Miközben a választási kampányban szórványosan már a fizikai erőszak is megjelent a jobboldallal szemben, Nyugat-Európában a hagyományosan gondolkodók elnyomása mindennapos jelenség. Az ideológiai apartheidből a civil terrorszervezetek (pl. Antifa) és a hatóságok egyaránt kiveszik a maguk részét.

Egyfajta mélypontnak is tekinthetjük a németországi Bochum színházában történteket: baloldali szélsőségesek zavartak meg egy előadást, mivel fasisztának találták az egyik szereplő monológját. A protestálók nem elégedtek meg a bekiabálással, gyümölcsökkel dobálták meg a művészt, sőt még a színpadot is megrohamozták. Csakhogy itt egy antifasiszta szellemiségű drámát mutattak be, a szóban forgó monológot pedig a darab negatív hőse mondta el.

Elsőre tehát úgy tűnik, hogy egy ijesztően sötét, ám sajnos jól ismert jelenséggel, a fikció és a valóság szubjektív összekeveredésével van dolgunk. Mint amikor például Rékasi Károly színészművészt halálosan megfenyegette néhány tévénéző, miután túl jól játszotta a főgonoszt az egyik kereskedelmi csatorna sorozatában, vagy amikor egyes honfitársaink a brazil szappanoperából ismert rabszolgalány, Isaura kiszabadításáért adakoztak.

A bochumi drámának (vagy inkább tragikomédiának) azonban nem a nézői ostobaság volt a fő mozgatórugója. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a baloldali intolerancia – egy sajátos evolúció révén – a közveszélyesről az önveszélyes szintre ugrott, s a magukat antifasisztának nevező felforgatók immár szemléltető céllal sem engedik meg a nekik nem tetsző gondolatok nyilvános kifejezését. A botrányos előadás után a darab liberális rendezője – mivel még nem jött rá, hogy a forradalom felfalja a saját gyermekeit – értetlenségének adott hangot, amiért a sajátjaitól kapta azt a reakciót, amit azoktól várt volna, akik ellen a színmű készült.

Tévedés lenne azt hinni, hogy ami Németországban történt, csupán egy (kultúr)terrorista szubkultúra elszabadulása. A szólásszabadság elleni háború már jó ideje fősodratú munkafolyamat.

„A szólásszabadság nettó marhaság!” – adta ki a jelszót nemrég Emmanuel Macron, s aligha tekinthetjük enyhítő körülménynek, hogy mindez nem a párizsi törvényhozásban vagy a bochumi színház páholyából, hanem a távoli Indiában hangzott el. Indok? Természetesen az ún. gyűlöletbeszéd terjedése. Mi a gyűlöletbeszéd? Ezt mi, magyarok már az SZDSZ országdúlása óta tudjuk: egy bármeddig szabadon nyújtható gumifogalom.

De hogyan is jutottunk el addig a paradox állapotig, hogy a szólásszabadság üldözése a liberális krédó része lett, míg a vaskalaposnak kikiáltott konzervatívok – Charlie Kirk meggyilkolása óta már nem túlzás ezt állítani – akár az életüket is feláldozzák e szabadságjogért? Mióta is észlelhető világosan, hogy a hol baloldalinak, hol liberálisnak, máskor pedig globalistának, haladónak vagy woke-nak nevezett irányzat képviselői nyíltan a saját szent ügyük ellen fordultak?

Sokakat a 2015-ös kölni fekete szilvesztert követő ötnapos sajtócsend ébresztett rá arra, hogy a véleménypluralizmusnak immár bizonyíthatóan is vége, és a fősodratú médiát bizonyos témák kapcsán egységesen, vaskezekkel irányítják.

Mások a covid-korlátozások ellen tüntető kamionosok bankszámla-befagyasztását, majd a konvoj – gyurcsányi időket idéző – rendőri szétverését látva-hallva érezhették úgy, hogy a liberalizmus immár visszavonhatatlanul liberatúrába csapott át. S lehet, hogy egyeseknek pedig Macron elnök fent idézett kifakadása jelenti a határvonalat.

Valójában azonban már a történelmi kezdetektől számítva hatalmas szakadék tátong az elvek és a tettek között. Gondoljunk csak arra, hogy a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszóhármasának paravánja mögött a világtörténelem egyik legsötétebb diktatúráját építették fel az akkori haladók: a jakobinus diktatúra egyetlen éve alatt 40 ezer embert végeztek ki, köztük ezer papot, azonban a polgárháborús állapotok ennél sokkal több, összesen 200-300 ezer ember életét követelték.

Hol van a bochumi színházban történt gyümölcshajigálás a francia forradalom vagy pláne a kommunizmus halálstatisztikáihoz képest? – kérdezhetnénk teljes joggal, s valóban, mintha kissé elkényeztetetten, sőt néha hisztérikusan reagálna a konzervatív oldal a különféle liberális provokációkra. Csakhogy a menetrendszerűen ismétlődő negatív hírek a mennyiség és a minőség tekintetében is egyértelmű eszkalációra utalnak. A „télünnepekkel” való karácsonyi bosszantás már gyerekcsínynek tűnik ahhoz képest, hogy komplett rendőrállamok épülnek ki az orrunk előtt Nyugat-Európában.

Éppen a történelmi tapasztalatok sokasága – például a „progresszív” politikai rendszerek diktatúrára való fogékonysága – az, ami napjainkban éberségre kell, hogy intsen minden szabadság- és nemzetszerető embert a kontinensen.

Ne felejtsük el azt sem, hogy a szólásszabadság felszámolására készülő erők ezúttal már nem egy konkrét hatalom vagy egy társadalomjobbítónak mondott ideológia védelméért, hanem abszurd politikai konstrukciók érdekében, a legelemibb igazságok – például a nemek binomiális jellegének vagy az emberi élet mindenek felettiségének – megkérdőjelezése céljából kapcsolták magasabb fokozatra az elnyomás gépezetét.

Nézzünk néhány példát az abszurditások civilizációjából, csupán a tavalyi év terméséből!

– A 2025-ös müncheni biztonságpolitikai konferencián Vance amerikai alelnök vádbeszédnek is beillő felszólalásban ítélte el, hogy Angliában azért tartóztatnak le embereket, mert magukban imádkoznak az utcán. Elsőként egy birminghami nőt vittek el a hatóságok, amiért csendben álldogált egy abortuszklinika előtt – ő beismerte, hogy valóban imádkozott, bár elmondta, hogy közben egyéb dolgokra, például az ebédjére is gondolt –, majd Bournemouth-ban csapott le a brit gondolatrendőrség egy férfira ugyanezért a vétségért.

– A brüsszeli rendőrség azért vett őrizetbe egy párt, amiért az utcán táblákkal tiltakoztak a pubertásblokkolók ellen. Megjegyzendő, hogy a rend őrei eredetileg azért jöttek ki, mert a járókelőkből verbuválódott csőcselék már fizikailag fenyegette őket (minden diktatúra kitermeli a maga bármikor hadra fogható csőcselékét), ám végül nem az agresszorokat, hanem a megtámadottakat vitték el.

– Az egykor katolikus Írországban egy tanárt azért tiltott el a bíróság a hivatása gyakorlásától, mert nem volt hajlandó a képzelt nemének megfelelően szólítani egy diákot. Miután tiltakozásképpen nem engedelmeskedett a verdiktnek, a tanárt börtönbe zárták.

– Egy német nagyvárosban az önkormányzati választás előtt – az AfD kivételével – a pártok paktumot írtak alá, miszerint a kampányban nem szabad negatívan beszélni a migrációról. Természetesen Kölnről van szó, amely az illegális bevándorlóktól eddig (Churchill szavaival élve) csak vért, verítéket és könnyet kapott, s ahol a 2015-ös tömeges nőzaklatás után nyomát se láttuk a pártok részéről hasonló buzgólkodásnak.

Mindenesetre az eset jól rávilágít a német politika ideológiákon átívelő romlottságára, valamint a feminista férfikép szelektív, bőrszín alapján történő alkalmazására.

– Az Oklahomai Egyetemen egy pszichológia szakos diák 0, azaz nulla pontot kapott a dolgozatára, miután azt állította, hogy csak két nem létezik. A dolgozatot „javító” oktató kommentárjában több nézőpontot és több empátiát követelt a hallgatótól.

– Az oklahomai diáknál is rosszabbul járt az a svájci férfi, aki nem egy egyetemi dolgozatban, hanem a Facebookon írta le ugyanezt a véleményt. Őt pénzbüntetésre ítélték, mivel azonban nem volt hajlandó befizetni az összeget, végül tíz napra börtönbe kellett vonulnia egy biológiai evidenciáért.

Arra a kérdésre, hogy a szólásszabadság ilyen hirtelen és drasztikus mértékű elfojtásának mi lehet az oka, sokféle válasz adható. A legvalószínűbb lehetőség, hogy az ún. 2.0 típusú internetnek köszönhetően elterjedt szabad és anonim társadalmi kommunikációra adnak ilyen brutális választ egyes államhatalmak.

Bár az internet és a közösségi média – ahogy azt az ún. arab tavasz esetében láthattuk – kiváló felforgató eszköznek bizonyult, végül a liberális véleménymonopólium megtörésében is főszerepet játszott.

A kölni médiahallgatás nemcsak a centralizált irányítást bizonyította, hanem azt is, hogy a mainstream sajtó alkalmatlan az ember- és kultúraellenes politika kritikájára, sőt inkább annak tettestársaként funkcionál. Belegondolni is rossz, hogy internet hiányában, az alternatív média és a laikus hozzászólók sokasága nélkül milyen mértékű agymosást hajtott volna végre a globális tudatipar például a migráció vagy a gender témájában, hogy csak a két legfontosabb műveleti területet említsük. A világhálónak ezt az előnyét még akkor is el kell ismernünk, ha közben cserében az információs káoszt és a legalpáribb kocsmai stílust is a nyakunkba kaptuk.

A globális érdekcsoportoknak alárendelt államokban tehát mindinkább vörös posztó az anonim internet. A bíróságok természetesen a gyűlöletbeszéd ürügyén szankcionálják a megengedettnél szabadabb véleménynyilvánítást. Spanyolországban nemrég közel egy éves börtönbüntetésre ítélték azokat a Facebook-használókat, akik „a kísérő nélküli kiskorú, illegális migránsokat sértő kifejezésekkel illették”, továbbá „a migránsok visszaküldését követelték származási országukba” (az ügyészség eredetileg két és fél évet kért rájuk). Ők még mindig jól jártak a brit Andrew McIntyre-hez képest, aki egy Telegram-csatornát üzemeltetett, hogy bemutassa a migránsbűnözők által elkövetett atrocitásokat. Őt mindezért hét és fél évre (!) ítélte a bíróság.

A kommunista rendszereket idéző nyers állami bosszúnál azonban létezik egy körmönfontabb módszer is: amikor a gyermekek védelmének ürügyén szüntetnék meg az internetes anonimitást.

A probléma – a fiatalok online függősége és elbutulása – sajnos valós; számos konzervatív politikus is foglalkozik ezzel a kihívással, teljes jószándékkal. A kérdés itt az, hogy sikerül-e olyan technikai megoldást találni, amellyel személyes azonosítás nélkül lehet távol tartani a káros platformoktól és tartalmaktól a fiatalkorúakat. Mindenesetre fölöttébb érdekes, hogy olyan politikai csoportok is elkötelezték magukat az online gyermekvédelem ügye mellett, amelyek közben – felvilágosítás és érzékenyítés címszóval – zaklatással is felérő formában vinnék be az óvodai és iskolai nevelésbe a szexualitást.

Ami a világban zajló negatív folyamatok közepette is reményt adhat, az az, hogy érzékelhetően növekszik a tudatosság szintje.

Bár a tömegemberek mindig mindenhol erős többségben lesznek, egyre többen vannak olyanok, akik nemcsak megélik, hanem értelmezik is a saját tapasztalataikat – s ami még fontosabb, figyelik és néven nevezik az új fejleményeket.

Kovács Erik Ferenc