Tusnádfürdő a világtérképen

Orbán Viktor kiemelten fontos külpolitikai és kulturális üzeneteket tartalmazó tusnádfürdői beszéde idén is a nyár fő politikai attrakciója volt, bel- és külföldön egyaránt. És ennek örülnünk kell, a kritikákkal együtt.

Harminc éve még zavaró volt látni, milyen aránytalan mennyiségben és rosszindulattal foglalkozik velünk szinte naponta a globális média. Azóta ezt már nem csak megszoktuk, hanem előnyt is kovácsoltunk belőle. A szuverenista magyar külpolitika, amint az hosszú távon várható volt, a világ más részein élő szuverenista polgárok körében is felértékelte és szimpatikussá tette ezt a kis országot. Magyarország ellenségei, s ez ma már tisztán látható, bakot lőttek: addig cikkeztek rólunk, amíg tényleg felfigyelt ránk a nemzetközi közvélemény, csak az általuk várttal épp ellenkező előjellel.

Tusnádfürdő minden évben a magyar imázspolitika pirosbetűs ünnepnapja. Ellenségeink persze mindent megtesznek, hogy befeketítsék azt – ám ami ilyenkor általában történik, az leginkább az aikido-küzdelmek során tapasztalható szerepcserére emlékeztet. A Wikipedia szócikke szerint „az aikido gyakorlati technikái (…) az ellenfél erejének érzékelésén és elvezetésén, valamint annak szétszórásán vagy az ellenfélre való visszafordításán alapulnak”. A liberális világlapok és az oda bekötött hazai hírmagyarázók szerint Orbán Viktor szavai Alaszkától Vlagyivosztokig felháborodást és dühöt váltottak ki. Ha viszont megnézzük a közösségi médiafelületek főképp angol nyelvű hozzászólásait, nyugodtan hátradőlhetünk: hazánk megítélése továbbra is teljesen rendben, a különböző országok politikailag aktív polgárai többnyire követendő példaként tekintenek Magyarországra, sőt saját kormányaikkal összevetve sokan még irigyelnek is minket. Ellenségeinknek tehát ezúttal is köszönjük a hírverést! (Ami pedig Vlagyivosztokot illeti, az orosz állami tévé egyik legnézettebb hírműsorában a legnagyobb elismeréssel beszéltek a tusnádfürdői előadásról.)

A hazai ellenzék – szokása szerint – gyengén, felkészületlenül, alacsony intellektuális színvonalon reagált a szabadegyetemen elhangzottakra. Idén Tamás Gáspár Miklós próbálta egy nagyobb lélegzetű írással feledtetni az ellenzéki közhelygyűjtemény szégyenét (Náci beszéd vagy náci rendszer? Transtelex, 2022. július 28.). Amennyire könnyű dolga volt azonban neki – hiszen kedvenc témájáról volt szó (rasszizmus, fajok, fasizmus, nácizmus, whatever) –, annál nehezebb helyzetbe hozta azokat, akik reagálni szerettek volna az esszére, hiszen az abban szereplő, a témához csak szőrmentén kapcsolódó provokatív állítások – például a hazai cigányok faji alapú elnyomásáról – csak elterelik az olvasó figyelmét a szerző fő üzenetéről.

A fő üzenet pedig így hangzik: „…ha minden ember szellemi és erkölcsi értelemben egyenlő (mindannyian Istent tükrözik vissza), akkor a fajkeveredés ellenzése abszurdum. És viszont. Aki a fajok közötti különbséget olyan radikálisnak tartja, hogy állami erővel védené meg a honi lakosságot a fajkeveredéstől, az nem keresztyén.”

A probléma ezzel csupán annyi, hogy a fajkeveredés ellenzéséből logikailag nem vezethető le a fajok közötti különbségtétel, vagyis a rasszizmus. A tusnádfürdői beszéd esetében egyszerű területvédelemről és reálpolitikáról van csupán szó, valamint arról a jogról, hogy minden ingatlantulajdonos szabadon eldöntheti, kíván-e osztozni a lakásán, s ha igen, akkor kivel. Ebből, ismételjük meg, semmilyen módon nem következik a rassz- vagy etnikumközi hierarchia feltételezése. Ami pedig a reálpolitikai vetületet illeti: a rasszok összekutyulásának terve, ez a felfoghatatlan pénzösszegekkel és propagandával támogatott, történelmi léptékű gigaprojekt egyszerűen működésképtelen: az erőszakos bűnözés növekedéséhez, a bevándorlók identitásproblémáihoz, valamint (mesterségesen generált) utcai konfliktushullámokhoz, hosszú távon az őshonos és bevándorló csoportok közötti permanens dominanciaharchoz vezet. Ennek az őrületnek az ellenzése egyszerűen gyakorlati kérdés, úgy is mondhatnánk, az állampolgárok biztonsághoz és nyugodt élethez való jogának a védelme.

Valójában éppen a fajkeveredési törekvések erőltetése az, ami embertelennek, s ebből adódóan keresztényietlennek mondható, egyrészt mert az a társadalom számára csak vért, könnyet és verítéket eredményez, másrészt mert elszipkázza a kibocsátó társadalom legmobilisabb, legtehetségesebb tagjait, tovább fokozva ezzel a globális egyenlőtlenséget, amelynek felszámolása, illetve csökkentése elvileg épp a nemzetközi baloldal szívügye lenne.

Fajgyűlölőnek valójában éppen az tekinthető, aki összekeverné, vagyis megszüntetné a fajokat, a hozzájuk kapcsolható civilizációs és kulturális értékekkel együtt. Aki viszont azt üzeni: maradjatok azok, akik vagytok, illetve maradjatok azon a földön, amely a tiétek, az épphogy tiszteli a különféle rasszokat és a globális sokszínűséget. (Merthogy, tegyük hozzá, a faji sokszínűség csak globálisan értelmezhető. Amikor társadalmanként – vagyis az őshonos kultúrák felszámolásának árán – jelenik meg a faji diverzitás, azt katyvasznak, masszának hívjuk.) És egy halk közbevetés: az értelmes vita jegyében lassan ideje lenni felszólítani a hazai és nemzetközi baloldalt, hogy miután mi már felfedtük a kártyáinkat, tegyék ezt meg ők is, s azon túl, hogy elítélik a rasszizmust, adjanak végre világos választ arra, hogy miért, mi célból is támogatják, sőt szorgalmazzák a rasszok összekeverését.

Hát itt tart ma a magyar baloldal, legalábbis annak krémje – a maradékáról pedig inkább ne is beszéljünk. Orbán Viktornak a népek keveredésről kifejtett álláspontja egyébként inkább megengedő, mint szigorú. Nagyon sokan vannak ugyanis a jobboldalon (sőt valószínűleg a történelmi baloldal tisztességesebb szegmenseiben is), akik Európa, sőt a Kárpát-medence vonatkozásában azt vallják: lehetőleg minél többen maradjanak meg helyben, őseik lakhelyén vagy legalább annak közelében, mert a magyarság igazi kulturális ereje az azt összetevő különféle népcsoportok – székelyek, matyók, palócok, jászok, kunok – meglétében rejlik.

Hátravan azonban még egy fontos kérdés: bár a világ liberálisai már napok óta a fajkeveredésről elmondott kormányfői mondatokat rágják és emésztik, valóban ez volna a tusnádfürdői beszéd lényege? Szerény véleményem szerint nem: a lényeget inkább az ország és a világ geopolitikai helyzetéről elmondottak és az ehhez kapcsolódó politikai üzenetek képezték. De talán jobb is, ha a hírmagyarázók nem az ilyen komoly témákkal, hanem a nekik dobott gumicsonttal foglalkoznak, ugyanis a napjainkban aktuális nagy geostratégiai kérdések már valóban húsbavágóak, ahol a szokásos károgások csak ártanának az ügynek.

Végül, zárásképpen említsünk meg a tusnádfürdői beszéd(ek) egy kevésbé ismert pozitív hatását is. Az évenkénti kormányfői előadások ugyanis – amelyek, ellentétben a szokásos évértékelő beszédekkel, a múlt mellett a jövőről is szólnak –, nemcsak Magyarországot, hanem Erdélyt és a Székelyföldet is feltették a politikai térképre. A globális hírügynökségek ugyanis kénytelenek (két epeömlés között) akkurátusan elmagyarázni az olvasóiknak, mit is keres a magyar miniszterelnök egy romániai kisvárosban. És általában el is magyarázzák. Ezzel pedig ők tették a legtöbbet az erdélyi valóság nemzetközi megismertetéséért.

Kovács Erik

További
cikkek

Hírlevél