az emberi élethez való jognál, vagyis adott esetben felülírhatják-e azt. És mielőtt megválaszolnánk a kérdést, szögezzük le – csupán egy lehetséges kiskapu bezárása végett –, hogy az emberi jogok egyetemesek, vagyis ahogy pl. etnikai, faji, vallási vagy világnézeti szempontból nem alkalmazhatók szelektíven, úgy ez más jellemzők, például kor, egyedfejlődési szakasz vagy biológiai státus tekintetében sem megengedett.

A kérdésre adott válasz pedig a következő: sem a józan ész szabályai szerint, sem a természetjogi elvekből nem vezethető le az emberi élethez való jog más egyéni jogokhoz viszonyított alárendeltsége; nem véletlen, hogy az abortuszpártiak meg se próbálkoznak ezzel, inkább az emberi élet átdefiniálása – vagyis részleges dehumanizálás – révén érvelnek. Tehát ahogy egy válsághelyzetbe került anyának nincs joga például a kétéves gyermeke élete árán megoldani a maga személyes krízisét, ugyanúgy ez a várandós kismama esetében is érvényes. A magzatelhajtás tehát csak akkor megengedett, ha a várandósság biztosan és bizonyíthatóan veszélyezteti az anya életét (vagyis szembekerül egymással az anya és a magzat életjoga), ekkor azonban a művi terhesség-megszakítást etikai értelemben nem magzatelhajtásnak, hanem életmentő orvosi beavatkozásnak kell tekinteni. S mivel imént a természetjogra hivatkoztunk, szögezzük le azt is, hogy ahol a pozitív (írott) jog a különféle női jogokat hallgatólagosan vagy deklaráltan az életjog fölé helyezi – s ez mindenhol így van, ahol legális az abortusz –, ott ez csak a magzatkorúak emberi voltának és/vagy a fentebb említett emberjogi egyetemesség elvének a tagadása vagy elhallgatása árán lehetséges.

A fent leírtaktól függetlenül szánjunk néhány sort arra a jól ismert érvre is, amikor a nő magzat „érdekében” választja a terhesség-megszakítást, jellemzően annak betegségére, a rossz anyagi körülményekre vagy magánéleti problémákra (például az apa hiányára) hivatkozva, de bizonyára sokan találkoztak már azzal a magyarázattal is, hogy valaki nem szeretné „egy ilyen rossz világba” szülni a gyermekét. Összefoglalva: a várandós nő akár az élete árán (mármint a magzata élete árán) is megóvná leendő gyermekét a reá váró rossztól. Ezzel a széles körben elterjedt, alapvetően önfelmentési célokat szolgáló, hipokrita magyarázattal csupán egyetlen probléma van: a világon sehol sem látjuk, hogy a krónikus beteg, szegény, egyszülős családban felnőtt, vagy csupán a világ helyzetével elégedetlen emberek tömegesen tolonganának az eutanáziaszolgáltatók felvételi irodája előtt. Mi több, még a születendő gyermekük életkörülményeire hivatkozó, ám egyúttal abban osztozó abortuszkérelmezők sem siettetik a saját halálukat. Vajon lehetséges, hogy a problémáikat magzatként még másképp látták volna?

Végül – ha már az abortuszpárti érveket nézzük – foglalkozzunk néhány mondat erejéig azzal a szintén közkeletű véleménnyel is, miszerint a magzatelhajtás betiltása csak a külföldön elvégzett, illetve az illegális belföldi abortuszok számát növelné, utóbbi esetben a nők egészségét is veszélyeztetve. Ezekre a felvetésekre az alábbi válaszokat adhatjuk:

• Ha egy életpárti állam polgára külföldön elveteti a gyermekét, annak az ügy szempontjából – vagyis hogy milyen abortuszpolitikát folytasson az állam – nincs semmi jelentősége. Abból a teoretikus lehetőségből, hogy egy állampolgár következmények nélkül megszeghet egy jogszabályt, még nem vezethető le a jogszabály szükségtelensége. (Ezzel egyúttal arra a szívhangrendelet elleni érvre is választ adtunk, miszerint „úgyse tartják be azt az orvosok”.)
• Abból sem vezethető le egy jogszabály szükségtelensége, ha a tiltás következtében megnő az illegális esetek száma. Egyrészt értelemszerű, hogy amit betiltanak, az illegálissá válik – ebből a szempontból a szóban forgó érv valójában logikai tautológiának tekinthető –, másrészt látnunk kell, hogy a törvénykezés célja nem az illegális cselekmények számának lenullázása, hanem egy élhető, az alapvető erkölcsi szempontoknak is megfelelő társadalmi rend kialakítása. Ha az előbbi lenne a cél, akkor nem is lenne más dolga az államnak, mint hogy minél több bűncselekménytípust legalizáljon.
• Ami az illegális abortuszok egészségügyi kockázatait illeti, elvileg az egészet elintézhetnénk annyival, hogy nem kell abortuszra menni, és akkor nincs kockázat. De ne legyünk ennyire nyersek, inkább szögezzünk le egy világos tényt: az ún. nem biztonságos abortuszokkal a fő problémát nem a nők egészségügyi sérüléseinek a magasabb valószínűsége, hanem a magzatkori halálozás 99-100%-os aránya jelenti.

Összefoglalva tehát az eddig leírtak lényegét, a következőket mondhatjuk el:

1. Az emberi élet a fogantatással kezdődik, mivel minden folyamatot annak nullpontjától kell számítani.
2. Mivel az emberi jogok egyetemesek, a magzatkorú emberek életét ugyanolyan védelem illeti meg, mint a már megszületettekét.
3. Mivel nincs olyan jog, amely magasabb lenne az élethez való jognál, a magzatkorú ember élete csak akkor vehető el, ha a várandósság az anya életét veszélyezteti.

Ezzel gyakorlatilag a bevezetőben feltett két kérdésre is válaszoltunk. S mivel az imént felsorolt tézisek önmagában is elégséges érvet szolgáltatnak az abortusz tilalmához, s nem kívánják meg további kiegészítő érv alkalmazását (ilyen kiegészítő érv lehetne például a kínzás tilalma), egy észérvek és erkölcsi megfontolások alapján működő világban az életvédelem ügye totális győzelmet aratna. A jelenlegi világ azonban nem ilyen, ezért az életvédők és az abortuszpártolók globális értékháborúja tovább folytatódik, egyre durvább körülmények között, újabb és újabb tabudöntésekkel kísérve.

De ez már egy másik írás témája.

Csepeli Kálmán