Egy éve már, hogy napi életünk kereteit egy vírus határozza meg. S az átlagos hírfogyasztó talán még sosem volt annyira naprakész az európai országok mindennapjait illetően, mint mostanában. Arról viszont, hogy a nyugati magyarok százezrei hogyan élik meg a korlátozásokat, senki nem beszél.

Mivel a járványügyi korlátozások gyakorlatilag a kontinens minden országában lenullázták a közösségi életet, a diaszpórában élő magyarok, akik eddig hétvégi magyar iskolákban, klubdélutánokon, anyanyelvű miséken és hazai vendégművészek koncertjein találkoztak egymással, most magukra maradtak a befogadó országokban, legalábbis fizikailag. Az alternatívát – ahogy a világ többi részén – itt is az online megoldások jelentették.

A Kőrösi Csoma Sándor Program (KCSP) ösztöndíjasai, akik rendezvényszervezőként vagy oktatóként éves váltásban segítik a nyugati magyar szervezeteket, nemcsak az adott országban foganatosított járványintézkedésekről, hanem az intézkedéseknek a helyi magyar közösségi életre gyakorolt hatásairól is rendszeresen beszámoltak a www.korosiprogram.hu oldalon. Összeállításunkban forrásként többek között ezeket a jelentéseket is felhasználtuk.

A szüreti báltól a disznótorig

A diaszpórában élők számára mindig fontosabbak a közösségi összejövetelek, mint az őshonos lakosoknak, hiszen jelentős részüknek még családjuk sincs, és sokszor még a saját albérletüket is idegen nemzetiségűekkel osztják meg. Bármennyire is sikerült integrálódniuk a fogadó országba, számukra továbbra is egy magyar társaság jelenti a biztonságot adó, egymást fél szavakból is megértő közösséget. Ennélfogva a fizikai kapcsolattartásra vonatkozó korlátozások is jobban sújtották őket.

A társasági kapcsolatok hiánya azonban nemcsak egyedi, hanem kollektív veszteség is, hiszen ezek az összejövetelek az élő magyar kultúra fenntartásáról, ápolásáról is szólnak. A nyugati magyarság közösségi életét globálisan is ugyanazok a sajátosságok határozzák meg: a legnagyobb létszámban a jeles napokhoz, illetve időszakokhoz kapcsolódó események mozgatják meg a helyi magyarokat, legyen szó a nagy nemzeti és egyházi ünnepekről, szüreti bálokról, disznótoros lakomákról, Mikulásról, szilveszterről vagy farsangról. A nagyobb összejövetelek, bálok kötelező eleme a magyaros vacsora, a jó hazai bor és a magyar zene. Különbségek inkább csak abban vannak, hogy a déli féltekén – Ausztráliában, Dél-Afrikában vagy a latin-amerikai országokban – június és augusztus között tartják a hűvösebb időhöz kapcsolódó szezonális programokat, lásd például a júliusi Adelaide-i disznótorok esetét.

A szezonális rendezvények mellett szinte minden országban létrejöttek azok a klubhelységek, ahol hetente vagy havonta összegyűlhetnek a környékbeli magyarok. Az események profilja igencsak különböző, a táncházaktól a filmklubokon át a szavalóversenyekig meglehetősen széles a paletta, de gyakran előfordul az is, hogy ismert helyi kocsmákat bérelnek ki egy-egy estére ott élő honfitársaink. Az utóbbi években – a fiatal és középkorú generációk tömeges megjelenésének eredményeként – a hazai előadóművészek, sztárok nyugat-európai fellépése is természetessé vált.

A koronavírus-járvány erre a színes, jól működő globális magyar világba hozott tartós áramszünetet. De nem csak a nagy tömegeket vonzó rendezvényeket kellett beszüntetni. A korlátozó intézkedések az anyanyelvű hitéleti közösségek és a hétvégi magyar iskolák működésének is véget vetettek. Utóbbiak nem csak a gyermekek anyanyelvi tudását fejlesztik, hanem a magyar kulturális ismeretanyag gyarapításában, s nem utolsósorban a szülői közösségek létrejöttében is nélkülözhetetlen szerepet játszanak.

Online néptánc és cserkészfoglalkozás Németországban

Az EU legnépesebb országa egyúttal Európa legnagyobb magyar diaszpóra-közösségének is otthont ad: létszámuk a német statisztikai hivatal, a Destatis szerint meghaladja a 200 ezret, a Németországi Magyar Szervezetek Szövetsége szerint pedig a 300 ezret is eléri. Szervezettségükről szinte mindent elmond, hogy amíg a minimum százeres angliai magyarság körében egyetlen lelkipásztor látja el a katolikusok szolgálatát, addig a Németországban szolgáló magyar atyák száma tizenkettő.

Vegyük példaként a három egyházmegyében (Köln, Essen és Aachen) működő Kölni Magyar Lelkészséget, amely a lelkigondozással járó feladatok elvégzése mellett hétvégi magyar iskolát és óvodát, táncházat, valamint zenés irodalmi kávéházat működtet, továbbá ismertterjesztő programokat, jótékonysági koncerteket, színházi esteket, illetve diaszpórák közötti testvérközösségi látogatásokat szervez. A lelkészség mindennapos tevékenységét most alapjaiban írt át a vírusjárvány, a szokásos hitéleti korlátozásokon túl.

A kulturális programok esetében az online üzemmódra való átállás jelent egyfajta megoldást. A müncheni Regös Magyar Néptáncegyüttes KCSP-ösztöndíjasának, Perger Évának a beszámolója jól érzékelteti, mit jelentett mindez egy olyan közegben, amelynek lételeme a személyes közösségi jelenlét. „A tervezett rendezvények mindegyikét lemondták, és az őszi jubileumi műsor próbái is elmaradnak. Ebben a rendhagyó helyzetben új megoldások után kellett nézni a közösségi élet ébrentartására.” A beszámolóból kiderül, hogy az egyik néptáncos ötlete alapján összesen négy alkalommal „online csingerálást” szerveztek, ahol felfrissítették a korábban tanult táncokat; ezek egyéni gyakorlását a felvett videóanyag segítségével lehetett folytatni.

A stuttgarti ösztöndíjas, Kovács Bence a helyi cserkészélet átalakulásáról tett közzé anyagot. Az összejöveteleket a készülékek előtt is a megszokott programpontok mentén tudták lebonyolítani. Ugyanakkor a foglalkozások egyik célja épp az volt, hogy legalább ideiglenesen kiragadják a gyermekeket a számítógépek és okostelefonok világából. Ennek megfelelően az ún. Korona-különpróbán offline megoldandó – cserkész-, magyarság-, és természetismereti témákra fókuszáló – feladatokat kaptak a résztvevők. A csapat vezetője ezer kilométerrel távolabbról, Budapestről vezette le a stuttgarti összejövetelt.

Önáltatás lenne azonban azt hinnünk, hogy az online térben zajló foglalkozások – bármilyen előnyökkel is járnak – minőség és élmény szempontjából összehasonlíthatók lennének a normális, fizikai kapcsolattartáson alapuló találkozókkal. Amint arra egy hollandiai magyar cserkészcsapat vezetője is felhívta a figyelmet, „ cserkészet nevelési metodikája a személyes, megélt élményen, és a példamutatáson alapul”, s bár végül megtartották az online foglalkozásokat, szerinte ez a fajta tapasztalás nem nevezhető megélhető élménynek.

Az egyetlen tevékenységi terület, ahol egyáltalán nem érezni a járvány hatását, a közéleti aktivitás. A Németországi Magyar Szervezetek Szövetsége, amely e tekintetben az egyik legaktívabb diaszpóra-szervezet Európában, a járvány kitörése óta öt politikai nyilatkozatot tett közzé. Ezekben többek között a Magyarországról szóló németországi tudósítások elfogultságait, vagy éppen Klaus Johannis román elnök Károly-díjának visszásságait nehezményezik, a koronavírusról azonban – szinte már meglepő módon – nem esett szó.

London: bálok helyett adományozás

A brit fővárosban bő tíz éve megnyílt, háromszintes, közel ezer négyzetméteren működő Szent István Ház a maga könyvtárával, kápolnájával, szálláshelységeivel és közel háromszáz négyzetméteres nagytermével a legnagyobb magyar közösségi tér Angliában. A járvány előtt a házban megrendezett hitéleti események és egyéb programok a vallásos és a világi közönség meghatározó élményei voltak. A rendezvényeken olyan korcsoportok és tájegységek képviselői találkozhattak, akik egymásra találása egyébként elképzelhetetlen lett volna. A programkínálatban a bálokat, karácsonyi vásárt, koncerteket, színielőadásokat, ismeretterjesztést, táncházat és klubdélutánokat egyaránt megtalálhattuk.

Az Angliai Római Katolikus Magyarok Egyesülete (ARKME) által működtetett épületben található az Angliai Magyar Főlelkészség székhelye is. A lelkiségi programok közül mindenekelőtt a vasárnapi és szerdai miséket, a szentség-kiszolgáltatásokat (keresztelés, gyóntatás, elsőáldozás, bérmálkozás, esketés), valamint kiegészítő programokat (zarándoklatok, hitoktatás, lelkigyakorlatok, bibliavetélkedők) érdemes kiemelnünk.

A koronavírus-járvány itt is alapjaiban változtatta meg a közösségi életet. A Szent István Ház menedzsmentje 2020. március 20-án határozatlan időre minden közösségi, kulturális és vallási programot felfüggesztett, beleértve az olyan külsős programokat is, mint a cserkészfoglalkozások vagy a helyi angolok heti bridzsklubja. A miséket előre rögzítették, és feltették az ARKME YouTube-csatornájára. A hívek, akik emailben kapták meg a linkeket, így tetszés szerinti időpontban, egyénileg vagy családilag is be tudtak kapcsolódni a liturgiába. Az átmeneti nyitásra – az ismert óvintézkedések bevezetése mellett – tavaly nyáron és ősszel, két járványhullám között kerülhetett sor. Az épület jelenleg ismét zárva van. Az egyesület a rendkívüli helyzetet a Szent István Ház állagjavítására használta ki.

Mivel az ’56-os londoni magyarok által alapított egyesület egyik eredeti célja a bajba került magyarok támogatása volt, a járványhelyzet lehetőséget adott az utóbbi évtizedekben háttérbe szorult karitatív feladatok újbóli ellátására. Az egyesület vezetése elkezdte összeírni azoknak az idős tagoknak a nevét, akik rendszeres segítségre szorulnak, például az otthoni bevásárlás terén. Végül a szervezet szabályos segélyszervezeti szerepben találta magát: a TK Maxx áruházlánc egyik közeli üzlete a bezárása során több kerületi NGO-nak, köztük az ARKME-nek is juttatott a raktáron maradt tartós élelmiszerekből, amiből az egyesület az idős egyesületi tagok mellett a református közösségnek, a közeli kórháznak és a szomszédos katolikus iskolának is juttatott.

Végül – az angolszász világnál maradva – a tengerentúlra is vessünk egy rövid pillantást, ezúttal a honi hírfogyasztók által kevésbé ismert, ám népes magyar közösséggel rendelkező Ausztráliára fókuszálva.

A helyi KCSP-ösztöndíjas beszámolója szerint a járvány kitörésekor a hétvégi magyar iskolákban tanuló diákok és szüleik egyaránt nyitottak voltak arra, hogy digitális körülmények között, online interaktív eszközökkel folytassák a magyar népművészet, magaskultúra és hagyományvilág megismertetését. Amikor azonban az ausztrál hatóságok tavaly decemberben lazítani kezdtek a korlátozásokon, a magyar közösségek már szabadon megszervezhették a szokásos szezonális ünnepeket: a Mikulás-járást, a karácsonyozást és a szilveszteri bulit, a déli féltekére jellemző időjárásnak megfelelően szabadtéri piknikezéssel, bográcsozással összekötve. Ezzel párhuzamosan a magyar hitéleti közösségek is újra megkezdték rendes működésüket.

Remélhetőleg az északi féltekén is hamarosan visszaálló életrend előhírnökeként.

KovácsErik