A jobboldali nyilvánosságban régóta érezni az igényt arra, hogy az állam végre a törvény erejével sújtson le az uszítókra, a tudatos hazudozókra, a magyargyalázókra. Ezzel szemben a döntéshozók nyilván jól tudják, milyen politikai és jogi kockázatokkal jár a mártírgyártás. Most azonban mintha változni látszana e téren a kormányzati hozzáállás.

A politikában és az emberi kapcsolatokban egyaránt létezik a nyilvánvaló igazságtalanságoknak egy olyan szintje, amikor már nincsenek mentségek, megszűnnek az „egyfelől-másfelől” szempontok, s a helyzet annyira egyértelművé válik, hogy szinte már a probléma okozója várja azt, hogy leállítsák. Ilyenkor gyakorlatilag csak a sértett fél akaratán múlik a folytatás. Semjén Zsolt elhíresült parlamenti felszólalása egy ilyen pillanat volt, s a kormánypolitikusok határozott reakciói már csak a ráadást szolgálták. Eredmény:

az ellenzéki oldalon a magabiztos célozgatásokat, a kaján utalásokat felváltotta az ijedt magyarázkodás, a hebegés-habogás, s az érintettek szélsebesen törölték az internetről a korábbi beírásaikat.

Az erélyes kormányzati kiállás tehát meghozta az eredményt, és a rágalmazók alkalmi munkaközössége a darabjaira hullott. Szerepcsere történt: akik eddig a dolgozószobák mélyéből terítették az online nyilvánosságban a gyanúsításokat, most névvel és titulussal a címlapokra kerültek, amit az érintettek szemmel láthatóan nehezen viselnek. A kárvallott félcivilek (újságírók, ilyen-olyan celebek) mellett azonban

immár az ügy politikai vesztesének az alakja is kirajzolódni látszik, ez pedig feketén-fehéren a DK.

Már az EP-választás után kiderült, hogy a Tisza-féle átrendeződés fő áldozata a Gyurcsány-párt lett. Népszerűségük apadása mára olyan mértéket öltött, hogy az már a parlamenti bejutásukat is veszélyezteti. A pártvezetés a jelek szerint úgy döntött, mindent egy lapra tesz fel a 2026-os választás előtt, s a magyar társadalom által leginkább elítélt bűncselekménytípus, a pedofília leleplezőjeként pozícionálja magát. Az ily módon megszólított tömegek segítségével már könnyen átléphetik a küszöböt, gondolhatták a DK-ban. Figyelembe véve, hogy a gyermekvédelem gyakorlatilag minden pártnak a szívügye, a közfigyelem megragadásához – hogy majdnem szó szerint idézzünk egy klasszikust – egy különösen erős képre lenne szükség. Például fel lehetne építeni egy pedofilvádat a legismertebb elsővonalas szereplők ellen, s innentől már csak ügyesen meg kell lovagolni a közhangulatot.

Ötmilliót az öt százalékért! – valójában így fordíthatnánk le Dobrev Klára minapi ajánlatát. A párt stratégái alighanem joggal számítottak arra, hogy az átlagember számára szép summának tűnő pénz ígérete ezresével, ha nem éppen tízezresével csalogatja majd a DK irányába a magyar társadalom erre fogékony szegmenseit, a pitiáner kalandoroktól a lecsúszott figurákon át az MI-megoldásokban gondolkodó fotelliberálisokig. Az, hogy az ötmilliós ajánlattal tömegesen ösztönzik bizonyítékhamisításra az embereket, a DK szemszögéből elenyésző etikai probléma ahhoz képest, hogy a tét itt számukra a puszta életben maradás.

Ebbe a mestertervbe zavart be a Fidesz–KDNP a maga határozott kiállásával.

A hamis vád büntethetőségének tudata úgy söpört végig az ellenzéki táboron, mint szmogos téli napokon a tiszta északi szél.

A lincselni kész csőcselék egyik pillanatról a másikra elcsendesedett, s Dobrev Klára úgy járt, mint az énekesnő, aki körül hirtelen elhallgat a kísérőzenekar, s így kénytelen egyedül, külső támasz nélkül bizonyítani a képességeit. Márpedig a dal most kifejezetten hamisan cseng, s ezt a nagyobbra vett hangerő sem kompenzálja, sőt inkább csak felerősíti.

Ha én DK-vezető lennék, azt az ötmilliót már másra tenném félre: iratdarálóra, végkielégítésekre, felszámolóbiztosi díjra, stb.

A legfontosabb fejlemény azonban nem az, hogy az újkori magyar történelem egyik minősítetten (bár nem egyedülállóan) kártékony pártja a parlamenten kívüli létezés útjára lépett. Sokkal jelentősebb eredmény, hogy végre talán sikerül véglegesen felszámolni a magyar közéletet oly régóta mérgező liberális rágalomkultúrát.

Lehetetlen feladat lenne csokorba gyűjteni ennek a rágalomkultúrának a megnyilvánulásait, az összesítésük többkötetes nagymonográfiát igényelne. Még a hivatásos krónikások, mint például Stefka István („az Öreg”) is csak a legemblematikusabb, legtöbbeket felháborító, legjelentősebb erkölcsi károkat okozó történeteket szokták olykor-olykor feleleveníteni.

Emlékszünk például még arra, amikor a szabaddemokrata Eörsi Mátyás nyilvánosan azzal vádolta Horváth Balázs MDF-es belügyminisztert, hogy a taxisblokád idején a tömegbe akart lövetni? És azokra az olyan képtelen történetekre, mint a hordóügy vagy Hanákné állítólagos megverése, amelyek célja az volt, hogy antiszemita hírbe keverjék az országot és az Antall-kormányt? Vagy emlékszünk-e az első hazai fakenews-botrányra 1992-ből? Amikor a Kossuth téren az ’56-osok kifütyülték Göncz Árpádot, amit aztán a liberális Esti Egyenleg a jelenlévő szkinhedek akciójaként mutatott be? (Emlékeztetésképpen: a tévéfelvételen látható szkinhedeket a hatóságok valójában még a Göncz-beszéd előtt elvezették a térről, a liberálisok szerint viszont csak utána. Varga Domokos György író mutatott rá A váratlan tanú című könyvében, hogy a szkinhedek kivezetésekor még tiszta volt az időjárás, Göncz megjelenésekor viszont már esett az eső, vagyis az államfő és a kopaszok egyidejű jelenlétét sugalló felvétel egyértelmű hírhamisítás.)

A rágalompolitika rövidtávú előnyeit aztán az SZDSZ örökös koalíciós partnere, az MSZP is felismerte, azonban – fél évszázados népámító tapasztalataival a háta mögött – sokkal ügyesebben alkalmazta.

A posztkommunisták az unalmas liberális toposzok rágcsálása helyett a magyar társadalom jövedelemféltő ösztöneire játszottak rá, s éveken át sikeresen diabolizálták az erre fogékony tömegek előtt a határon túli magyarokat.

Ezt a rendkívül káros öngyűlölő kampányt két választás (2002, 2006) és egy népszavazás (2004) alkalmával is végigvitték.

A nemzetközi médiában gyakorolt rágalomhadjárat viszont továbbra is liberálisok hitbizomány maradt, természetesen a számukra oly kedves témák (rasszizmus, homofóbia, kisebbségellenesség, stb.) dominanciája mellett. Az első botrányos esetek ez esetben is a kilencvenes évek első feléhez kötődnek. Eörsi István író (a már említett Eörsi Mátyás nagybátyja) a német a ZDF-nek adott 1993-as interjújában a „jobboldali söpredék” életben hagyását nevezte a kommunisták legnagyobb bűnének, Göncz Árpád pedig az olasz La Stampában államfői minőségében kérte Európa segítségét a törvényes magyar kormány ellen.

Magyarország belső és külső ellenségei azóta is jól bejáratott hálózatot működtetnek hazánk folyamatos besározásának a céljából.

A helyzet a 2010-es években volt a legrosszabb, az azóta bekövetkezett globális jobboldali fordulat azonban jelentősen csökkentette a Budapesten megfogalmazott nemzetközi médiahazugságok hatásfokát, s ahogy azt a hozzászólásokból látjuk, immár a külföldi hírfogyasztók is képesek helyesen beárazni a hungarofób médiaműveletek valós értékét.

Amikor a Fidesz az Európai Parlament színe elé vitte a Gyurcsány-féle 2006-os magyarverés ügyét, sokan vádolták a pártot azzal, hogy ők sem különbek a Deákné vásznánál, hiszen ugyanúgy kiteregetik külföldön a szennyest, mint a liberálisok. Amint azonban arra Lovas István, a magyarellenes propagandával már a rendszerváltás óta foglalkozó, azokat hosszú éveken át szemléző újságíró rámutatott,

a két oldal közötti különbséget nem a hazai témák nemzetközi tematizálására való hajlandóságban, hanem az igazsághoz való viszonyulásban kell keresni.

„Beszéljenek rólunk, csak ne hazudjanak!” – foglalta össze a lényeget Lovas.

Hasonló visszavágási kísérleteket tapasztalhatunk a mostani „Zsolti bácsis” ügyben is: a saját kreálmányuktól rugalmasan elszakadó ellenzékiek közül most többen is azzal védekeznek, hogy a Fidesz szintén elkövet karaktergyilkosságokat, jelenleg például Magyar Péter ellen.

A kulcsszó azonban itt is az igazság.

Tény, hogy a kormánypárt – főleg a kampányidőszakban, de azon kívül is – igen keményen bánik az útjába kerülő ellenfeleivel. (Ezt 2002-ben tanulták el az MSZP-től, addig a Fidesz kommunikációját kifejezetten pozitív, eredményorientált kampányok jellemezték.) Azonban ezek az egész pályán át támadó, személyre szabott negatív kampányok sohasem csupán sejtetéseken és mítoszokon, hanem mindig egy létező tulajdonság, egy elhangzott mondat vagy egy megtörtént esemény hangsúlyozásán vagy kikarikírozásán alapulnak, összhangban a reklámpszichológia szabályaival.

Hagyó nokiás doboza, Soros migrációs tervei, Gyurcsány hazudozásai, Weber hungarofób megnyilvánulásai, Magyar Péter adótervei – hogy csak néhány témát említsünk a Fidesz elmúlt években és jelenleg futó kampányai közül – kivétel nélkül ismert és dokumentált tények. „Zsolti bácsi” története nem az, mint ahogy a „köteles beszéd” vagy az országba özönlő 23 millió román víziója is nettó hazugság volt.

Csak remélni lehet, hogy a súlyos, közbizalmat is romboló hazugságokra adandó törvényi válasz végleg eltörli a múltat, vagyis az SZDSZ-es fogantatású rágalomkultúrát. Az igazságszerető polgárok már három és fél évtizede várják ezt a pillanatot.

Kovács Ferenc Erik