Mindjárt folytatnánk is – legalábbi a mi hatvanas generációnk biztos –, hogy „játék és muzsika tíz percben”. A Kossuth Rádió kedvelt zenei vetélkedőjének címe bizonyára sokunk számára ismerősként cseng ma is. Ám, ha félretesszük a pillanatnyira felvillanó nosztalgiát, többünknek ismét csak ugyanazon „téma” felé száll a gondolata. A kerge-kóros világunkra.

Van olyan, aki nyer ma ebben a piszkos játszmában, ami körülöttünk zajlik? Bizonyára van. Egy maroknyi mindenre elszánt, a világ gazdaságát zömében uraló és mozgató csoportnak biztosan. Akik vagyona elképzelhetetlen, hatalma mérhetetlen. De nem mindenható és nem végtelen.

A vasárnapi misén atya a rászorultakról beszélt. Mindannyiunknak a nélkülöző ember jut eszébe erről a szóról. Jogosan, hiszen csak ha a szinonimákat, a rokon értelmű szavakat nézzük, ezt találjuk a rászorultság szónál: szükség, nehézség, ínség, nincstelenség, szegénység, kiszolgáltatottság, nélkülözés, szorultság, kétségbeesés. És ha az ellentétes szavakat nézzük, az úgynevezett antonimákat, akkor a jómód, gazdagság, vagyon, vagyonszerzés, meggazdagodás, anyagi biztonság, függetlenség kifejezések ugranak elő agyunk rekeszeiből. Tiszta kép, mondhatnánk. De atya másról is beszélt. Egy magas funkciót betöltő, gazdag ember példáját hozta fel, aki már csak testőrökkel tud közlekedni, nem térhet be egy zöldségeshez egy kiló almáért, mert veszélyben lenne, vagy zaklatnák. De említette a világsztár pop énekes példáját is, akit ismertsége és mesés vagyona zár annyira ketrecbe, hogy már nem is képes a saját normális emberi életét élni. Atya szerint ők is rászorulók. Nem gazdaságilag persze. De szomjazzák az egyszerű életet és magányosak. Saját helyzetük foglyai. Helyzet, amelyet éppen ők hoztak létre vagy és fogadtak el. Persze ki lehetne lépni belőle, de mekkora hit és lélek kellene ehhez! Atya a példáival és példázataival végül is oda „lyukadt ki”, hogy tulajdonképpen mindannyian rászorulók vagyunk. Hisz minden ember rászorul Isten irgalmára.

Hallgattuk, próbáltuk elfogadni okfejtését. Elméletileg és elvileg meg is tettük, a mindennapi gyakorlatra gondolva viszont támadtak kételyeink. Mert az elmélet lehet jó, de a gyakorlatba ültetés a nagy döccenője mindennek.

C.C. Simpson fejtegette egy írásában, hogy „a körülöttünk lévő rendszer a sebességet és a méretet bálványozza. A világ megkísért rövidítésekkel és azonnali milliókkal. Isten azonban a fillérre hív: a hűség mindennapi választására, az engedelmesség apró cselekedeteire. És egy napon meglátjuk, hogyan sokszorozza meg olyasmivé, ami minden képzeletünket felülmúlja.”

Hát legyen igaza. Mert lehet, hogy más nyer ma, de bízzunk abban, hogy nem egy a világ romjain, halom aranyán ülő vénemberrel végződik a történetünk, aki még egy utolsót szippant privát oxigénpalackjából, hanem a végtelen szeretetben folytatódik. Mindörökké.

Pálmai Tamás