Egy trencsényi, tehát valószínűleg szlovák családi ékszerészet több mint ezer munkaóra alatt elkészítette a Szent Korona arannyal befuttatott ezüstmását – olvashattuk nemrég. A másolatot a pozsonyi régi városházán állították ki. De mit jelent a magyarok számára egy ilyen gesztus? S egyáltalán, gesztusról van-e szó?

A kiállításra a Koronázási Napok keretében került sor, ami önmagában is információértékű. A jelenlegi szlovák főváros ugyanis identitása középpontjába helyezte saját koronázóvárosi múltját, amit minden évben pazar, háromnapos történelmi fesztivállal ad a nagyvilág tudtára.

Ennek az emlékezetpolitikának pedig központi eleme a Szent Korona iránti tisztelet.

Volt például olyan szilveszter, amikor főattrakcióként a korona lézermásolatát vetítették a város felé.

„A lényegi kérdésekben egyetértünk, a kisebb nézetkülönbségeket pedig majd megoldjuk valahogy” – gondolhatnánk optimista lélekkel ezek után. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű, a pozsonyi példa inkább csak pozitív kivétel. A 19. századi nemzetiségi konfliktusok, s még inkább a 20. századi nagy fordulópontok (Trianon, bécsi döntés, reszlovakizáció és kitelepítés) feldolgozása még külön-külön is próbára teszi a magyarok és szlovákok tudományos objektivitását, közös nevező kialakítása pedig gyakorlatilag lehetetlen, hiszen bármiféle elmozdulás a másik fél nézőpontja felé a legmélyebb szinteken bolygatná meg az identitást. Mi több, a szlovák történelemszemlélet sajátosságai még a békében együtt töltött századok valós értékelését sem teszik lehetővé. Amit pozitívumként elmondhatunk, hogy a magyar és a szlovák történészek dialógusa elé érzelmi akadályt gördítő jelenidejű konfliktusok legalább nyugvópontra kerültek.

Nézzük meg tételesen, hogy milyen nagyobb témákat is érintenek a nézetkülönbségek!

1. A szlovák etnogenezis.

A Kárpát-medence északi részén már a honfoglalást megelőzően is éltek szlávok.

A különböző dialektusokat beszélő szláv csoportok a középkorban hungarus-tudattal rendelkeztek, egységes szlovák identitással nem. A szlovák nemzettudat kialakulása és nyelvük egységesítése a 18-19. században ment végbe.

Ezzel szemben a szlovák történetírás következetesen szlovákoknak nevezi a középkori felső-magyarországi szlávokat, sőt még a honfoglalás előtt ott élőket is, a románoktól ismerős „ki volt itt előbb?” című versenyszámnak alárendelve ezzel a tudományt. Ennek megfelelően a szlovák történészszakma Szvatopluk morva fejedelmet is szlovák uralkodónak, birodalmát pedig Szlovákia elődállamának állítja be.

2. Uhorsko és Madjarsko megkülönböztetése.

A szlovák (és cseh) történetírás következetesen megkülönbözteti a történelmi Magyarországot (Uhorsko) a Trianon utánitól (Madjarsko). „Uhorsko” ebben a narrációban egy soknemzetiségű állam, ahol a magyarok ezer éven át uralták és elnyomták a többi nemzetiséget – ami természetesen science fiction, hovatovább a magyarok államalapító és „menedzselő” tevékenységéről sem beszél a szlovák történetírás. „Madjarsko” pedig az előbbi utódállama, akár Szlovákia, illetve a Monarchia viszonylatában Csehország. E felfogás nagy haszna, hogy a két világháború közötti visszacsatolásokat irredenta terjeszkedésként lehet értelmezni, megúszva azt, hogy a (történelmi) Magyarországgal szembeni román, szlovák, szerb irredentizmust nevén kelljen nevezni.

A magyar állam jogfolytonosság-tagadásának Budapesten is vannak hívei, jellemzően a balliberális oldalon, a teória azonban megbukik azon az egyszerű tényen, hogy az első világháború után Magyarországnak jóvátételt kellett fizetnie, Csehszlovákiának viszont nem.

3. A permanens elnyomottság tudata.

A szlovákok történelmi emlékezetében vörös vonalként húzódik végig a más nemzetiségeket alávető magyar elit és a szorgos, sokat szenvedett szlovák nép („ezeréves méh”) toposza. Lényegében a dualizmus alatti magyarosítás kronológiai értelemben vett abszolutizálásáról van szó, ami két okból is történelmietlen: egyrészt a szlovákok alávetettségét a szlovák etnogenezis előtti évszázadokra vetíti vissza, másrészt egy olyan államszemléletet, vagy ha úgy tetszik, identitáspolitikát feltételez, amely a középkorban még nem is létezett. A magyarellenesség vádja már a kezdetektől megjelenik: „Körülbelül ebben az időszakban halt meg Svätopluk is, a morvaországi szlávok királya, aki a legmegfontoltabb és legélesebb elméjű volt a saját emberei között. Fiai a királyságát rövid ideig és szerencsétlen módon birtokolták, mert a magyarok mindent elpusztítottak egészen az alapokig.” (Idézet a hetedikes osztályos felvidéki magyar diákok történelemkönyvéből.)

4. Történelmi reszlovakizáció.

A kifejezés alatt, amelynek jelentése visszaszlovákosítás, eredetileg az említett benesi jogfosztások keretében lebonyolított kényszerszlovákosítást értjük. Létezik azonban a szlovák történetírásban is egy reszlovakizáció, amely egyaránt vonatkozik Felső-Magyarország területére, az ott történt eseményekre, és az ott élő személyiségekre.

Ennek megfelelően a szlovák történetírás az Északi-Középhegységtől és a Dunától északra következetesen a Szlovákia elnevezést használja, az ott születettek vagy élők pedig automatikusan bekerülnek a „szlovák főurak” nagy családjába,

legyen az Hont és Pázmány („Poznan”) német lovag, vagy Előd vezér leszármazottja, Csák Máté („Matúš Čák”), de bizonyára sok francia vonná fel a szemöldökét a gimnáziumi történelemkönyv „Napóleon Szlovákiában” című fejezetének láttán is. A történelmi reszlovakizációnak azonban voltak ennél bizarrabb próbálkozásai is: a Szlovák Olimpiai Bizottság például felvidéki születésű magyar bajnokokból állította össze a „szlovák olimpikonok” panteonját – amivel csak a leszármazottak nyilvános tiltakozását sikerült elérniük.

5. A hungarofóbia relativizálása.

Magyar sérelmekről lényegében Trianon óta beszélhetünk. A szlovák etnikai irredentizmus, vagyis a masszívan magyar szállásterületek annektálása – az elcsatolt Felvidék lakosságának 30%-a magyar volt – önmagában erkölcsileg aligha vállalható, s nemigen találunk olyan szlovák történészt, aki elismerné, hogy a korabeli (cseh)szlovák elitnek csupán a Dunára, az északi vasútvonalra és a fejlett nagyvárosokra fájt a foga. Ugyanakkor retrospektív logikával minden etnikailag indokolatlan területrablás megmagyarázható, csak át kell címkézni az annektált területet visszamenőlegesen Szlovákiára, és a „történelmi jogra” való hivatkozás megoldja azt, amit az etnikai elv nem képes. Az ezeréves elnyomottság mítosza, valamint a bécsi döntés kapcsán előszedhető, mindig nyerő antifasiszta kártya pedig még a Benes-éra emberiségellenes bűnei kapcsán is biztosítja a morális önigazolás lehetőségét.

Összességében elmondható, hogy a szlovák történetírás megállás nélkül a hamis történelmi tények futószalagon történő gyártására kényszeríti magát.

Ez azonban nem szünteti meg, hanem csak növeli a rendszerszintű ellentmondásokat: a középkori „Uhorsko” és „Szlovákia” párhuzamos létezését, vagy az elnyomott szlovákság és a „szlovák főurak” egyidejű jelenlétének antagonizmusát. S persze a rendszerszintű ellentmondások mellett ott van a ténybeli tévedések, spekulációk és hamisítások ezer évet átfogó garmadája, amelyek közül elég lenne csupán néhányat megpiszkálni, hogy hiteltelenítse az egész felépítményt.

A szlovák történészek szerencséjére a magyarországi kollégáknak nem célja, hogy nevetségessé tegye a téziseiket, amelyek legfeljebb a hazai sajtóból váltanak ki időnként – vérmérséklettől függően – vidámságot vagy megrökönyödést. A szlovák történetírás vadhajtásainak lenyesegetésére elsősorban a felvidéki magyar értelmiség tett (sikertelen) erőfeszítéseket, de ők sem öncélú módon, hanem a tankönyvekben szereplő sületlenségek és sértegetések kigyomlálásának céljával, vagyis a magyar gyermekek védelmében.

Mi több, éppen a magyar történészszakma az, amely folyamatosan igyekszik megtalálni a szlovákság helyét hazánk történelmében, sőt nem egyszer éppen a mi tudósaik azok, akik kutatásaik és publikációik révén fontos adalékokkal egészítik ki a szlovák nép történelmével kapcsolatos közismereteket. (Jó példa erre a Szlovákok az európai történelemben című, Molnár Imre szerkesztette, a Teleki László Alapítvány által kiadott tanulmánykötet.)

Azokban a hazai szellemi körökben, amelyek évtizedek óta a magyar–szlovák társadalmi kapcsolatok javításán dolgoznak, sokan hajlamosak az Uhorsko-képet az együttélés érinti igény jeleként értelmezni, s a pozsonyiak Szent Koronához való kötődése is ezt a látszatot erősíti. Mint láttuk, a történelmi Magyarország egyértelműen negatív szerepet tölt be a szlovák történelmi tudatban – abban azonban van igazság, hogy ez az értelmezési keret még mindig több lehetőséget kínál a múltbeli pozitívumok feltárására és megélésére, mint a Felső-Magyarországra megálmodott Szlovákia mítosza.

A Koronázási Napokat akár egy ilyen pozitív kísérletnek is tekinthetjük. És ha már a jelenlegi szlovák fővárossal indítottuk ezt az írást, zárjuk is azzal. A Pozsonyi Magyar Intézet és a szlovák IVO kutatóintézet korábban közös közvélemény-kutatást végzett a városban, amiből kiderült, hogy a pozsonyiak túlnyomó többsége tisztában van a város történelmi örökségével, 71%-a ismeri annak magyar nevét, és 13%-a tud magyarul – ez utóbbi szám egyébként a helyi magyar anyanyelvű lakosság ötszöröse. Az nem derül ki a felmérésből, hogy ez a többlet honnan származik; magyar felmenőkkel bíró, de szlovákká lett generációkról van-e szó, vagy idősebbekről, akik még beszélik az őslakosok nyelvét, esetleg olyanokról, akik vegyes lakosságú térségekből települtek a városba az utóbbi évek beköltözési hullámai során. Azt viszont még korábbról tudjuk, hogy Pozsonyban élénken megnőtt a magyar nyelvkurzusok iránti érdeklődés. És a nyelvtanulás – tisztelet a kivételnek – a fiatalok és középkorúak hobbija.

Röviden szólva: a magyar–szlovák együttélés normalizálódását, fejlődését tekintve szerencsére vannak biztató reménypontok.

Kovács Erik