Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Ő is meg a felesége is látástól vakulásig dolgoztak, hogy legyen ennivaló a gyerekeiknek. Mert gyerekük annyi volt, mint a rosta lika. Magunk közt szólva nehéz lett volna ezzel a rostával bármit is szitálni, hiszen csak 12 lyuk volt rajta.

Ha nehezen is, de éltek boldogan, mert kisebb-nagyobb összezördülések ellenére szerették egymást. Nagyobb feszültség akkor keletkezett, amikor a tizenegyedik gyerek, János, megérkezett. Az anyjuk ajnározta, becézte, kis királyfinak nevezte. Ezt Bence, az elsőszülött zokon vette: úgy vélte őt illetné a királyfiság. Ugyan, hadd el, hiszen ez csak játék. Szegény paraszt gyerekéből soha nem lesz király, de még királyfi sem, így csitította az apja.

Jancsinak, mint a többi testvérének, már kilenc éves korában dolgoznia kellett. Nem királyi munkát bíztak rá: libákat kellett legeltetnie. Később az apjuk a tanyáról elvitte a falu túlsó végébe, ahol kisbérest kerestek. Jancsi a munka fejében kapott szállást, étkezést és még húsz krajcárt minden héten. Vasárnap a mise után hazamehetett. Telt-múlt az idő, Jancsi növekedett, erősödött, egyre több feladatot kapott, elvégzett minden annak a rendje szerint. Ám ahogy egyre nagyobb lett, az ennivaló egyre kevesebbnek tűnt. Folyton folyt éhes volt, már a munkát is nehezen bírta.

Viszont sok érdekes dolog történt vele. A legfurcsábbat elmesélem. Már nem libákat legeltetett, hanem birkákat. Ez nem sok gondot jelentett, mert két okos pulija is volt, azok rendet tartottak.

Egyszer valami furcsa, sírás szerű hangot hallott. Valaki bajban lehet, megyek, hátha tudok segíteni. Bement az erőbe, egyre erősebben hallotta a nyöszörgést. Hanem ahogy közelebb ért, megrettent. Egy hatalmas barna medvét látott. Gondolta, elfut, bár hallotta, hogy ezzel felkelti a medve támadó kedvét. Meglepetésére a medve a mellső lábával mintha hívta volna. Összeszedte minden bátorságát és közelebb ment. A medve biztatta, s úgy rémlett Jancsinak, minta örülne. Amikor ott állt a medve mellett, meglátta, mi a baj: egy kis bocs sírdogált egy veremben. Jancsi lemászni ugyan tudott volna, de a boccsal együtt kimászni semmikép. Fogta tehát a kisbaltáját, s odaszólt a medvének: megmondhatnád a bocsnak, hogy ne féljen tőlem. A medve, mintha értette volna, valamit mondott a bocsnak. Jancsi a kisbaltával lépcsőket vágott a verem falába, s biztatta a bocsot, menjen fel. Szerencsésen kijutottak mindketten.

Köszönöm, mondta a medve, Jancsi meg majd hanyatt esett, hogy értette a medve beszédét.

–       Tudd meg, hogy én a medvék királya vagyok. Ha bármikor szükséged lesz, csak gondolj rám, ott leszek, segítek. Ha egy medve, vagy más állat megtámadna, csak mondd meg neki, hogy te vagy a medvekirályfi.

Azzal a medvekirály meg a bocs úgy eltűntek, mintha sose ott nem lettek volna. Jancsi sem tudta, ébren van-e, vagy álmodik. Édesanyám aligha ilyen királyfiságot gondolta. Sietett vissza a nyájhoz. Éhes volt, s nagy búsan falatozni kezdett. Már alig volt a kenyeréből, de még éhes volt. Ekkor megszólította egy vékony hang.

–          Adj egy falást nekem is, nagyon éhes vagyok.

–          Adok, de ki vagy, hol vagy?

–          Itt vagyok melletted, hangya vagyok.

Jancsi letört egy falatot a kenyérből, alig marad neki valami.

–          Inni sajnos nem tudok adni, nincs egy korty vizem sem.

–          Nem baj, megoldom én, szól a hangya, s máris ott volt egy pohár víz. Jó tett fejében jót várj. Megosztottad velem a kenyeredet. Viszonzásul azt mondom, ha bármikor megéhezel, csak gondolj rám, azonnal lesz kenyered, szalonnád, ha meg megszomjazol, lesz vized is. De vigyázz! Kérhetsz bármilyen ételt, de ha folyton csak ünnepre valót kérsz, egyre kevesebbet kapsz, a végén csak kenyeret, abból is keveset. Meg kell tanulnod, hogy az ünnep az ünnep, a hétköznap meg hétköznap. Az időnek meg kell őriznie a maga ritmusát. Ezen felül ha bajba kerülsz, megtámadnak, csak mond ki: kard ki a hüvelyéből, s meglátod, mindenkit legyőzöl. De itt is van egy tilalom. Te nem támadhatsz meg senkit. Ez a lehetőség csak a védelmedre, a tieid és hazád védelmére szolgál. Végül az utolsó szabály: minderről nem beszélhetsz senkinek.

–          Köszönöm, szólt Jancsi, akit már Jánosnak hívtak. Kérdezhetek valamit?

–          Persze.

–          Ha ilyen csuda dolgot tudsz, miért tőlem kértél enni?

–          Bár csak hangya vagyok, de egyben egy kicsit garabonciás is. Nekünk a magunk javára nem szabad semmit tenni, mindig csak másokért.

A gazda látta, hogy Jánosnak már zörögnek a csontjai, szól a feleségének, adjon többet enni a béresnek. De az asszony fösvény volt, még a garast is a fogához verte, tehát húzta-halasztotta a dolgot. János viszont a hangya ajándékával minden nap jól lakott, erősödött, gömbölyödött.

Egyik nap, épp ebéd után nagy sereg érkezett az úton. A gazda legelői ugyanis épp az ország határán voltak. János ismerte a határőrzőket, el-el beszélgetett velük, sokat tanult tőlük.

–          Állj! – kiáltott az idegenekre János. Mit kerestek a mi földünkön?

–          Nincs neked ahhoz közöd, paraszt! De ha már kérded, megmondom. Én a Kék király vagyok, s megyek a Veres királyhoz, lánykérőbe.

–          Az nem zavarja, hogy a királyunknak nincs gyermeke?

–          Akkor majd viszünk valami mást, – röhögött fel durván az egyik katona. Állj félre kölyök, mert még eltaposunk.

–          Nem mennek maguk innen egy tapodtat sem, amíg meg nem jön a járőr.

–          Félre az útból, szólt a Kék király, s megindult a seregével.

Ennek a fele sem tréfa, szólt János: kard, ki a hüvelyéből! Uramfia egyszerre ott termett egy fényes, éles kard, kézbe sem kellett venni, s ütötte, vágta a kék sereget.

–          Állítsa meg a seregét király uram. Kár ezért sok jó vitézért. A haláluk a maga lelkén szárad!

A Kék király erre valóban megálljt parancsolt, de el nem ment. Jánosnak eszébe jutott a medve, aki seperc alatt ott volt mellette. A hátára pattant, s megindult a kékek ellen. A lovak megrémültek, hanyatt-homlok menekültek. Mire megérkezett az őrjárat, a medve eltűnt. A parancsnok beszámolt a Veres királynak. A király persze látni akarta Jánost. Kérdezgette, hogy honnan van a kard, hol tanult meg vívni Hogy mi történt, azt János is elmondta pontosan, de a medvét nem említette, a király többi kérdésére nem felelt.

–          Miért nem felelsz, ha kérdezlek?

–          Meg kellett ígérnem, hogy erről nem beszélek senkinek.

–          De én nem „senki”, hanem a királyod vagyok.

–          Egy életem, egy halálom, de az adott szavamat mindenképp megtartom.

Megharagudott a király, egy hétre vasba verette Jánost, sem enni, sem inni nem adtak neki. Jánosnak ez persze nem okozott gondot, egy hét múlva erősen, délcegen jött ki a börtönből.

–          Beszélsz végre, ördögadta?

–          Amit tudtam, elmondtam. A szavamat meg megtartom.

–          Húzzátok deresre, parancsolt a király.

–          Azt már nem, mondta János.

–          Miért nem?

–          Mert nem engedem.

Nagyot nevettek a király szolgái, hiszen sokkal erősebbek voltak, mint János, akinek a ruháját átkutatták, semmi kardot nem találtak. Indultak hát, hogy deresre fektessék a szófogadatlan parasztot, aki még a királlyal is szembe szállt. Ám ahogy közeledtek, János szép csöndesen kimondta: kard, ki a hüvelyéből, és máris ott csillogott, villogott a kezében. A kard átvágta a bilincseket és még csak egy kicsit sem csorbult.

Most mit tegyek? – gondolt a hangyára János. Semmit, felelt a hangya, ha mégis közel jönnek, szúrd meg a combjukat. Az megállítja őket, de nem halnak bele.

–          Isten áldja, felséges királyom. Megyek a dolgomra. Ha a Kék király újra támadna, csak szóljon, megint kiverem őket az országból.

–          Ne menj még fiam. Szeretem azokat, akik az adott szavukat megtartják. A határ menti grófság elhanyagolt, a gróf már két éve meghalt, de öreg volt nagyon, gazdátlan a birtok. Térdelj ide elém. Lovaggá ütlek, s gróffá teszlek. Te töltött be az öreg helyét. Most mehetsz, de holnap hozd el az egész családodat.

–          Köszönöm, királyom.

Másnap János megjelent a családjával a királyi udvarban.

–          Jól van. Tudjátok már, hogy a fiatok, János lett az Őrvidék grófja. Ott fog lakni a grófi kastélyban, ti is ott lakhattok. Nem kell Jánost kiszolgálnotok, arra küldök én alkalmas embereket. De a föld gondozatlan, az állatok elkóboroltak, rendbe kell hozni a gazdaságot, a magatok hasznára és a király javára. Jánosnak meg a határvédelmet kell úgy megszerveznie, hogy a Kék sereg ne merjen ránk támadni. Vállaljátok-e?

–          Igen, – felelték lelkesen.

Ekkor megérkezett a Kék király követe, és vendégségbe hívta Jánost. A Veres király nem akarta elengedni, de János kérésére mégis hozzájárult. A kék várban nagy becsben tartották. Az ebédnél a király jobbján ült, mellette pedig a királykisasszony. A király úgy gondolta, hogy feleségül adja a lányát Jánoshoz, így megszerzi a csudakardot, s az övé lesz a leghatalmasabb ország. Az ebéd végén, amikor a sajtikával, kávéval végeztek, így szólt:

–          Látom János fiam, hogy derék legény vagy, nem ijedsz meg a saját árnyékodtól. Megkapod a lányom kezét és a fele királyságot. Nagyobb dolgokra vagy képes, mint egy őrgrófság, s tőlem megkapod.

–          Nem lehet az, felséges király. A lánya szép is, kedves is, de egy kicsit sem ismerem. A jó házassághoz, földi boldogságot csak az igaz szerelem adja. A többi tán az ördög műve, de Isten áldása biztosan nincs rajta.

–          Isten, ha van, messze van. Itt én vagyok az Úr.

–          De nem az én uram. Az pedig, hogy fölébe helyezi magát az Úr Jézusnak, újabb ok, hogy ne kérjem feleségül Felséged lányt. Csak vallásos családból akarok választani.

A sértés hallatán a testőrök a kardjukhoz kaptak. De János csak legyintett, hívta a medvét és a rémült szolgák között elviharzott a medve hátán.

–          Telt, múlt az idő. Vagy két év múlva a Veres király látni akarta mire jutott János gróf az Őrvidékkel. Meg volt elégedve. Jól művelt földek, jól tartott állatok: gulyák, kondák, nyájak. A dombokon szőlők. Az országhatárt meg egy-egy hadnagy vezetésével rendszeresen vigyázták a portyázók, az utak mentén pedig egy-egy szakasz állandóan ellenőrizte a belépőket. Mert ez még Schengen előtt volt.

A szemle végeztével a kastélyba gyűltek össze. A királynak egyetlen rokona volt, de őt nem tartotta alkalmasnak az uralkodásra. Gondolta jó megoldás lenne, ha János feleségül venné a rokon herceg lányát, s akkor fiává fogadná, királyfivá tenné. Mindezt persze így nem kötötte János orrára, csak annyit mondott:

–          Ideje lenne megházasodnod, János.

–          Ideje van igaz, de még nem találtam meg, akit szerethetnék. Pedig gyakran úgy érzem, hogy itt van a közelben.

–          Mi lenne, ha én ajánlanék valakit?

–          Kegyes királyom, az nagy kegy volna, kérlek mégse tedd. Ha olyant ajánlanál, akit nem szeretek, vagy megharagudnál az elutasításért, vagy egy életre szerencsétlenné tennél.

–          Elárulod végre, hogy minek köszönheted a sikereidet?

–          Első helyen nyilván az Isten kegyelmének, de a második

Itt megakadt János, mert hallani vélte a hangyát:

–          Most mondj el neki mindent. Itt leszek melletted.

–          A második helyen csodák csodájára egy hangya van. Nézzed felséges királyom, itt van mellettem. Egyszer, amikor kisbéresként szolgáltam, nagyon éhes voltam. A gazda felesége szűken mérte ki az ebédre valót, megszólított ez a hangya.

–          Álmodtál fiam, szólt a király.

–          Ha álmodtam, ha nem, megfeleztem vele a kis maradékot. Nem volt nagy áldozat, mert ha megeszem, ha nem, éhes maradok, neki meg az a csöpp falat egy hétre is elég lehetett. Ahogy befejeztük az étkezést, a hangya így szólt:

–          Jó tett helyébe jót várj! Máskor, ha megéhezel, csak gondolj rám, lesz mit egyél, igyál.

–          Megkérdeztem a hangyát: magadat miért nem láttad el ezzel a csudamóddal?

–          Az édesanyám tündér volt, tőle származik ez a tudomány, de csak mások javára fordíthatom, a magaméra nem. Nálad ez fordítva lesz, csak te élhetsz vele, s azzal, amit még adni fogok, de soha senkinek el nem mondod, hogy mindez honnan származik. Ekkor kaptam a mindenkit legyőző kardot. Te is tudod királyom, hogy megtartottam az adott szavam.

János a hangya ösztönzésére megkérdezte a királytól:

–      Felséges királyom, neked nem volt feleséged, gyermeked?

–      Volt bizony, de egy napon úgy eltűnt, mintha soha nem lett volna. Tudtam, hogy tündér. Nagy bánatomra vele eltűnt a szépséges kislányom is.

–      Nem akartam fájdalmat okozni felségednek, de, ha már eddig eljutottunk, kérdezek még egyet. Nem volt akkor az udvarnál egy csúf öregasszony?

–      Volt bizony, s furcsa mód mihelyt a feleségem, lányom eltűntek, ez az asszony, aki a konyhát felügyelte, megfiatalodott és megszépült. Én a fádalomtól rá se tudtam nézni asszonynépre, de Lajos herceg, az egyetlen rokonom felfigyelt rá, s elvette feleségül.

–      Most már én folytatom a történetet – szólt a hangya, aki ebben a pillanatban gyönyörű szép lánnyá változott. Ez az asszony megmérgezte felséged feleségét, de nem tudta, hogy a tündéreket nem lehet megölni. A Tündérkirály elvitte vissza Tündérországba. Én viszont csak félig vagyok tündér, a gonosz asszony, aki nem hercegné, hanem királyné szeretett volna lenni, hangyává varázsolt. Lehetetlennek látszó feltételt szabott rám. Akkor múlik el a varázslat, ha valaki önzetlenül segít rajtam, hálából én adok számára bizonyos varázserőt, amit csak kötöttségekkel használhat. Ha ezeket megtartja, ismét ember lehetek. A telhetetlen hercegnének csak egy reménye volt: Lajos herceg a trónörökös, tehát csak királyné lesz.

–      De akkor a király veszélyben van. – kiáltott János.

–      Nincs – felelte a hangyalány, vagy inkább nevezzük már királylánynak, – mert a Tündérkirály megüzente: ha ártani próbál a királynak, azon mód kipukkad majd, mint a felfuvalkodott béka.

Amikor János mindezt meghallotta, a királylány szépségét is megcsodálta, szólni akart valamit. De a királylány intett neki, hogy ne tegye. Ekkor a király szólalt meg.

–          No János, amikor a lányom eltűnt, megfogadtam, hogy annak adom a kezét, s a fele, majd az egész királyságom, aki visszahozza. Te vagy, aki visszaadta a boldogságom. Nehéz már nekem az uralkodás, akarsz-e nekem segíteni benne?

–          Nagy megtiszteltetés ez nekem, de a királykisasszony kezét csak akkor kérem meg, ha tőle kapom meg, s nem apai szóra. A királykisasszony, akit Erzsébetnek hívtak, odaszaladt Jánoshoz, megölelte, megcsókolta, majd az apjához vezette:

–          Édesapám, adja ránk áldását.

No lett is ebből egy olyan lakodalom, amilyent nem látott még senki. Lajos herceg és a felesége is megbékélt a helyzettel, s éltek mindannyian békén, boldogan. A lakodalomban csak János édesanyja pityergett néha, s mondogatta: Jancsikám, kis királyfim.

A kis királyfiból nagy király lett, ismerte és szerette az embereket, gondoskodott a szegényekről, letörte a hatalmaskodók szarvát. Így volt, régen volt, aki nem hiszi, járjon utána.

Surján László