Fehérlófia – beavatási mese férfiaknak

A Fehérlófia az egyik legismertebb magyar népmese, melyet Arany János gyermekei, László és a fiatalon elhunyt Julianna jegyeztek le, s az Eredeti népmesék című gyűjteményben tettek közzé 1862-ben. Sokan talán Jankovics Marcell gyönyörű, szimbólumokkal teletűzdelt animációs filmjéből ismerik, melyet 1981-ben mutattak be, de még ma is lenyűgöző. Maga a népmese – alapelemeit tekintve – több ezer éves, minden bizonnyal urál-altaji eredetű, legalább 50 változata ismert az eurázsiai sztyeppéről származó népek körében. Eredetileg egy férfi beavatási történet lehetett.

Az ifjak beavatását a törzsi társadalmakban rendszerint az idősebb törzstagok végezték, a hagyomány által nagyon pontosan szabályozott szertartásrend keretében. Bár egyes elemei törzsenként változhattak, általánosan elmondható, hogy az ifjak ezzel váltak a törzs teljes jogú tagjaivá, ismerték meg teljes körűen a törzsi mondavilágot, készültek fel a felnőtt élethez szükséges nehézségek elviselésére. A beavatásra megérett ifjakat különböző fizikai és lelki próbatételeknek vetettek alá, amelynek fontos része volt – különösen harcos népek esetében – a törzsi eredetmítosz felelevenítése közben átélt rituális feldarabolás (pl. hiányzó csontok a népmesékben), amit végül a plusz testrészekkel bíró sámánoktól nyertek vissza a beavatottak. (A szertartáson résztvevők vélhetően módosult tudatállapotban, „révülés” közben élték át ezeket, így nem feltétlenül kell tényleges „operációkra” gondolni – ez elég nagy kockázattal járt volna). Ezt követhette például a tapasztalt törzsi harcosokkal vagy erdei vadállatokkal való megküzdés, különböző erő- és ügyességi próbák, az éhség, fáradtság, félelem elviselése, stb. A beavatottak ilyenkor „leszálltak az alvilágba” (halálélmény), a végére azonban újjászülettek. Ezzel lettek a törzs teljes jogú tagjai, azaz testileg-lelkileg érett felnőttek. (Mindez természetesen nagyrészt a fiúk beavatására vonatkozik, a lányoké rendszerint intimebb volt, kapcsolódva az első vérzéshez, a szüzesség elvesztéséhez, teherbeeséshez, gyermekszüléshez, és persze a természet ciklusaihoz).

Mi a beavatásról – nem lévén egyik ősi törzs tagjai sem – már csak szimbólumokban és hasonlatokban tudunk beszélni, a törzstagok mindezt a legvégső valóságként élték meg. Amikor például egy félelmetes berserker harcosról a törzs tagjai azt állították, hogy „ő medve”, az számukra nem azt jelentette, hogy olyan erős, vad, ellenállhatatlan, minden földi elemben otthonosan mozgó, mint egy medve. Hanem azt, hogy a rendes beavatáson átesve, a törzs totemállatával egyesülve ő lényege szerint már medve – és pont. Ma az ősi vallások beavatási szertartásain kívül (ilyen például a kereszténységben a keresztelés, bérmálás-elsőáldozás, a házasság vagy a papi rend felvétele) már nemigen találunk rituális beavatásokat, de még a materialista, profán embernek is szüksége van beavatási pótlékokra vagy csökevényekre. Gondoljunk például az iskolai ballagásra, gólyatáborokra, céges bulikra, legény- és leánybúcsúkra, a szülés előtti védőnői felkészítésre, stb. A beavatások olyan mély antropológiai szükségszerűségek, amit a modern ember sem tud teljesen nélkülözni – ezért is fontos az ősi történetek, férfi és női archetípusok megismerése.

A Fehérlófia tehát végső soron nem más, mint egy sztyeppei nomád férfi beavatástörténet. A fehér ló köztudottan a magyarok (és más sztyeppei népek) totemállata, aki erejét átadja az övéinek. Ezen belül a kanca inkább az anyaistenség, az ősanya, a föld termékenységének a szimbóluma, a mén viszont gyorsasága, ereje és tisztasága okán az uralkodói hatalom jelképe, napszimbólum. A magyar népmesékben a táltos ló mindig a hőst segítő földöntúli hatalmak megtestesülése. A Fehérlófiát tehát ilyen keretben szükséges értelmeznünk – ebből is látszik, hogy kitüntetett történetről, a törzs mondavilágának fontos eleméről van szó.

Az Arany-ifjak által lejegyzett mesevariáns úgy kezdődik, hogy a fehér ló egy (azaz 1) fiúgyermeket ellik. Fehérlófiát hét (a teljesség száma), majd újabb hét esztendeig szoptatja az anyja, tehát igen gondos (már-már túlgondoskodó) anyai nevelésben részesül – nyilván azért is, mert egyedül van. Ebben rejlik roppant ereje és sajátos kapcsolata a férfivilággal. (A jungi pszichológia ezt a pozitív anyakomplexus kiindulóhelyzeteként írja le). Ebből a világból feltűnően hiányzik az apai erő, ami a sztyeppei vándornomád életmód és állandó harcok közepette nem annyira meglepő. Az anya által támasztott próbatétel, a nagy fa kérgének lehúzása nemcsak a fizikai, hanem a szellemi erő fokmérője is – a sámánok is gyakran a fa kérgén felmászva esnek révületbe, a világfán a törzs az emberélet középső szakaszát, az arra való felhágás az önálló élet kezdetét jelenti. Elvontabb szinten nézve a próba a valóság felszínének lehántására, az önálló tapasztalatszerzés képességére is vonatkozhat. A fehér ló maga is segíti fia leválását azzal, hogy – a sikeres próbatétel után – ellentmondást nem tűrve útnak ereszti őt. No, fiam, már látom, elég erős vagy. Hát csak eredj el a világra, én meg megdöglöm.” (A képrendszer olyan univerzális, a nyelvezet olyan tömör, amire csak valódi népmese képes – az Arany-gyerekek ehhez valószínűleg nem tettek hozzá semmit).

Fehérlófia tehát hosszú előkészítés (szoptatás) után végre elindul az önálló élet útján, amelyen rögtön egy sűrű rengetegbe téved. Az erdő szintén univerzális szimbólum, a lélek és a feminin principíum jelképe. A beavatásra, az ismeretlen veszélyre utal. A sötét vagy elvarázsolt erdőbe való belépés határszimbólum: a lélek megmerítkezése az ismeretlen veszélyeiben. Az erdő egyben a halál birodalma, amely a természet titkait rejti. Az ősi mondáktól Dantén át Baudelairig a spirituális világ hordozója is, amelyen áthatolva az ember megtalálja a jelentést, jó esetben a saját élete célját. Fehérlófia ehhez a feladathoz először is férfitársaságot gyűjt maga köré – így kerül egyensúlyba az eddig túlsúlyban lévő anyai-feminin erő. A férfivilágban oly fontos hierarchiát fizikai erőpróbával, birkózással sikerül gyorsan tisztázni: nem kérdés, hogy az uralkodó sztyeppei népeket, magyarokat megtestesítő táltos paripa fia (nomád-harcos életmód) itt mindenkinél erősebb. Második az iparos (így például vasfegyvereket is előállító) népeket, illetve foglalkozást megjelenítő Vasgyúró. Harmadik a földműves-bányász életformára utaló Kőgyúró, a leggyengébb pedig – de azért még mindig tiszteletre méltó – az erdőlakó népeket, illetve életformát szimbolizáló Fanyűvő. (Jellemző, hogy vannak a mesének olyan változatai, például az Illyés Gyula által lejegyzett Fanyűvő, Vasgyúró, Hegyhengergető, ahol épp Fanyűvő a legerősebb szereplő). Érdemes itt is felfigyelni az utolérhetetlenül tömör és egyedi nyelvezetre, amely akár egy kocsmai verekedés kiindulópontja is lehetne: „Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni.”

Összeállt hát a férficsapat, akik kunyhót építenek, vadásznak, kását főznek. E tevékenységekben már megjelenik a táplálás, önfenntartás, gondoskodás mozzanata is, ami a családalapítás, illetve a hagyományos törzsi férfifeladatok betöltésének előképe. Ezen a ponton kerül elő a történet legrejtélyesebb szereplője, az a bizonyos Hétszűnyű Kapanyányimonyók, aki – a fentiek alapján nem meglepő módon – szorosan kapcsolódik a férfi beavatások szimbolikájához. A figura azonosításában neve és külső megjelenése szolgálhat kiindulópontként. A magyar mondavilágból alig találni forrást a szakállas törpe alakjára (régi magyar nevén: „lyuki emberke”), annál gyakoribb a germán és a szláv néphitben, különösen a bányász életformáknál. Az apró termetű, jellemzően hosszú szakállú szellemlény csínytevéseiről, ingerlékenységéről híres, segítő és ártó szándékú egyaránt lehet (akárcsak a tündérek). A Fehérlófiában inkább ártó szándékú, ugyanakkor ő segíti át a hőst a halál birodalmába, ahonnét visszatérve-felemelkedve megújul, és beavatott férfivá válik.

Ami pedig a nevét illeti: a Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda (Manyszi) közlése szerint a monyók szó egyértelműen a tojás jelentésű finnugor mony szóra vezethető vissza, amelyet őseink a hasonlóság okán a tojás alakú herékre is elkezdték használni (első írott említése 1686-ban hím, nagy monyú állat jelentéssel). Ma is használják még egyes nyelvjárásokban a tikmony (tyúktojás) és a monyatüske (hímvessző) kifejezéseket. A kapanyányi pedig a koponyányi régies változata lehet (más változatban a kapanyelű facika is szerepel), tehát Kapanyányimonyók egy olyan törpe, akit koponya méretű herékkel áldott meg (?) a természet. Agresszivitása okán nem kérdés, hogy az újdonsült férfitársaságnak meg kell(ene) küzdeni vele, azonban a leggyengébb Fanyűvő harc nélkül adja oda neki a csapat (törzs) élelmét, az erősebb Kőmorzsolónak és Vasgyúrónak pedig a hátáról, illetve a hasáról eszi meg a kását, nemcsak legyőzve, de alaposan meg is alázva őket. „Én vagyok Hétszűnyű Kapanyányimonyók, add ide azt a kását, ha nem adod, a hátadon eszem meg!” Majd: Ahhoz is [ti. Vasgyúróhoz – a szerk.] odament Hétszűnyű Kapanyányimonyók, kérte a kását, s hogy nem adta, a meztelen hasáról ette meg.”

Kapanyányimonyók az Arany-féle mesében nemcsak törpe, de „kis ördög” is egyben, ami viszont kifejezetten gyakori a magyar néphitben (ilyen kettős figura a más történetekben is megtalálható „skatulyában tartott ördög”, aki veres sapkát is viselhet). A néphit szarvas, patás stb. ördöge jellemzően tabu-történetekben kerül szóba, vagyis nem mondták ki a nevét – ebbe a típusba tartozik a hétszűnyű kapanyányimonyók is. A név hétszűnyű eleme minden bizonnyal egy korabeli zsinórmérték (más változatban: hétrőfös), s mint ilyen, vagy a figura már említett óriási nemiszervének, vagy a mesében szintén sokat emlegetett szakállának a hosszát jelöli (egyes meseváltozatok szerint ez utóbbiban hordja az erejét is). Úgy tűnik tehát, hogy egy fallikus démonszerű figuráról van szó, aki hasonlít azokra a maskarás démonharcosokra (gondoljunk például a busó jelmezekre), akik sok nép férfi beavatásainál játszottak fontos szerepet – egyes törzseknél például addig molesztálták, terrorizálták a falu népét, amíg a beavatáson résztvevők ki nem űzték őket onnan. Erre utalhat a mesében Kapanyányimonyóknak az a sajátos szokása is, hogy – mint láthattuk – szereti kásatányérnak használni az emberek különböző testrészeit.

Felmerülhet, hogy egy méretes hímtagú, földet súroló szakállú törpe hogyan tud egyáltalán két lépést tenni, nemhogy fanyűvőket, kőmorzsolókat és vasgyúrókat földhöz vagdosni szakmányban. E tekintetben forduljunk most már a modern pszichológiához, mely körültekintően alkalmazva segíthet mai nyelvre átfordítani az ősi szimbólumokat. A jungiánus meseelemzésekben a törpék általában a hősök még kidolgozatlan, csökevényes, ösztönös lélekrészeit jelképezik (gondoljunk például Hófehérke hét törpéjére, akik az ösztönösséget, a szexualitás kezdeti fázisát testesítik meg – ők készítik elő az utat a herceg számára). Ebből következően Kapanyányimonyók hatalma talán abban rejlik, hogy Fehérlófia társai nem jutottak elég messze a tényleges férfierő kifejlesztésében – ez egyébként későbbi jellemtelenségükben, hamis férfiasságukban is megmutatkozik. A kétszer hét évig szoptatott, az anyai-tápláló (föld) és a férfi-uralkodói (ég) világhoz egyaránt kapcsolódó Fehérlófia viszont játszi könnyedséggel intézi el a bosszantó, incselkedő figurát. (Aranyéknál a szakállánál fogva egy fához kötözi, más változatokban a fa hasítékába szegezi vagy egyszerűen levágja a szakállát). Kapanyányimonyók azonban ekkor még el tud menekülni előle, a hős pedig kénytelen tovább üldözni, lemenni érte az alsó világba.

Az alvilágba szállás a beavatási történetek tipikus eleme, a transzformáció helye. Fehérlófia társai még nem képesek az alászállásra (negyed-, harmad- és feletávról fordulnak vissza), nem állnak készen a beavatásra. Az alvilágban a hős először Kapanyányimonyókkal találkozik újra (egyes változatok szerint ő a sárkányok atyja): „Ott ült a kuckóban, kenegette a szakállát meg az állát valami zsírral; a tűzhelyen ott főtt egy nagy bogrács kása.” A mese logikájára jellemző, hogy külső ellenségét a hős a saját belső világában is felleli – ez az alvilágba ereszkedés első hozománya.

A következő próbatétel a saját visszahúzó, gátló, destruktív erőit megtestesítő sárkányokkal való leszámolás (három-, hat- és tizenkétfejűek). A sárkány, sárkánykígyó vagy sárkánygyík (a szó ótörök eredetű) a magyar néphitben jellemzően vízi, mocsári lény (másodlagosan kapcsolódhat hozzá a víz elem ellentéte, a tűzokádás képessége is), amely képes a kutak éltető vizének elzárására, váltságul pedig fiatal lányokat követel. A sárkány képes emberekkel házasodni, akárcsak – bizonyos népmesékben – az ördög maga is. A föld elem negatív aspektusát, a tudattalanban való elveszés, a felbomlás veszélyét hordozza magában. Rajtuk keresztül vezet az út a szép királykisasszonyokhoz, vagy ahogy a jungi meseelemzők mondanák, a hős saját animáihoz, feminin-nőies lélekrészeihez, amelyek a szexuális neveltetésünkkel ellentétes tulajdonságokat, viselkedésmintákat és motivációkat hordozzák. Ezek megtisztítása és felszínre hozása elengedhetetlen ahhoz, hogy a férfi hozzá illő párt tudjon találni magának a külső világban. Fontos mozzanat, hogy a mesében a sárkányokkal való küzdelemre nem a mocsárban-erdőben (tudattalanban), hanem az arany-, ezüst- és rézmezőkön kerül sor, vagyis a Nap/tudat fényétől megvilágított helyeken. Fehérlófiának Kapanyányimonyók után a sárkányokat is sikerül legyőznie (egyre ádázabb küzdelemben), majd a kosárban, mellyel leereszkedett, a felső világba vinni a királykisasszonyokat. Ám ekkor a hős nem várt akadályba ütközik: irigy férfitársai (képletesen szólva: lelkének még nem integrált férfirészei) elárulják őt, magára hagyva az alvilágban.

A jungi pszichológiában a pozitív anyakomplexusos férfiak sorsa a nagy, hősies erőfeszítések után újra és újra visszazuhanni a Nagy Anya ölelésébe, mely lelki bénultságban, tehetetlenségérzésben és búskomorságban fejeződik ki. Fehérlófia azonban „három nap, három éjjel” után megunja a fölösleges várakozást (tudniillik arra, hogy valaki majd felhúzza), és ha búslakodva is, de újra nekivág az alvilágnak. Így találkozik végül a griffmadárral, mely ebben a keretrendszerben a fehér ló alvilági, lunáris megfelelője – nem mellesleg a néphit szerint a téli tejúthasadék őrzője. A griff kétfelé vetett fejei (vö. kétfejű sas) a múltba és a jövőbe látást szimbolizálják, az ilyen tapasztalatra szert tett hőst már nem lehet egykönnyen becsapni, rendelkezik az intuíció és a megkülönböztetés képességével. Az emelkedő utazás a lunáris griff hátán elhozza az alvilági éjszaka végét, innentől már a Nap útját jelképezi, amely az alsó és a felső világ közti átkelőhelyen vezet keresztül (a tavaszi napéjegyenlőségen). Pszichológiai nyelvre lefordítva a hős a személyisége „magjának” (Selbst) pozitív, megújító erőivel találkozik, amit megnyert magának azzal, hogy a griff fiókáit a gondozásába vette (Arany Lászlóéknál a szakadó esőtől, más változatban kígyóktól védi meg őket). A griffmadár itt hasonlóan viselkedik, mint más mesékben a kollektív tudattalant megtestesítő vasorrú bába, akit nem lehet akárhogy megszólítani: „Hej, ha ezt más merte volna kívánni, tudom, nem élt volna egy óráig; de neked megteszem.” A személyiségnek ilyen mélységeibe csak az olyan hős juthat el, aki szembenézett (intim viszonyba került) a halállal – az ősi beavatások éppen ezt segítették elő szabályozott, a törzs idősebb tagjai és a sámánok által felügyelt módokon.

A második felemelkedési kísérletére Fehérlófia már alaposabban előkészül: a griff tanácsára „három kenyeret meg három oldal szalonnát” is visz magával, hogy útközben is etethesse a fejét ide-oda fordító griffet – de még ez sem elég. A bal karját és a jobb lábszárát is oda kell adni segítőjének (ez is tipikus mesei elem), hogy kijuthasson az alvilágból. Etnográfiailag nézve ez a férfi beavatási szertartások központi mozzanata, a rituális feldarabolás, ami a harcos törzsek gondolkodása szerint elengedhetetlen az igazi férfivé váláshoz. Némi pátosszal úgy is mondhatnánk, hogy férfi az, aki sebzettségéből erőt merítve tovább tud menni a felfelé vezető úton. Ahogy a sikeres férfibeavatások végén, a megerősítő újjászületés a mesében sem marad el: „De Fehérlófia nem tudott se té, se tova menni, hanem ott feküdt a földön, mert nem volt se keze, se lába. Itt benyúlt a griffmadár a szárnya alá, kihúz egy üveget tele borral. (…) Fehérlófia megitta. Hát lelkem teremtette – tán nem is hinnétek, ha nem mondanám –, egyszerre kinőtt keze-lába! De még azonfellül hétszer erősebb lett, mint azelőtt volt.”

Fehérlófia tehát túl van a beavatáson, immár a törzs teljes jogú férfitagjává vált; olyan ellenállhatatlan férfierőre tett szert, hogy az őt eláruló Vasgyúrót (legerősebb társát) már erőlködés nélkül kidobja az őt illető királyi kastély ablakán. Kőmorzsoló és Fanyűvő pedig már a hírétől is szörnyet halnak félelmükben. A totemállat fia így végül elnyeri a legszebb királykisasszony kezét, és fokozatosan az öreg király helyébe lép (fele királyság), megújítva a kimerült országot, amit sokáig gyenge, jellemtelen férfiak bitoroltak. Mindez pedig azáltal vált csak lehetségessé, hogy a férfivilág törvényei a próbatételeken és beavatáson keresztül helyreálltak, a valódi férfierővel bíró hős önmagára talált, és beteljesítette a már a nevében (származásában) is megmutatkozó sorsát: a fehér ló fia, aki ősei útjára lépett.

Ez a több ezer éves történet tehát ma sem más, mint a férfivé válás rögös útja szimbólumokban elmesélve. Iránytű minden kor férfijai számára – de elsősorban nekünk, magyaroknak (és rokon népeinknek), akiknek ősei nemcsak jelképekben értették, hanem megélték, megtestesítették ezeket a népmesei szereplőket. Bátran kövessük őket a 21. században is, nem lenézve más népek tudását sem, hanem gazdagodva belőlük.

Hojdák Gergely

További
cikkek

Hírlevél