A szamizdatlét hónapjai

Negyedszázaddal a Fidesz nehezen kivívott első választási győzelme, valamint a zsinórban negyedik kétharmados diadal után már alig emlékszünk rá, milyen reménytelen időszaka is volt a magyar jobboldalnak az 1994–1998 közötti Horn-korszak. Mindez Várkonyi Balázs újságíró haláláról jutott az eszembe.

Aki ült már műszaki hiba (jellemzően kábellopás) miatt késlekedő vonaton, az tudja, hogy nem a csigalassú tempó az igazán bosszantó, hanem az, amikor az egyszer már nekilendült szerelvény csikorogva újra megáll. Valahogy így érezhette magát az a másfél-kétmillió magyar hazafi, amikor 45 év kommunizmus, majd négyévnyi jobboldali kormányzás után honfitársaink többsége hatalmas arányban szavazta vissza az egykori elnyomóit, megfejelve mindezt annak az SZDSZ-nek a hatalomra juttatásával, amelynek neve évekkel a párt kimúlása után is az agresszív, hungarofób liberalizmus szinonimája.

Ellentétben a nemzeti tábor kollektív tudatába kitörölhetetlenül beégett, heroikus 2002-es vereséggel, amely egyértelműen magában hordozta a biztos reváns tudatát, 1994 traumája – akárcsak 1849 augusztusa vagy 1956 novembere – a hiábavaló reményeket, a gyertyalángnyi világosságra boruló sötétséget jelképezte.

Az MSZP–SZDSZ-koalíció máig elérhetetlennek tűnő 72 százaléka azonban nem az idegen hadseregek, hanem az önálló nemzeti politizálás lezárására szavazó magyarok roppant túlsúlyát mutatta, s ez az, ami az egészet megemészthetetlenné tette.

A kisebbségbe került nemzeti tábor számára a kormányváltás akkor vált kézzelfoghatóvá, amikor sorban szűntek meg a jobboldali nyilvánosság addigi fórumai. Abban nem volt semmi meglepő, hogy a véleménymonopólium jogához több évtized alatt hozzászokott exkommunisták azonnal felszámolták a Magyar Televízió hírműsorait, hiszen ezeknek kimondatlanul is az egyensúlyteremtés volt a célja egy olyan médiaközegben, amely akkor még 90 százalékban a balliberális narratívákat hirdette. Amikor azonban az alacsony példányszámú, ám a szűk nemzeti mag számára a szabad lélegzetvétel jogát jelentő újságokat (Pesti Hírlap, Új Magyarország, Pest Megyei Hírlap) is kicsavarták az olvasók kezéből, az már egyértelműen egy puha diktatúra légkörét idézte. Persze maradtak még hetilapok a standokon, mint a Magyar Fórum vagy a Pesti Hírlap gárdájával elindított Demokrata, napilapként pedig a centrista Magyar Nemzet is teret adott a mérsékelt jobboldali szerzőknek, teljes odaadással és napi szinten már senki nem látta el munícióval a karanténból való kitörés lehetőségeit kereső nemzeti tábort.

A jobboldalon felhalmozódott belső gondok száma és súlya – a politikusi gárda elöregedésétől a nemzeti gondolat társadalmi elutasítottságáig – akkora volt, hogy annak elemzése egy önálló könyvet igényelne. (Ezeket a problémákat évekkel később a Fidesz jobboldali fordulata oldotta meg.) A nagy problémahalmazon belül most csak egyetlen, elsőre apróságnak tűnő, ám egyáltalán nem jelentéktelen tényezőt emelnék ki: a sértődött, kudarclétet sugalló, s így a kudarcot is újratermelő kommunikációs stílust. Ez persze történelmileg, a négy év alatt kapott övön aluli támadások ismeretében, valamint az igazságtalanul nagy választási vereségnek a tükrében egyaránt érthető volt. Csak éppen haszna nem volt belőle a jobboldalnak.

Végül épp a teljes reményvesztettség volt az, amely e tekintetben felrázta az akkor még szűk és belterjes nemzeti tábort. Az igazság panaszkodó vagy éppen dühös hirdetésének már nem volt sem tétje, sem értelme. A jobboldal szépen, lassan beletanult az ellenzékiségbe. A vitriolos hangvétel, a visszatért elvtársakon és az őket kiszolgáló liberálisokon élcelődő gúny, amely már nem akart semmit elmagyarázni, csak kifelé bosszantani, befelé pedig szórakoztatni – vagyis mindaz, amit a jobboldali tábor lelke mélyén addig csak irigyelt a mindig felszabadultnak tűnő liberálisoktól –, a nemzeti oldalon egyre meghatározóbb stílusjeggyé vált.

S ezzel együtt az oldott és laza liberálisokról is szép lassan kiderült, hogy hatalomra kerülve már semmivel sem kevésbé merevek, görcsösek és öregurasak, mint az általuk kabarétréfák tárgyává tett MDF-es politikusok.

Az új kormány politikusai ráébredtek, hogy egy demokráciában hatalmon lenni – annak minden előnye dacára – stresszes állapot. Nem is annyira a kormányzati felelősség miatt (ennek megélése felelősségtudatot és hazaszeretet igényel), hanem mert előzőleg még sosem élték át a céltábla szerepét. Persze igazából csak 1995 márciusától, a Bokros-csomagtól kezdve tapasztalták meg, milyen érzés is egy közgyűlöletnek kitett csapat tagjának lenni.

De ne szaladjunk ennyire előre! Az első komoly ellenzéki tüntetésre nem sokkal a Horn-kormány megalakulása után, a nyári kegyelmi időszakot követően került sor a Szent István Bazilika előtt, a bős-nagymarosi vízlépcső megépítéséről felröppent hírek apropóján. A kétharmados kormány társadalmi ereje ekkor még erős, az önkormányzati választásra készülő, megosztott és gyenge jobboldal pedig még keresi önmagát, az érvényes üzeneteket, és persze az új vezetőjét.

A fentebb említett Várkonyi Balázs, az MTV kirúgott szerkesztője ebben az átmeneti időszakban alapította meg a Szamizdat című lapot, ami jogi értelemben nem volt az, hiszen senki sem tiltotta meg az előállítását és terjesztését, viszont külleménél és tartalmánál fogva valóban egy politikai zuglap benyomását keltette, tökéletes kordokumentumát adva e sajátos időszaknak.

A fekete-fehér, helyenként vörös színben nyomtatott kis füzetben gunyoros hangú, erősen kormányellenes és antikommunista írásokat tettek közzé, jellemzően ál-álnevet használó (vagyis könnyen beazonosítható), többek között szabad európás múlttal is rendelkező szerzőktől. A terjesztés körülményei tovább fokozták a lap szamizdatjellegét. Legkönnyebben Gondos Béla Deák téri pavilonjában lehetett hozzájutni a kis füzethez; az evangélikus templom melletti szabadtéri újságosbódé az internet előtti korban a nemzeti szubkultúra egyik centruma volt, ahol többek között az erdélyi és nyugati magyar lapokat is megvásárolhatták az érdeklődők.

A most elhunyt Várkonyi Balázs a kommunizmus alatt a Szabad Európa újságírójaként, az Antall–Boross-kormány végnapjaiban a Magyar Televízió Feketén-fehéren című műsorának arcaként, a Fidesz-korszakban pedig többek között a Magyar Hírlap rovatvezetőjeként szállt szembe a baloldali hazugságcunamival.

Legérdekesebb, kifejezetten személyre szabott szerepe azonban a nemzeti tábor legreménytelenebb hónapjaiban, az egyharmados népítélet sokkhatásának idején találta meg, amikor még nem a távoli álomnak tűnő választási győzelem, hanem egy új, vagányabb és keményebb hang megtalálása volt a magyar jobboldal legfontosabb feladata.

Kovács Erik

További
cikkek

Hírlevél