Már jó egy hete az új orosz állami tankönyvektől hangos a sajtó, amelyeknek a Magyarországra vonatkozó részei köszönőviszonyban sincsenek a mi nemzettudatunkkal és emlékezetpolitikánkkal. MKDSZ Háttér.

Kezdjük talán egy gyors „fact-checkinggel”, azaz tényellenőrzéssel. Léteznek-e egyáltalán az ominózus tankönyvek, vagy csak egy nyugati titkosszolgálati akcióról van szó, ahogy azt a budapesti orosz nagykövetség kommünikéje alig burkoltan sugallja? Rövid válasz: olyannyira léteznek, hogy már ki is osztották őket a jelenlegi orosz 10. és 11. osztályos diákoknak, és jövőre már a 4-9. osztályosoknak is hasonló szellemű tankönyvek készülnek. Hogy pontosan miben is áll ez a szellemiség? Nos, erre már nehezebb tényszerű választ adni anélkül, hogy a szóban forgó könyvek, vagy még inkább az elmúlt évtizedek orosz társadalomtörténetének átfogó elemzésébe bocsátkoznánk. Stier Gábor, a Moszkva tér nevű oroszbarát hírportál realista főszerkesztője egyfajta túlhajtott patriotizmusról és birodalmi tudatról beszél, amely mintha a jelcini idők nemzeti önsorsrontásának (az orosz „merjünk kicsik lenni!”) visszacsapása lenne. (Mindez ráadásul sokszor zsurnalisztikai stílusban, főleg a jelenre vonatkozó, Putyint és az ő „szent háborúját” méltató részeknél). Bendarzsevszkij Anton, az oroszbarátsággal aligha vádolható elemző-publicista még nyíltabban beszél a putyini propaganda, a múlt radikális átírásának, az állami ideológia és a militarizmus összekapcsolódásának veszélyeiről.

Az ominózus tankönyv 1956-os magyar forradalomra vonatkozó részében többek közt azt olvashatjuk: „A lázadó radikálisok, akik között sokan voltak a fasiszta Magyarország fegyveres alakulatainak egykori harcosai, a felkelés során nemcsak a szovjet emlékművek és szimbólumok megrongálásával »tették le a névjegyüket«, hanem a magyar munkások pártja képviselőinek, a rendfenntartó erők számos tagjának, sőt családtagjaiknak a meggyilkolásával is. Még az állami létesítményeket őrző sorkatonák is brutális mészárlások áldozatai lettek.” A könyv az 1990-es szovjet kivonulást Közép-Európából pedig elhibázott lépésnek tartja…

Mindez persze az orosz viszonyokat alaposabban ismerők számára nem okoz nagy meglepetést, hiszen

Vlagyimir Putyin egész eddigi uralma a hidegháború végén megtépázott orosz nemzeti és birodalmi öntudat helyreállításának jegyében telt el.

Ez Oroszországban aligha képzelhető el a legmarkánsabb ideológiák (köztük a pánszláv sovinizmus és a „hagyományos” kommunizmus) valamilyen fokú összebékítése nélkül, aminek jó példája a jelenlegi – még az ukrán háború előtt elrendelt – tankönyvreform is.

Az orosz köztévében már 2016-ban (a magyar forradalom 60. évfordulóján) leadtak egy olyan riportot, amely „az első, »baráti országban« szított »színes forradalomnak«” titulálja amagyarországi felkelést, amelyben 700 szovjet katona halt meg (és „mellékesen” több ezer forradalmár is). Magyar szakértőnek pedig Havas Szófia szocialista politikust kérték fel, aki jó oroszsággal felmondja a Kádár-korszak propagandisztikus közhelyeit a „fasiszta ellenforradalomról”: a nácibörtönökből szabadult, házról házra járó gyilkológépek, akik zsidókra és kommunistákra vadásznak, a CIA által kiképzett – természetesen szintén náci – diverzánsosztagok, és így tovább. Hogy az orosz szemlélet(vissza)váltásnak ne csak az irányát, hanem a tempóját is érzékeltessük: 10 évvel korábban, 2006-ban Vlagyimir Putyin még virágot helyezett el a Kossuth téri sortűz emlékkövére, Borisz Jelcin pedig 1992-ben bocsánatot kért a magyar forradalom vérbe fojtásáért, amit a Szovjetunió „lemoshatatlan szégyenfoltjának” nevezett.

Mindent összevetve tehát a helyzet eléggé világos, a kérdés sokkal inkább az, hogy mi, magyarok hogyan reagáljunk erre?

E tekintetben rögtön tennék egy nem annyira markáns, de azért érezhető különbséget az értelmiségi és a politikusi szerepkör között.

Az előbbiekről írja azt Babits Mihály: „Az árulást [az írástudó – H.G.] akkor követi el, ha nem is mutat többé a csillagra. Léptei magánügyek; de szavaiért és útjelzéséért felelős a világnak, melynek kalauzává szegődött.” Tehát meg lehet érteni, hogy ilyen-olyan (leginkább anyagi és politikai) megfontolásból sok magyar jobboldali értelmiségi sem szívesen mondja ki, hogy az oroszok átléptek egy határt, ahonnét már egy centimétert sem szabadna engednünk a nemzeti önbecsülésünk feladása nélkül. Hiszen mi pontosan tudjuk, hogy a magyar forradalmat nem a CIA robbantotta ki (legfeljebb a Szabad Európa Rádió fűtötte hiú ábrándokkal szegény pesti és budai srácokat), hanem a sztálinista Rákosi-rendszertől besokallt munkások és egyetemisták. Vagy, hogy még az ávósok között is nagyságrendekkel több volt az „átöltözött” nyilas, mint a forradalmárok soraiban. Persze azt is tudjuk, hogy rajtunk kívül ez igazán senkit sem érdekel Oroszországban, és hogy ez a kontinensnyi nép nem fogja elszégyellni magát amiatt, mert a vezetőik meghamisítják egy tizen-pármilliós, furcsa beszédű kis nép történelmét. De a magyar írástudóknak akkor is nagyon határozottan ki kell mondaniuk ezt az igazságot, a magyarok igazságát – mert rajtunk kívül ezt soha, senki sem fogja megtenni!

És itt jön a képbe a szerepek előbb említett elhatárolása. Egy politikus ugyanis aligha teheti meg, hogy finnyásan elfordítja a fejét az úgynevezett realista megfontolásoktól: a két nép erőbeli különbségétől, a gazdasági függőségektől, a háború kontextusától. Csak hogy egy fontos szempontot említsünk: a budapesti orosz nagykövet ellenzék által követelt „behívatása” (ami a diplomáciában a „bekéretésnek” felel meg) valószínűleg napokon belül megmutatkozna az útlevél ügyektől a gáz- és benzinárakig elég sok területen, ami nem hozná könnyű helyzetbe az amúgy is sok nehézséggel küzdő magyar gazdaságot. Ki vállalja a felelősséget ezért? A politikus, a kormány.

Ugyanakkor mégsem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni egy ilyen szintű történelemhamisítást, ezért reagált szerintem bölcsen az oroszokkal köztudottan jó viszonyt ápoló magyar külügyminiszter a kormány részéről az alábbi nyilatkozatával: „Magyarország történelmét, a magyar embereket, a magyar emberek szabadságvágyát mindenkinek tiszteletben kell tartania. 1956, az akkori forradalom a magyar történelem egyik legdicsőbb pillanata, amikor a magyar emberek a szabadságuk, az ország szuverenitása érdekében az életüket is odaadták.”

Ugyanígy vigyázni kell persze az 1956-os magyar és a mai ukrán szabadságharc kritika nélküli párhuzamba állításával is, amivel nyugati barátaink általában azt szeretnék alátámasztani, hogy nekünk erkölcsi kötelességünk akár önmagunkat is feláldozva támogatni háborúban álló szomszédunkat. Gondoljunk csak bele: 1956 magyar forradalmárai nem kaptak csúcskategóriás NATO-fegyvereket és hírszerzési-műholdas adatokat, de nemzetiségi elnyomással sem voltak vádolhatók.

Magyarország sem kiterjedt pufferzónát, sem gazdag ásványkincseket vagy kulcsfontosságú hadikikötőt nem tudott volna kínálni egyik világhatalomnak sem.

Tehát a politikusoknak is ki kell mondaniuk a magyar igazságot (mert helyettük sem teszi ezt meg senki!), de talán nem kell mindig a másik képébe tolni jogos erkölcsi felháborodásunkat, különösen az olyan mitikus állatok esetében, mint a Medve, a Fehérfejű rétisas vagy éppen a Sárkány. Ne féljünk az erőltetett kicsinység és a komikus felfuvalkodottság végletei között egyszerűen a helyünkön lenni, még ha néha valóban ez is a legnehezebb…

Hojdák Gergely