Két olyan makrocsoport létezik a világban – a keresztényeké és a fehér emberé –, amely nyugaton intellektuális elnyomásnak és rendszerszintű diszkriminációnak, egyes harmadik világbeli országokban pedig fizikai üldöztetésnek van kitéve. Mint annyi mindenben, e területen is Donald Trump elnöksége hozhat változást.

A nyugati országokban a fehér- és keresztényellenesség korábban ritkán öltött explicit formát, a hivatkozási alap mindig valami pozitív töltetű társadalompolitikai cél volt („sokszínűség”, „esélyegyenlőség”, „sérülékeny csoportok” védelme, „kiváltságok” megszüntetése stb.). Az utóbbi időben azonban egyre gyakrabban kezelik nyíltan is ellenségesen ezt a két csoportot – lényegében az európai lakosság többségét –, s különösen a fehér lakossággal szemben figyelhető meg a leplezetlen szembenállás.

A nemzetközi keresztényüldözéssel, a Krisztus-követők elleni nyugati hecckampányokkal, vagy éppen a kereszténységet értékrendi alapon támadó halálkultúrával korábban már többször is foglalkoztunk ezen az oldalon, így az alábbiakban inkább a fehérellenesség kirívó eseteire fókuszálunk.

„Fontolóra vettem a törvénysértést…”

A European Conservative portál nemrég összegyűjtötte a legfelháborítóbb európai példákat, de ez nyilván csak a jéghegy csúcsa, hiszen a fehérüldözésnek az egyetemeken, a nyilvános közösségi terekben, vagy éppen a no-go zónákban zajló mindennapos eseteit nem jegyzik a krónikák. A konzervatív portál írását magyar nyelven Vukics Ferenc alezredes tolmácsolta a hazai nyilvánosság felé.

Az összeállításból egy európai civilizációs öngyilkosság folyamata rajzolódik ki, ahol már nem néhány torz lelkű értelmiségi szemtelenkedik a többséggel, hanem az állam és a teljes vállalati szektor beáll a fordított apartheid menedzselésébe.

Néhány kirívó példa a közelmúltból:

– Az Európai Bizottság deklarált célként tűzte ki, hogy 2025-re a vezetésben 50%-os legyen a nők és a (nem fehér) kisebbségek képviselete.

– Franciaországban az új állami tanterv a gyermekek identitásának részévé tenné a gyarmattartói bűntudatot.

– Svédországban a rendőrnek jelentkező nem fehérek személyre szabott képzést és mentorálást kapnak.

– Norvégiában a vállalati igazgatótanácsok 40%-a csak színes bőrű lehet, vagy nő.

– A német ARD és ZDF műsorszolgáltatóknál a munkafelvétel során „sokszínűségi szempontok” alapján, kötelező jelleggel kategorizálják a jelentkezőket.

– Dániában egyes nagy cégek a vezetői bónuszokat teljesítmény helyett a vállalati sokszínűséghez kötik.

– Egyes belga és spanyol kormányzati szerveknél nyíltan előnyben részesítik a munkafelvétel során a nem fehér jelentkezőket.

– A milánói egyetemen a jelentkezők kötelesek nyilatkozatban hitet tenni az új vallás, a még nevében is Istenre utaló DEI (diverzitás–egalitás–inkluzivitás) szellemisége mellett.

Az igazán sötét idők azonban Nagy-Britanniában járnak, ahol a fegyveres testületek egyszerűen nem akarnak felvenni fehér brit újoncokat, sőt egyes rendőri vezetők nyíltan törvénybe szeretnék foglalni ezt a diszkriminációt.

Nemrég kiszivárogtatták, hogy a rendőrjelölteket etnikai hovatartozás szerint, kódolva sorolják be. Az „arany” a fekete és távol-keletieket, az „ezüst” a délkelet-ázsiaiakat, a „bronz” pedig a nem brit fehéreket (írek, közép-európaiak) jelenti. A fehér britek nem kaptak jelölést.

Az összeállításban szereplő történetek közül talán a cheshire-i rendőrfőnök – egyébként tiszteletreméltó nyíltsággal és őszinteséggel előadott – visszaemlékezése a legelképesztőbb. Simon Byrne elmondta: egy évtizeddel ezelőtt az akkori belügyminiszter, a később „konzervatív” miniszterelnökként ismertté vált Theresa May megfedte, amiért a körzetében nincs egyetlen fekete rendőr sem. A magas rangú tiszt ekkor – elmondása szerint – „fontolóra vette a törvénysértést”, sőt, mint fogalmazott, „még jogi tanácsot is vett a törvény megszegésével kapcsolatban”, hogy felgyorsítsa a feketék és más etnikai kisebbségiek felvételét.

Proxi nyilatkozatháború a búr fronton

Mint tudjuk, Donald Trump második elnöksége számos problémás területen (migráció, LMBTQ, globalizmus) eredményezett üdítő változásokat. Úgy tűnik, ez a fehérellenes rasszizmus területén sincs másképp. Ami egy hónappal ezelőtt az Ovális Irodában történt Trump és Cyril Ramaphosa dél-afrikai elnök tárgyalásán, talán még az ugyanott lezajlott Zelenszkij-féle találkozón is túltesz, politikai jelentőség és szórakoztató jelleg tekintetében egyaránt.

Mint ismert, az amerikai elnök a megbeszélésen teljesen váratlanul felhozta a búr (másik ismert nevükön: afrikáner) farmerek ellen szisztematikusan elkövetett földelkobzások és gyilkosságok problémáját, fehérellenes népirtással vádolva Dél-Afrikát. Trump – Ramaphosa, illetve a jelenlévő liberális sajtó értetlenkedésére válaszolva – meggyilkolt fehér búrok fényképét mutatta be, illetve egy temetőét, ahová fehér áldozatokat hantoltak el, s végül egy videót is közzétett, amelyen Julius Malema ellenzéki politikus a Shoot the Boer (Lődd le a búrt!) című dalt énekli. Néhány nappal az eset után Trump rendeletet adott ki a faji diszkrimináció áldozatává lett dél-afrikai búrok befogadásáról, hangsúlyozva, hogy „az Egyesült Államok bátorítja az afrikáner menekültek áttelepülését”.

Dél-Afrikában évente mintegy 60-70 gazdát ölnek meg, igaz, ez a szám eltörpül az országban elkövetett évi 27 ezer gyilkosság mellett, amelyek etnikai hátterét viszont sem áldozati, sem elkövetői vonalon nem ismerjük. Mindenesetre a katasztrofális kriminológiai helyzet a kivándorlási statisztikákban is visszaköszön: az 1994-es rendszerváltás óta egymillió fehér, köztük 600 ezer búr menekült el az országból, s a fehérek aránya e negyedszázad alatt 20% körüli értékről 7%-ra csökkent.

Donald Trump tehát a világ legkülönbözőbb pontjain zajló fehérüldözést a legsúlyosabb példán, Dél-Afrika esetén keresztül tematizálta. A liberális–globalista világban azonban, mint tudjuk, fordított rasszizmus, pláne fordított apartheid nem létezik.

Ezúttal azonban nem valamelyik jobboldali véleményvezér, hanem a világ legerősebb hatalmának első embere hívta fel a figyelmet a problémára. Erre a média már nem tudott egységes hallgatással reagálni, ahogy az például a kölni fekete szilveszter után történt. Maradt tehát megoldásként a tagadás és a hazudozás.

A népirtás vagy a fehér népirtás idézőjelbe tétele, ahogy azt a HVG vagy a 24.hu csinálta, még az enyhébb reakciók közé tartozik. Állatorvosi lóként azonban itt van nekünk a 12 ezer karakter hosszú cikkben vergődő BBC, amelyben elmagyarázzák nekünk, hogy Dél-Afrikában rasszizmus csak az apartheid alatt volt, és most egyáltalán nem üldözik a fehéreket, a dél-afrikai belügyminiszterre hivatkozva megtudhatjuk, hogy az utolsó két negyedévben mindössze 18 gyilkosság történt a farmokon, de az áldozatok közül csak ketten voltak fehérek (lásd még: „no one shot, no one tortured”), a kivándorlás pedig – itt már Ramaphosa elnök a hivatkozási alap – csupán az alkotmányos berendezkedéssel elégedetlenek módszere. A végén, igazi rasszista gyöngyszemként, az is kiderül, hogy a Lődd a búrt! című dal csupán a gazdasági igazságtalanság ellen tiltakozás egy provokatív módja, amelyet nem kell szó szerint érteni.

Az afrikánerek körében lezajlott drasztikus népességcsökkenést, a farmerek elleni gyilkosságok valós, évekre átlagolt számát, valamint azt a tény, hogy Dél-Afrikában nemrég a „fajüldöző rendszer során elkövetett igazságtalanságok jóvátételeként” törvényt fogadtak el a földterületek elkobzásáról, nem említi a BBC.

Néhány magyar vonatkozás

Hazánkban szerencsére nincs fehérüldözés, és nyilvános fehérezésre is csak elvétve találunk példát. Viszont a búr probléma kapcsán egy időben Magyarország neve is felmerült, mint potenciális befogadó állam – igaz, nem kormányzati, hanem civil részről.

Először Lovas István újságíró tudósított a blogján 2016-ban arról, hogy afrikáner delegáció, konkrétan egy dél-afrikai agrárszövetség két vezetője érkezik Magyarországa, hogy búr gazdálkodók letelepedéséről tárgyaljon. A találkozót végül magyar állami kezdeményezésre elhalasztották, a döntés okai és körülményei azonban nem ismeretesek, miként az sem, hogy konkrétan kivel találkoztak volna a küldöttség tagjai.

Bő két évvel később a Demokrata című hetilap blogfelületén jelent meg egy véleménycikk Jöjjenek a búrok! címmel. A szerző felidézi azt a kétségtelenül megdöbbentő előzményt, hogy a holland kormány és parlamenti pártok elutasítóan reagáltak az egyébként holland eredetű afrikánerek hazatelepedési igényeire, az Amszterdami Egyetem migrációval foglalkozó professzora szerint pedig a búrok etnikai gyökerei, mivel külföldi állampolgárok, érdektelenek. Tegyük hozzá: amikor a németalföldi állam 350 ezer feketét fogadott be az egykori tengerentúli gyarmatról, Holland Guyanából (ma: Suriname), nem lehetett tapasztalni a külföldi állampolgárokkal szembeni érdektelenséget.

A búrok magyarországi befogadása tehát régi szívügye egyeseknek a jobboldalon, különösen a nemzeti radikális térfélen.

A letelepítés mellett kardoskodók fő okként a magyar falvak kiürülését, támogató érvként pedig az afrikánerek szorgalmát, fejlett mezőgazdasági szaktudását és civilizációs közelséget szokták kiemelni.

Ugyanakkor ellenérvként hozzátehetjük, hogy egy ilyen akció, amennyiben tömegessé válna, egyrészt etnikai és kulturális zárványt hozna létre Magyarországon, másrészt azt üzenné, hogy az állam feladta a demográfiai krízis családpolitikai megoldását, harmadrészt pedig hivatkozási alapot teremtene azok számára, amelyek szeretnék minél több távoli bevándorlóval elárasztani a Kárpát-medencét.

Bármit is hoz azonban a jövő, ha Magyarország – akárcsak most az Egyesült Államok – egyfajta szószólóként lép fel a hovatartozásuk miatt üldözött fehérek érdekében, már önmagában is teljesített egy fontos erkölcsi küldetést. Méghozzá éppen annak a szerepnek a szellemében, amelyet a keresztényüldözések esetében már hosszú évek óta betölt a nagyvilágban.

Keményfi Kornél