A Grimm testvérek 1820 körül jegyezték le Vasjankó [Der Eisenhans] történetét, amelynek alapja már tízezer éves is lehet. Egy olyan férfi beavatástörténetről van szó, amely a germán népek körében mindenhol ismert, de rokon meséket találtak orosz-ukrán területeken, vagy épp Indiában, Indonéziában és Törökországban is. Nem csoda, hiszen az ilyen történetek funkciója mindenhol ugyanaz volt: a törzs fiatal férfi tagjainak bevezetése a felnőtt világba. Sorozatunk előző részeiben a keresztény férfiképpel és a Fehérlófia magyar beavatási mesével foglalkoztunk. (A „mese” szó a mai olvasó számára megtévesztő lehet, hiszen az ilyen történetek alapjai valójában több ezer évesek, eredetileg törzsi hitrendszerekhez kapcsolódtak, majd szájról szájra öröklődtek és változtak, amíg le nem jegyezték őket). Vasjankó története ihlette Robert Bly, a mitopoetikus férfimozgalom vezéralakjának azonos című könyvét is, amely ma az óriási kereslet miatt már igazi ritkaságnak számít a magyar könyvpiacon.

A Vasjankó elején a következő kép tárul elénk: adott egy kastély (a civilizáció világa) és körülötte egy rengeteg erdőség (az ösztönök, az ismeretlen, a tudattalan világa). A kettő jól láthatóan teljesen elkülönült egymástól, hiszen amikor a király elküldi vadászait az erdőbe, hogy vadpecsenyét ehessen, egy sem tér közülük vissza. A változást – a mese vaslogikája szerint – csak egy idegen, bátor vadász (a pozitív férfienergia megtestesítője) hozhatja el a történetbe, aki a király figyelmeztetése ellenére a kutyájával nekivág a vad rengetegnek. A kutya a mesékben az ösztönvilág, az intuíció, vagyis a lélek leghűségesebb részének a megtestesítője – érdemes hallgatni rá. „Kutyája csakhamar nyomra akadt, fölhajtott egy szép vadat, és csaholva űzőbe vette. De alig szaladt pár lépést utána, mély kátyú állta útját, úgyhogy egy tapodtat sem tudott továbbmenni. A vízből pedig kinyúlt egy meztelen kar, elkapta, és lerántotta a mélybe.”

Úgy tűnik, hogy azerdő részét képező szép vad és a kátyúban tanyázó lény között titkos szövetség van – a tudattalan nem hagyja magát egykönnyen „becserkészni”. A vadász azonban eltökélt: azt kéri a királytól, hogy adjon mellé három embert, s vödrönként merik ki a vizet a mély gödörből (kemény, alapos munkával közelítenek a tudattalanhoz). „Az üreg fenekén egy óriást találtak. Barna volt, mint a rozsdás vas, haja benőtt az arcába, és egészen a térdéig ért.” Mint később kiderül,ő a mese címadója: Vasjankó, a Vad Ember archetípusa – valahol fél úton az állati és az emberi világ között. Rozsdabarna, szőrrel borított teste megintcsak az ösztönvilágra utal, amelyet a palota kényelmes lakói az erdő mélyén egy sáros vízzel teli üregbe száműztek.

A „vad” szó itt megtévesztő lehet, amennyiben nem a kontrollálatlan agresszióra utal, hanem a palota enervált, diszfunkcionális világával szemben a természetesség, az eredet képviselőjére, akiben – mint később látni fogjuk – megújító erő lakozik. Egy olyan ősi archetípusról van szó, amelynek – talán a mait kivéve – minden kultúrában vannak jeles képviselői: ő az ősi vadásztársadalmakban az – egyes barlangrajzokon is ábrázolt – Vadászat Ura, a sumer Enkidu a Gilgames-eposzban (melynek alaptörténete is nagyon hasonló egyébként), a hindu Siva istenség, a görög Dionüszosz (a tragédia atyja), a szibériai sámánok, a teveszőr ruhát viselő, sáskával és erdei mézzel táplálkozó Keresztelő János, stb. A Vad Ember archetípusát a látható világban leginkább talán a törzsi társadalmak, faluközösségek ama idősebb férfitagjai közelítik meg, akikre a hagyományos kultúrákban az ifjak beavatását bízták.

Történetünkben a vadász megkötözi a gödör alján tanyázó Vad Embert, és a palotába hurcolja, ahol az udvaron egy ketrecbe zárják. Fővesztés vár arra, aki megpróbálja kinyitni az ajtót. „A kulcsot maga a királyné őrizte a párnája alatt.” A mese mindig a legsűrűbb, szimbolikus nyelven beszél fontos dolgokról, hiszen az orális kultúrákban így tudták továbbörökíteni. Annak, hogy a kulcsot a királyné őrzi a párnája alatt (az első női szereplő ebben a férfimesében), természetesen fontos üzenete van. A történet ezen a ponton perspektívát vált: eltűnik a bátor vadász, aki a változásra a kezdő impulzust adta, de csak annyit ért el, hogy a Vad Ember az erdei üreg helyett a palotaudvar ketrecében tengődik hét lakat alatt.

Ezzel párhuzamosan megjelenik azonban egy új szereplő, a király „nyolcesztendős fiacskája”, akinek az aranylabdája begurul Vasjankó ketrecébe. Az aranylabda szintén univerzális szimbólum, ahogy maga a királyfi is: a személyiség központi, legsajátabb része, amit nem vehet el, és nem szennyezhet be a külvilág. Minden kisgyermek királyfi, és mindegyikünknek van egy aranylabdája – úgy néhány éves korunkig. Az, hogy a labda begurul a szőrös óriás ketrecébe, arra utal, hogy a királyfi már kilépett az ártatlan gyermekkorból – kemény munkával, próbatételek és áldozatok árán kell visszaszereznie elveszett aranylabdáját. Az első próbatétel az anyától való elszakadás (ezzel kezdődtek a hagyományos beavatások), aki a párnája alatt őrzi a ketrec kulcsát. Vasjankó – igaz, csak a harmadik próbálkozáskor – meg is mondja a királyfinak, hogy honnét kell elvennie a kulcsot, ha ki akarja nyitni a ketrecet, amivel egyértelműen a beavató szerepét veszi magára.

Annak, hogy a kulcsot a királyfinak úgy kell ellopnia apja távollétében az anyja párnája alól, szintén nagy jelentősége van. Robert Bly, aki számos mitopoétikus (mitológiai és irodalmi történetekre alapozott) férfiszemináriumot tartott világszerte, felidéz egy esetet, amikor egy „új módiban nevelkedett” fiatalember az előadás közben panaszt tett neki, hogy márpedig lopni csúnya dolog. „Úgy éreztem, a teremben ülő valamennyi nő a lelke mélyén megölte volna: az ilyen férfiak éppoly veszedelmesek a nőkre, mint a többi férfira nézve. Nincs olyan, nevére méltó anya, aki odaadná a kulcsot. Ha a fia nem képes ellopni, nem is érdemli meg. Ki akarom engedni a Vad Embert! Gyere, adj egy puszit anyádnak” – jegyzi meg az író ironikusan. Félreértés ne essék: itt nem egy személyes anyáról van szó, hanem arról az ősi anyai ösztönről, amit a Nagy Anya archetípusa jelenít meg, és amely a legfurfangosabb módszerekkel képes maga mellett tartani fiát – éppen úgy, ahogy az apák gyakran birtokolnák lányaikat, féltékenyen őrizve őket az udvarlóiktól.

A királyfinak végül sikerül ellopnia a kulcsot (ez annak jele, hogy megérett a beavatásra), és kinyitja vele a ketrecet. A kiszabott büntetést elkerülendő Vasjankó magával viszi őt az erdőbe: „Apádat, anyádat nem látod többé, de én gondjaimba veszlek, mert kiszabadítottál, és megesett a szíved rajtam. Ha mindig megfogadod a szavamat, jó sorod lesz. Kincsem, aranyom van elég, több, mint bárkinek a világon.” A mese ezzel még egyértelműbbé teszi, hogy a királyfi beavatása elkezdődött, Vasjankó pedig a beavató szerepét tölti be – kincse, aranya mindaz a (törzsi) tudás, ami a fiút a felnőtté válásban segíti.

A beavatásról a sorozat előző részeiben már volt szó: lényegében azt a minden részletében szabályozott rituálét jelöli, amelynek keretében a törzs idősebb férfi tagjai először elszakítják az arra megérett ifjakat a szüleiktől, majd egy erre kijelölt szent térben és időben bevezetik őket a törzs mitológiájába, illetve – ezzel összefüggésben – különböző fizikai és lelki próbatételeknek vetik őket alá, hogy felkészítsék őket a felnőtt életre. A beavatás célja, hogy az ifjak a törzs teljes jogú tagjaivá, felelősségvállalásra és a nehézségek elviselésére is képes felnőttekké váljanak. A beavatási hagyományokra, vagy tágabban a hagyományos férfiszerepekre a legnagyobb csapást az ipari forradalom jelentette, amely az évezredeken át a fiakkal együtt munkálkodó férfiakat személytelen gyárakba és irodákba kényszerítette. A korábban a beavatást végző idősebb férfiak pedig vagy meg sem érték azt a kort, amikor az ifjaknak szentelhették idejüket, vagy menhelyekre dugták, esetleg nyugdíjas tétlenségre kárhoztatták őket. A nem sokkal ezután induló feminista mozgalmak már erről a kiüresedett, társadalmi funkcióját vesztett „patriarchátusról” szedték le a keresztvizet, nem kínálva működő alternatívát az évezredes szerepeikből száműzött férfiak számára. (A valódi patriarchátus azért tudott évezredekig fennállni, mert ha sokszor gyarló és korrupt formában is, de valamiféle kozmikus rendet próbált a földi viszonyok között megteremteni, férfiak és nők számára is fontos és biztonságot adó szerepeket jelölve ki).

A királyfi beavatása az aranyforrásnál kezdődik, amelynek vize „olyan tiszta, mint a kristály”; a legfontosabb szabály pedig az, hogy nem szabad semmivel beszennyezni. Az Élet Vizeszintén jól ismert archetípus, amely a törzsi mitológiáktól a kereszténységig és más nagy világvallásokig mindenhol megtalálható. (A kelta Arthur-mondakörben, jelesül az Yvainben is szerepel egy hasonló jelenet, ahol a Vad Embert a Forrás Őrzőjének nevezik). Mivel az Élet Vize maga az ősforrás, amiből minden táplálkozik (innen gyógyító és megújító ereje), természetes, hogy halandó lélek nem szennyezheti be: a kapcsolat mondhatni egyirányú. A királyfi azonban nem állja ki a próbát. Először sajgó ujját mártja bele a szent vízbe: ez lélektanilag azt a pillanatot szimbolizálja, amikor az ifjú ember először néz szembe gyermekkori – elsősorban lelki – sérüléseivel. Vasjankó észreveszi az aranyszínűre festett ujjat, de ad még egy lehetőséget (egy újabb napot) a királyfinak az aranyforrás mellett. A sérült ujj a következő napon is viszketni kezd, s bár az ifjú most meg tudja állni, hogy a hűsítő vízbe dugja, a fejét vakargatva az egyik hajszála aláhullik a vízbe, és rögtön aranyszínűvé válik. Vasjankó ezt is észreveszi, de ad még egy utolsó lehetőséget a királyfinak. A harmadik napon a királyfi nagyon igyekszik, de ahogy unalmában a tükörképét kezdi nézegetni, az egész vállig érő haja beleomlik a vízbe, és aranyszínűvé válik.

Bly szerint ez a jelenet a „puer aeternus” (örök fiú) archetípusát ábrázolja: azoknak a szerencsés, jó módban nevelkedett, tehetséges ifjaknak a sorsát, akik bizonyos értelemben túl gyorsan emelkednek felfelé a szellemi-spirituális létrán. Hidegen fénylenek és „lebegnek” anélkül, hogy az élet „kemény realitásait” megtapasztalták volna, ezért még sok próbatétel vár rájuk. A görögök Hermész és Apollón istenek (illetve a hozzájuk kapcsolódó halandók) képében ábrázoltak ezt az archetípust, a kereszténység legismertebb puer aeternusa pedig az ifjú Szent Ágoston. Ezeknek a fényes ifjaknak óhatatlanul le kell szállni a földre, és meghitt ismeretséget kötni a nedves, érdes, sokszor fájdalmasan banális világgal – hamar megtalált belső lényegük (aranyuk) így válik mások számára is értékes és konstruktív erővé.

Vasjankó ezekkel a szavakkal bocsátja útjára a megszeppent, aranyhaját egy keszkenőbe rejtő királyfit: „Nem álltad ki a próbát, megmondtam, hogy nem maradhatsz tovább nálam. Menj világgá, tudd meg, mi a szegénység. De mert jó szívem van, és a javadat akarom, megengedem neked: valahányszor bajba jutsz, állj ki az erdőszélre, és kiáltsd be, hogy: »Vasjankó!« Akkor én ott termek, és segítek rajtad.” Szélsőségesen versengő és sikerorientált világunkban könnyen félreérthetjük ezt a jelenetet. Nem arról van szó, hogy az ifjú királyfi egyszer s mindenkorra elbukott egy fontos próbatételt, aminek meg kell fizetnie az árát. Valójában megkapta azokat az értékes impulzusokat (és Vasjankó ígéretét), amivel a beavatás szent teréből (forrás) és idejéből (három nap) a hétköznapok világába visszatérve tovább növekedhet és fejlődhet. Nem véletlenül hangsúlyozza Vasjankó, hogy „nagy hatalmam van, nagyobb, mint gondolod, s aranyam-ezüstöm, akár a tenger” – mivel ez a kincs, ez az aranyat érő ősi beavatási tudás valóban kimeríthetetlen.

A királyfi ezután egy ideig céltalan bolyong az erdőben, majd elér egy idegen városba, egy idegen palotába (kezdetét veszi egy új királyság története), ahol megismeri a kemény munkát és a nélkülözést. Mivel mesterséget nem tanult, de tetszett az embereknek, „a szakács szolgálatába fogadta; az lett a dolga, hogy fát vágjon, vizet hordjon, és összekotorja a hamut.” Bly az utóbbiról ír legrészletesebben, hiszen a hamu ismét egy nagyon fontos archetípus, kivált a beavatás kontextusában. A germán törzsek tagjai például (ahol valószínűleg ez a mese is keletkezett) jellemzően cölöpökre épített, hosszú kunyhókban éltek, ahol a falak melletti fekhelyek és a középen lobogó tüzet vastag hamuszőnyeg választotta el egymástól. Feljegyezték, hogy a könnyebb munkákat végző – például fát és vizet hordó – ifjaknak megengedték, hogy a hamuban hemperegjenek, mivel ezt a természettel és a láthatatlan világgal való érintkezés kitüntetett formájának tartották. A hamu elégett fa, a fa szent, hiszen ez tartja össze a világegyetem különböző szintjeit (vö. a germán Yggdrasil, a magyar világfa, stb.) A törzsi sámánok is gyakran hamuval kenték be magukat, amikor a felsőbb világokba indultak, a hamu még a kereszténységben is megmaradt a dolgok lényegének, a mulandóságnak a szimbólumaként. A hamu tehát gyakori jelkép a beavatási történetekben – mint például az egyik legismertebb női beavatási mesének számító Hamupipőkében is láthatjuk.

A királyfi viszonylag gondtalan életének („hamuzásának”) egy szükséghelyzet vet véget: „Egyszer, mikor senki más nem volt kéznél, a szakács vele küldte be az ételt a királyi asztalra. A fiú nem akarta, hogy meglássák az aranyhaját, hát a fején tartotta a sapkáját. Ilyesmi még sosem fordult elő a királlyal.” A király haragjában elküldi a fiút az udvarból, de a szakácsnak (a Mágus, a Nagy Keverő archetípusa) megesik rajta a szíve, így kicseréli őt a kertész legényével. „Nehéz napok virradtak most szegény királyfira! Reggeltől estig dolgozott a kertben, ültetett, öntözött, kapált meg ásott, jó időben, rossz időben egyformán.” A falakkal körülvett ókori és középkori kert (amelyek például a mezőgazdasági munkát végző szerzetesrendek celláihoz is tartoztak) a rendezettség, az összeszedettség, a befelé fordulás szimbóluma. A kert az a hely, ahol a férfi és a nő megleli a lélek gazdagságát.

A királyfi az alvilágból (a rendszerint a palota alatt elhelyezkedő konyhából) a föld szintjére került, aminek a mese szempontjából ismét nagy jelentősége van. „Egyszer nyáron egyedül tett-vett a kertben. Nagyon kimelegedett, levette a sapkáját, hogy szellőztesse egy kicsit a fejét. Ahogy a nap rásütött, aranyhaja úgy elkezdett csillogni-villogni, hogy szinte záporoztak a sugarai. Betűztek a királylány hálószobájába is.” A királylány magához hívatja a fiút, aki – a kertész rosszallása ellenére – vadvirágot visz neki, amivel lenyűgözi őt, és jutalmul aranytallérokat kap. Az arany napsugarak, a királyfi aranyhaja és az arany csillogására olyannyira fogékony, aranytallérokat osztogató királylány (az Aranyat Szerető vagy Aranyló Nő archetípusa) szimbolikusan összetartoznak, ahogy a vadvirág és a Vad Ember is. A mese a maga sűrítő nyelvén, szimbólumokban fejezi ki azt, hogy a királyfi – minden külső látszat ellenére – ismét nagyot lépett előre, a föld szintjén elsajátította a „vad” természet bölcsességét (vadvirág), kapcsolatba került az Aranyló Nővel, aki fogékony a valódi értékekre – beleértve a valódi férfiasságot is. A királylány a második látogatásnál lekapja a tartózkodó királyfi fejéről a sapkát, így meglátja aranyhaját, belső lényegét, valódi természetét (jó alap a későbbi házassághoz). A királyfi beavatása a felnőtt életbe azonban ezzel még nem ért végét – nem tapasztalta meg még a harcot. Az ifjú ezt maga is tudja, hiszen továbbra is ragaszkodik – bölcsen – az aranyhaját elfedő sapkához, az aranytallérokat pedig a kertész gyerekeinek adja. Megvan a kellő önismerete, immár helyesen látja a saját helyzetét, szerénységet és alázatot tanult (szintén kiveszőben lévő férfi értékek).

A mese folytatásában háború tör ki a királyságban, ami a lovagok színe-javát fegyverbe szólítja. A kertész-királyfi is velük szeretne menni (mint Toldi Budára), de a katonák kinevetik. „Majd ha mi ellovagoltunk, kereshetsz magadnak lovat, hátha akad még egy az istállóban!” Akadni akad, mégpedig egy háromlábú gebe – a királyfi ismét szembe kell, hogy nézzen a saját helyzetével, régi sebeivel és fogyatékosságaival, ami alázatra és belátásra tanít. Ekkor kér először segítséget Vasjankótól az erdő szélén, aki nemcsak egy nemes paripát és saját fegyverzetet, de még egy talpig vasba öltözött sereget is a rendelkezésére bocsát: „a napfényben csillogtak a kardok, villogtak a vértek, tündököltek a sisakok.” Amellett, hogy a lélek emelkedettségére utaló napszimbólum itt ismét előkerül, Vasjankó egy figyelemre méltó megjegyzéssel nyugtázza a kérést: „Megkapod, de mert csak ennyit kértél, többet is kapsz tőlem.” A tudattalan mindig meghálálja a helyes kéréseket – helyes megoldás is csak a helyesen feltett kérdésekre, a felismert problémára születhet meg.

A királyfi a vértes sereggel a döntő pillanatban érkezik meg a csatába, így a már-már legyőzött király végül nagy győzelmet arat – a személyiség elnyomott, felbomlóban lévő kötelékei egy új impulzusnak köszönhetően ismét megmenekülnek. A királyfi ismét bizonyítja szerénységét és alázatosságát azzal, hogy nem fedi fel magát a csata után a királynak (még nem jött el az ő ideje, a személyiség teljes érettsége), a nemes paripát és a vértes sereget pedig visszaviszi oda, ahová tartoznak – Vasjankóhoz, az erdőbe, a tudattalanba. A háromlábú gebéjén visszafelé poroszkáló királyfit az udvarban persze ismét kinevetik, „Sántabokának” csúfolják – öntudatlanul is az igazságra mutatva ezzel, hiszen a sántaság hagyományosan a természet (vagy éppen a természetfeletti) erőivel bizalmas viszonyt ápoló személyiségek jelképe. (A görög Héphaisztosz, az istenek sánta kovácsa; Oidipusz király; a zsidó Jákob, akinek már a neve is sarkat jelent, és egy angyallal viaskodva lesántul; végtaghiányos sámánok, stb.) Egyedül a királylány sejti azt, hogy pontosan mi történhetett, „de egyelőre egy szót sem szólt róla az apjának” (újabb jele annak, hogy az aranyhajú királyfi és az Aranyat Szerető Királylány eredendően összetartoznak).

Az egyre kíváncsibb és büszkeségében sértett király most azt találja ki, hogy háromnapos lovagi viadalt rendez, ahol a királylány aranyalmájáért vívhatnak meg a lovagok – kelepcét állít az idegen vitéznek, hogy lelepleződjön végre. A királyfi tehát helyesen tette, hogy nem fedte fel idejekorán a kilétét, mivel így kapott lehetőséget a királylány kezének elnyerésére. A királyfi ismét Vasjankó segítségét kéri, aki az egymást követő napokon vörös, fehér és fekete páncélt ad neki a szép pej paripához, amelyekben az aranyalmát rendre elnyeri. A színek sorrendje egy mesében sohasem véletlen, hanem archetipikus férfi és női szimbólumrendszerekbe illeszkedik. A női beavatási mesének számító Hófehérkében például fehér-vörös-fekete a kívánatos sorrend, ahol a fehér a szűziességre (újhold), a piros az anyává válásra (telihold), a fekete pedig a bölcsességgel párosult női öregedésre (fogyó hold, „farkasasszonyok”) utal. „Bárcsak ilyen gyermekem volna: fehér, mint a hó, piros, mint a vér, fekete, mint az ében” – ezt kívánja Hófehérke anyja, majd ugyanezt ismétli meg a gonosz mostoha ironikusan, miután az „alma piros felével” megmérgezte őt. A maszkulin rendszerben viszont a kezdeti vörös a heves vérmérséklet, az „élőfába is belekötő” vérmes fiatalemberek színe. A fehér az önfegyelemre és az elköteleződésre utal – a nyugati kultúrában ez az elit lovagok (pl. templomosok) tipikus színe. A fekete itt is a kiteljesedés, az érettség és a humánum színe.

A lovagi torna önmagában is beavatási szimbóluma, hiszen ugyanúgy a hétköznapokból kiszakított szent térben és időben zajlik, veszélyes és mégis játékos módon segítve a férfiakat abban, hogy valódi Harcossá váljanak. (Nem véletlen, hogy a mesében a harcos a szerető, a lovagi küzdőtér a kert után következik, ahogy azt például a trubadúroknál is láthatjuk). Bly szerint a harcos archetípusa az, amelynek hiányában a hagyományos férfiszerepek hanyatlása a leginkább megmutatkozik. Az amerikai szerző azt is megjegyzi, hogy a vietnámi háború megítélése éles határvonal a női értékekre – a szexen kívül – nagyrészt érzéketlen, a munkahelyen kötelességteljesítő, a családban passzív, de Amerikáért feltétlenül rajongó korábbi férfigeneráció (a „bulldog típus”) és a nők szoknyája alá bújó, jellegzetes világfájdalmat hordozó, úgynevezett érzékeny vagy naiv fiatalemberek között. Ez utóbbiak képtelenek határokat húzni önmaguk és mások előtt, átvállalják mások (jellemzően nők) fájdalmait, hagyják magukat érzelmileg kizsákmányolni, nincsenek valódi életcéljaik és az ezek megvalósításához szükséges saját akaratuk – legszívesebben feloldódnának valami nagy világharmóniában (valójában a Nagy Anya archetípusában).

Másképpen szólva az érzékeny/naiv fiatalemberekből teljesen hiányzik a Harcos archetípusa, beleértve ennek „szent” és „sötét” oldalát is – amelyik lovagiasan küzd egy igaz ügyért, és amelyik félelmet, kíméletet nem ismerve beleáll a legkeményebb harcokba is, mint az őrjöngő berzerker harcosok, akiket a családtagjaiknak gyakran úgy kellett különböző praktikákkal visszacsalogatni az állatiból az emberi világba egy nagy csata után. Az ilyen fiatalemberek – állítja a világszerte férfiszemináriumok százait tartó Bly – nem is érzik a különbséget a hagyományos harcos és a tömeghadseregekben szolgáló modern katona között, mely utóbbit a huszadik század gépies háborúi termelték ki – így nem csoda, hogy a Vietnám ellen tüntető amerikai fiatalok elzárkóznak minden harc elől. Harcos nélkül azonban nincs férfi – és a nőknek sem jó, ha ezt a szerepet is nekik kell átvenni; ilyenkor a női harcos energiák jelentős része éppen a férfiak ellen fordul, mint az amazonok esetében.

Visszatérve történetünkhöz: a király „[h]armadnap reggel parancsba adta a vitézeinek, hogy ha a lovag, aki az aranyalmát elkapja, megint el akar vágtatni, vessék utána magukat, s ha nem tér vissza a maga jószántából, támadják meg és kaszabolják le.” Az ekkor épp fekete páncélt viselő királyfi persze most is elvágtatna a torna végén az aranyalmával, a lovagok azonban utánaerednek, és egyiküknek sikerül a lándzsája hegyével a lábán megsebesítenie, mint egy sebzett vadkant (újabb ősi archetípus) – így már valóban sánta lesz, ahogy gúnynevén az udvarban hívják. A királyfinak tehát harmadszor is szembe kell néznie régi sebzettségével, de immár érett férfiként tekint a sebre, így megfutamodás/legyőzetés helyett erőt tud meríteni belőle. Megszökik üldözői elől, „de a lova akkorát szökkent, hogy a lovasának leesett a sisak a fejéről, s akik üldözték, láthatták, hogy aranyhaja van. Hazamentek, és jelentettek mindent a királynak.” Eljött az ideje, hogy a királyfi felfedje kilétét (megmutassa valódi személyiségét) – ezt szimbolizálja az üldözés közben kibomló aranyhaja is.

Most ismét az Aranyat Szerető Királylányon a sor, hogy „dinamizálja” a folyamatokat: érett nőként közeledjen egy érett férfihoz. Miután felkereste a kertészt, és kifaggatta az aranyhajú legényről (az aranyalmákról, amit az a fiainak adott), „sietett az édesapjához, s elmondta neki, amit hallott.”A király tüstént maga elé hívatta a fiút, aki szokás szerint egyszerű ruhában, sapkával a fején érkezett a kihallgatásra. „A királylány nem szólt egy szót sem, csak odalépett hozzá, és levette róla a sapkát. Abban a pillanatban vállig omlott a haja, olyan volt, mint egy aranyzuhatag, ámult-bámult, aki látta.” Az aranyalmák is előkerültek, a férfivé érett királyfi már nem titkolhatta tovább kilétét. A beavatás – avagy a fiú felnövéstörténete – ezzel a végpontjához ért: már csak a lánykérés és az esküvő van hátra. A fiú semmi mást nem kér a hálás és csodálkozó királytól, „csak” a lánya kezét (tehát még a fele királyságra sem tart igényt), az Aranyat Szerető Lirálylány pedig továbbra is aktív résztvevője az eseményeknek. „A királylány felkacagott. – Ez sem kertel sokat! De én már az aranyhajáról láttam, hogy nem olyan kertészlegény, mint a többi! Odalépett hozzá, és jobbról-balról megcsókolta.”

Az esküvőre meghívják a királyfi szüleit is, „akik már régen letettek a reményről, hogy valaha viszontlátják a fiukat.” Így újul meg az első, diszfunkcionális királyság Vasjankón, az elkóborolt aranyhajú királyfin és az Aranyló Királylányon keresztül. Vasjankóról pedig a mese végén kiderül, hogy maga is daliás királyfi, akit egy gonosz boszorkány elváltoztatott. Bly a következő szavakkal kommentálja ezt a tanulságos fordulatot, amely a mese svéd változatában még hangsúlyosabb (a főalak nem daliás királyként vonul be az esküvőre, hanem „csúf állatként” az asztal alá kúszik, és a királyfinak kell átváltoztatnia egy rozsdás karddal): „Hozzászoktunk, hogy a Vad Embert nedvesnek, nyirkosnak, erdei embernek, tudatlannak és lombokkal borítottnak lássuk, s most egyszer csak a szent értelemmel és a nap sugárzásával kerül kapcsolatba – Király. (…) Nekünk, férfiaknak és nőknek tehát nemcsak az a dolgunk, hogy kiszabaduljunk a családi ketrecből és a kollektív tudatból, hanem az is, hogy transzcendens lényeket szabadítsunk ki a börtönből és a révületből. Erről szól a történet vége.”

És erről szól az ősi történetekkel, mesékkel való foglalkozás is, mely évezredeken és nemzedékek tucatjain átívelő tudást hagyományoz tovább – tehetnénk hozzá. Ezért érdemes „meséket” olvasni felnőtteknek, férfiaknak is, hiszen ebből tudjuk meg, mit jelent igazán felnőttnek és férfinak lenni.

Hojdák Gergely