A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 30 év eredményeit és kihívásait összegző körlevelenék 87–88. pontpontjai a közbeszédről szólnak. A dokumentumban csak két pont foglalkozik a közbeszéddel, ami aránytalannak tűnik, főleg ahhoz képest, hogy az embereket mennyire felkavarja, amit látnak és hallanak, s ami még rosszabb, amit maguk is gyakorolnak a közösségi média felületein. De sok beszédnek sok az alja. A lényeg világosan kimondatott a körlevél e két pontjában.
Meglepő talán, de nem a durvaság szerepel az első helyen, hanem egy tartalmi kérdés: eluralkodott az egyoldalú, csak a sikert vagy a kudarcot hangsúlyozó kommunikáció. Ez lényegében lehetetlenné teszi a társadalmi, gazdasági és kulturális problémák elfogulatlan elemzését és megvitatását, valamint a széles körben elfogadható megoldások közös keresését.
Közös megoldásra senki nem törekszik, a cél a másik lejáratása, politikai értelemben vett megsemmisítése.
A helyzetet tovább rontja a személyeskedő, lejárató propaganda, az ellenségképek gyártása, a féligazságok terjesztése, ami emberileg teszi szinte megvalósíthatatlanná az értelmes és tartalmas közvitát.
Az ideológiai és politikai szempontból kettészakadt ország kettészakadt sajtójában, médiájában alig-alig folyik problémacentrikus érdemi párbeszéd.
A körlevél attól tart, hogy, aki erre törekedne, azt mindkét oldal kiközösíti. A közbeszédben rendkívül romboló az agresszív hangnem, mások emberi méltóságának megsértése. Az igazságnak nincs szüksége erőszakra, az a maga szelíd erejével törekszik a meggyőzésre. Megtorló kommunikációnak, bosszú- és gyűlöletbeszédnek, groteszkre épülő stílusnak nem volna helye a közbeszédben.
Egy demokratikus állam stabil működésének elengedhetetlen feltétele a jog tiszteletben tartása. A II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint a politikai tekintélyt „mindig az erkölcsi rend határain belül kell gyakorolni a közjó érdekében a […] jogrend szabályai szerint” (GS, 74). Az Egyház társadalmi tanítása vallja a jogállamiság elvét, „ahol a törvény, és nem az emberek önkényes akarata uralkodik” (Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma, 408); ebből fakad a jogbiztonság, a törvény előtti egyenlőség és a hatalommegosztás tisztelete – bármely politikai erő legyen is éppen hatalmon.
Nem lehet jogállamot a jog áthágásával, és nem lehet szeretetteljes társadalmat a gyűlöletkeltésre alapozva felépíteni. A hatalmat gyakorlók önkorlátozása és a más vélemények érdemi meghallgatása elengedhetetlen feltétele egy harmonikus közösségnek.
A KDNP tagságában erős az akarat, hogy saját magukat, mindenki mástól különböző sajátságaikat megmutassák a választóknak. Ha ennek a derék törekvésnek a tartalmát keressük, rá kell jönnünk, hogy bármilyen fontos a tartalom, az első lépés – a fentiek megfontolása után – a stílus változása. Ne foglalkozzunk politikai ellenfeleink személyiségével, s ne ugorjunk minden sértésre. Akár Arany János is mutathatná az utat: „Ha egy úri lócsiszárral / Találkoztam, s bevert sárral: / Nem pöröltem, – / Félre álltam, letöröltem.” A keresztény politikus sugározzon békét és nyugalmat, méltóságot. Érzelmi viharban lévő ellenfelekkel érdemi vitát nem tud folytatni, megnyilvánulásunk szóljon inkább az érdeklődő polgárokhoz.
Surján László

