A különféle agytrösztök, elemzők, újságírók és bloggerek mára mindent elmondtak vagy leírtak az előválasztás első fordulójának fő tanulságairól. Ezért az alábbiakban csupán néhány partikuláris témát boncolgatunk röviden. Például jól tette-e a Momentum, hogy megmérettette magát? Mi lehet Márky-Zay Péter relatív sikerének a titka? Megjelennek-e Dobrev Klára győzelmével a politikai dinasztiák? És nem utolsósorban: hol rontotta el a Jobbik?

Azt már most leszögezhetjük, hogy a Fidesz–KDNP 2022-es választási esélyeit az ellenzéki előválasztások ténye és eredménye lényegileg nem befolyásolja. Amint azt a legújabb közvélemény-kutatási adatok is mutatják, a balliberális pártok összességében nem lettek népszerűbbek azzal, hogy a saját választóikra bízták a miniszterelnök-jelölt és a helyi képviselőaspiránsok kiválasztását. Önmagában az előválasztás akkor jelentene kockázatot a Fidesz számára, ha lenne olyan személyiség a baloldalon, aki tekintély és kompetencia vonatkozásában megfelelő kihívója lehetne Orbán Viktornak. Ilyen kihívó azonban nincs. Bár Gyurcsány Ferenc politikusi képességi elvitathatatlanok (Dobrev Klára jelöltsége pedig lényegében Gyurcsány újraindulását jelenti), a tehetség önmagában még nem jelent államférfiúi kvalitást. Röviden: az ellenzék jelenlegi állapotában szinte mindegy, ki lesz a közös miniszterelnök-jelöltjük.
 

Dinasztiák hajnala?

Ha mindegy, hogy Gyurcsány vagy Dobrev, akkor mondhatjuk-e, hogy Dobrev Klára lassú, de sikeres felépítése is csak egy jelentéktelen politikai esemény? Nézőpont kérdése. Ha elvonatkoztatunk a 2022-es választástól, a családi/dinasztikus politizálás önmagában is érdekes téma lehet. Amíg ugyanis a közvélemény az ügyvédek, orvosok vagy művészek esetében teljesen természetesnek tekinti a dinasztiák létét, addig a politika vonatkozásában már nem ilyen megengedő – annak ellenére, hogy a Tiszák nevéhez köthető modell, vagyis a magas közpozíciók családon belüli áthagyományozása a mai Magyarországon egyelőre ismeretlen. Ami viszont már megfigyelhető, hogy egyes vezető politikusok feleségei és gyermekei mind gyakrabban kerülnek a híranyagokba, sőt a bulvárlapok címoldalára, tehát a harminc éve még létező szokások – például a politika és a magánélet szétválasztása – egyértelműen kezdenek megváltozni.

A rendszerváltó politikusok kiöregedésével, illetve elhasználódásával hazánkban is egyre inkább természetessé és elfogadottá válhat a politikuscsaládok jelenléte – a vajdasági magyar közösségben például ez már kész tény –, még ha nem is olyan magától értetődő módon, mint a több tucat ilyen famíliát, köztük a Kennedy-, Bush- vagy Clinton-családot adó Egyesült Államokban. A felszín alatti dinasztikus hatalomgyakorlásnak azonban már Magyarországon is régóta megvannak a hagyományai. Ennek legjellemzőbb példája az SZDSZ, amelynek hírhedt „köménymagját” egyrészt családi-rokoni hálózatnak, másrészt a rákosista/ávós nemzedék generációs utódszervezetének is tekinthetjük.

Dobrev Klára közéleti színrelépése Hillary Clinton történetét idézi, aki férje elnökségének lejártával azonnal elindította a maga személyes karrierjét. Mivel azonban az Apró–Dobrev–Gyurcsány család már eleve egy politikai dinasztia, a Clinton-házaspár esete inkább csak hivatkozási pontként, mint inspirációs forrásként jöhet náluk szóba. Egyvalamit azonban biztosra vehetünk: amennyiben Dobrev Klára lesz az előválasztás második fordulójának győztese, Magyarországon a legmagasabb szinteken is elfogadottá válhat a családi politizálás intézménye, függetlenül a 2022-es választás végeredményétől.
 

Egy momentum vége

Fekete-Győr András Momentum-elnök, Dobrevhez hasonlóan, szintén rendelkezik kommunista nagypapával. Fekete-Győr Endre Heves megyei tanácselnök azonban – bár a visszaemlékezések szerint a megyében élet-halál ura volt – politikai súlyát tekintve a kanyarban sincs Apró Antalhoz képest.

Úgy tűnik, a szintkülönbséget az előválasztások tekintetében is sikerült átörökíteni.

Mielőtt azonban még rátérünk az eredményekre, gyorsan szögezzük le: aki ismeri az európai pártok világát, nem szívesen írja le a Momentum Mozgalom nevét. Ez a név ugyanis már létezik, foglalt. Fekete-Győrék pártja tehát már a névadáskor bűnben, konkrétan a plágium bűnében fogant: az igazi Momentum Mozgalmat (Momentum Movement) 2015 októberében, másfél évvel a budapesti párt megalapítása előtt hozták létre Angliában, szintén baloldali fiatalok szerveződéseként, méghozzá a brit Munkáspárt támogatásának céljából. A továbbiakban a Momentum név alatt már Fekete-Győrék pártját értjük, ennyi kitérővel azonban tartoztunk az eredeti névtulajdonosnak.

Ami az előválasztást és a Momentum utolsó helyezését illeti, talán nem tévedünk, ha azt állítjuk: a párt ezt elsősorban saját hibás stratégiai döntésének köszönheti. Miről is van szó? A Momentum az elmúlt években a közélet tisztaságáért küzdő generációs szerveződésként adta el magát, vagyis a politikai ideológiák iránt kevésbé elkötelezett fiatalok köréből merítette támogatóinak jelentős részét. Mivel az előválasztáson a legelkötelezettebb balliberális szavazók jelentek meg, a párt egy olyan versenybe szállt be, amelyből saját potenciális szavazóik egy része előre láthatóan nem vette ki a részét, így most sokkal rosszabb esélyekkel vághatnak neki 2022-nek, mintha önállóan indultak volna. Az utóbbi hónapokban hangsúlyosan képviselt szélsőséges üzenetek – mint például a szabad nemátalakítás vagy a homoszexuálisok örökbefogadási jogának támogatása, vélhetően már az előválasztáson megjelenő „táliboknak” szóltak – szavazatmaximálási szempontból már nem sokat értek.

A Momentum politikai öncsonkítására (amely 2022-ben lehet, hogy öngyilkosságként kerül majd be a krónikákba) két racionális magyarázat adható. Az altruista verzió szerint a pártnak fontosabb volt az egyesült balliberális oldal győzelme, mint a saját erősödése. A másik, reálisabb magyarázat szerint a Momentum nem kívánja az önálló indulással magára vonni a baloldali pártok és a szavazók haragját, különösen utólag, a Fidesz újabb győzelme esetén. Mondhatjuk úgy is, hogy a Momentum jobban félt a baráti tűztől, mint saját meggyengülésétől – ugyanezen barátok által.

Fekete-Győr András megalázó veresége azonban akár a végét is jelentheti azoknak az erőfeszítéseknek, amelyet a mozgalom szponzorai egy új, generációs alapon szervezett balliberális párt felépítésébe fektettek. A pártnak 15 jelöltje maradt versenyben, a körzetek kétharmada azonban jobboldali felségterületnek számít. Ha az aspiránsok nagy része elbukik 2022-ben, s nem tudnak önálló frakciót alapítani, akkor lényegében megismétlődik a Momentum 2018-as fiaskója, vagyis ez esetben Fegyőrékre csupán az olimpiagyilkosok pártjaként emlékszik majd a történelem.
 

Nem MM: MMM!

A különféle elemzések szinte kivétel nélkül megemlítik Márki-Zay Péternek, mint az előválasztás meglepetésemberének a nevét. A hódmezővásárhelyi polgármester azonban már eleve egyfajta győztes pozícióból indult, hiszen miniszterelnök-jelölt-jelöltként a legnagyobb ellenzéki pártok vezetőivel került egy ligába. S mivel a neve nem kötődik párthoz – az általa vezetett Mindenki Magyarországa Mozgalom csupán a szervezeti háttér látszatát biztosítja –, gyengébb szereplés esetén sem kellett politikai kockázattól tartania.

Jelenleg viszont már egyenesen királycsináló szerepben, az ellenzék megkerülhetetlen figurájaként alkudozik. A Jobbik és a Momentum legyőzőjeként egyébként joggal. A kérdés csak az, hogy miként eshetett meg mindez egy olyan jelölttel, aki amúgy konzervatív katolikusként határozza meg magát.

Ha megnézzük, hogy milyen okokból nem szavazna egy elkötelezett baloldali a másik négy jelöltre, azt láthatjuk, hogy Márki-Zay bronzérme lényegében egy piaci rés eredménye, amivel a korábban marketingesként dolgozó politikus akár tudatosan is számolhatott. Melyek is ezek a taszító tényezők? Dobrev Klára esetében a Gyurcsánnyal való képzettársítás – vagyis a démonizálhatóság – lehetősége, Karácsony Gergelynél az erőtlenség, Jakab Péter személyében a taszító stílus és a Jobbik operettnáci múltja, míg Fekete-Győr András esetében a karizma és a politikai tapasztalat hiánya lehetett az, ami adott esetben elidegenítően hatott egy baloldali szavazóra.

Ez persze önmagában még nem magyarázza meg életszerűen a hódmezővásárhelyi polgármesterre adott 127 ezer szavazatot. Nézzük az érem másik oldalát, a politikai vonzerőt! Márki-Zay Lázár János emberének 2018-as legyőzőjeként már szintén birtokában van egy olyan „mitikus” teljesítménynek, mint a Tarlós Istvánt váltó Karácsony Gergely, csak éppen Karácsony határozatlansága nélkül. Ráadásul Márki-Zay politikai programja – az euró bevezetése, az elszámoltatás, valamint az Alaptörvény akár feles többséggel való lebontása – még azokat a kétkedő balosokat is meggyőzhette, akiket esetleg aggasztott a polgármester sokszor hangoztatott konzervativizmusa. Mi több, egyesek – mondjuk azok a balliberális szavazók, akik nem ösztöneiknek engedelmeskedve, hanem Orbán Viktor legesélyesebb kihívóját keresve húzták be az ikszet – még pluszpontot is adhattak egy olyan önmeghatározásért, amely papíron lehetővé teszi a balliberális táboron kívüliek egy részének a megszólítását. A programpontokat illetően egyébként fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy az alaptörvény feles törvényekkel való megváltoztatásának gondolata igen súlyos jogállami problémákat vet fel – nem véletlenül nevezte Kövér László mindezt büntetőjogi kategóriának –, és az ellenzék alkotmányos elkötelezettségének hiányát mutatja, ha ez a felvetés huzamosabb ideig visszautasítás nélkül marad a baloldali pártok részéről, főleg ha Márki-Zay fenntartja és megismétli ezt az elképzelését.

Elképzelhető, hogy később majd akadnak olyanok a hódmezővásárhelyi polgármester ellenlábasai közül, akik felhívják a figyelmet arra, hogy a Mindenki Magyarországa Mozgalom rövidítéséből (MMM) akár a Momentum Mozgalom neve is kiolvasható, főleg ha valaki odaképzeli elé a „magyarországi” jelzőt. (Egy ilyen változtatás egyébként az említett névplágium okán kifejezetten megfontolandó lenne.) Természetesen nem feltételezzük a momentumos választókról, hogy az efféle hasonlóságok megzavarták őket az urnák előtt, s Márki-Zay Péterből sem nézünk ki ilyen szándékos huncutságot. Így a magunk részéről nem tartjuk reális lehetőségnek, hogy a választói tévedés is szerepet játszott volna a hódmezővásárhelyi polgármester és az MMM-támogatta jelöltek vártnál jobb eredményeiben.
 

„Oda a mozgalom, oda a párt”

Sokan össznemzeti elégtételként élték meg azt a pofont, amit Jakab Péter az előválasztás negyedik helyezettjeként kapott. Ugyanis mára a Jobbik lett az a párt, amelyet jobb- és baloldalon egyaránt nagy tömegek vetnek meg és utasítanak el, a jobboldalon az elvtelen balliberális fordulat, a 2006-os eszmények elárulása és az október 23-i magyarverés fő felelősével történt összeborulás, a baloldalon pedig mindenekelőtt az operettnáci múlt, s főleg annak kínos egyedi megnyilvánulásai miatt. Jakab Péter parlamenti bohózatai, az önként vállalt pitbullszerep persze – amint az az előválasztási riportokból kiderül – komoly elismerést is hozott a konyhára, s az árulás miatt egyértelműen kitapintható egyfajta hála, a párt a mai napig megosztja a baloldali tábort.

De ha el is fogadta volna őket a többség: szavazni itt csak egyvalakire lehetett, s ebben a versenyben a Jobbiknak – amely esetlen óriásbébiként csetlett-botlott ebben az olajozottan működő, egymást fél szavakból értő, belterjes világban – esélye sem volt a győzelemre. Mert ha már rangsorolni kellett, az a múlt mégiscsak nyomott valamit a latban, ha másképp nem, akkor egy frissen előkerült régi karlendítős fotó hatására.

A Jobbik másik hendikepje ugyanaz volt, mint amit a Momentumnál is láttunk: táboruk jelentős része nagy valószínűséggel távol maradt az előválasztásról. De miért is jelentek volna meg tömegesen a megmaradt Jobbik-szavazók – alulképzett, indulatból szavazó emberek – egy olyan eseményen, amely nem kínált számukra potenciális „élvezeti értéket”, vagyis nem adott közvetlen lehetőséget Orbán Viktor leváltására?

Végül, de nem utolsósorban vegyük figyelembe azt is, hogy ez az egyetemi bulikból és nemzeti radikális kocsmákból indult, később kalandorokkal felduzzasztott párt a profizmust illetően labdába sem rúghat a több ciklusnyi kormányzást, valamint tucatnyi kampányt és mozgósítási akciót maga mögött tudó, palotaforradalmakon, árulásokon és még ki tudja, milyen intrikákon edződött politikai rinocéroszok mellett. Ez már nem a szavazótáborokról szól, hanem a konkurenciáról, amely úgy keverte a kártyákat, hogy a Jobbik végül a számára legrosszabb forgatókönyvet válassza. Ugyanis a Jobbik részéről – mivel a baloldalon belüli koalícióképességet, mint a legfontosabb hatalomstratégiai célt, már évekkel ezelőtt elérte – sem a teljes balratolódásnak, sem a DK-val történő idő előtti összeborulásnak, sem pedig az önsorsrontó előválasztási részvételnek nem volt racionális indoka.

Talán még sosem idézték ennyien Sneider Tamást, a Jobbik előző, egyébként feledhető emlékű elnökét, amikor az előválasztást követően így fogalmazott: „Oda a mozgalom, oda a párt. Listás hely nemhogy huszonöt, de egy-kettő is nehezen jut nekik. Az alkalmazottak mehetnek munkát keresni, az önkormányzati képviselők három év múlva foghatják a sátorfájukat, vagy indulhatnak a DK színeiben.”

A jobboldali nézőközönség azonban addig még biztos nem fog unatkozni. Elnézve a két előválasztási forduló közötti ütésváltások gyorsulását, úgy tűnik, az igazi műsor még csak most kezdődik.

Kovács Erik