Napokon belül véget ér a nyár, s vele együtt a politikai uborkaszezon, hogy átadja helyét egy eseményteli, feszült választási évadnak. Ezúttal viszonylag csendes hónapokat éltünk át, s ha elő is fordultak kisebb-nagyobb botrányok, azok jelentéktelenek voltak – példának okáért – a tavalyi párizsi olimpia kultúrsokkjához képest.

Az egyetlen esemény, amire még nyaralás közben is felkaptuk a fejünket, az alaszkai csúcstalálkozó volt, s ez így van rendjén; akibe szorult önfenntartási reflex, az a negyvenfokos melegben politizálás helyett importhekket evett a Balatonon vagy dingacot kóstolgatott az Adrián. Azt, hogy a Tisza-haknik látogatottsága ezért apadt-e a töredékére, vagy csak a varázslat múlása miatt, majd eldöntik az elemzők. Annyi biztos, hogy az uborkaszezont, vagy legalábbis a mögöttük álló augusztust, inkább a kerek vagy negyedkerek jubileumok határozták meg; kis túlzással mondhatnánk úgy is, hogy ami címlapra került, a jubileumok ürügyén vált politikai aktualitássá. Merthogy az évfordulóknak és nemzeti ünnepeknek ez a sorsuk: legalább annyi napi üzenetet kell tartalmazniuk, mint amennyi főhajtást, legyen szó az atombomba ledobásának nyolcvanadik, vagy Szent István megkoronázásának 1025. évfordulójáról.

Gombafelhők árnyékában

A hirosimai és a nagaszaki atomtámadás emléknapjai eddig tipikusan azon jubileumok közé tartoztak, amelyek (szerencsére) nélkülözték a jelenidejű politikai párhuzamokat. Miután azonban az orosz–ukrán háború két leginkább érintett nagyhatalmának a képviselői üzenetváltásaik során mind gyakrabban utaltak a birtokukban lévő nukleáris arzenálra, idén ezek a réges-régi atomvillanások is különös fénytörést kaptak. Nemcsak nemzetközi szinten, hanem idehaza is. A kerek évfordulón túl az egyszerre békeorientált és veszélycentrikus üzenetekkel operáló jobbmédiának is szerepe lehetett abban, hogy a hazai közvélemény ezekben a napokban a megszokottnál is többet olvashatta a túlélők (japánul hibakusák) személyes történeteit. S valóban, mi is támaszthatná alá hatásosabban a béke szükségességének üzenetét, mint egy atomcsapás elszenvedőjének a közvetlen beszámolója?

A leghíresebb hibakusa a 93 évesen elhunyt Jamagucsi Cutomu mérnök volt, aki augusztus 6-án éppen Hirosimában volt kiküldtetésen, majd miután túlélte a robbanást (mindössze három kilométerre tartózkodott az epicentrumtól), hazautazott Nagaszakiba, ahol a munkahelyén, épp történetmesélés közben érte a második atomtámadás, így ő az egyetlen olyan ismert személy a világon, aki kétszer tapasztalta meg testközelből a „nukleáris opció” valóságát. A legtöbb hibakusa vallomása azonban nem a csodás megmenekülésről, hanem az apokaliptikus látványról és hangokról, a becsapódást követő káoszról, a kísértetek módjára – leégett bőrrel és leszakadt végtagokkal – vánszorgó sebesültekről szólnak.

A részletgazdag, naturalista vallomások egyúttal a hirosimai és nagaszaki tömeggyilkosságok relativizálásának az erkölcstelenségére is rámutatnak. Ugyanis évtizedek óta – s ami még rosszabb, évről évre – felbukkannak a nyilvánosságban azok a történészi vélemények, amelyek az összesen mintegy 200 ezer ember halálát okozó atomtámadásokat szükséges rossznak tekintik, mondván, azok Japánt azonnali megadásra késztették, s így lerövidítették a világháborút. Arról, hogy Japán késznek mutatkozott-e még az atombomba ledobása előtt a megadásra, s ha igen, azt milyen feltételekhez kötötte, jelenleg ellentmondásos tények érhetők el a nyilvánosságban. Ám még ha el is tekintünk ennek a nem jelentéktelen kérdésnek a vizsgálatától, teoretikusan annyit leszögezhetünk, hogy

ahol a „jó cél” érdekében még a civil lakosok életjoga is viszonylagossá tehető, ott bármikor felbukkanhatnak olyanok, akik majd magának a jó célnak a fogalmát is hajlandóak relativizálni. Ennek gyakorlati következményeiről a totális diktatúrák áldozatai tudnának mesélni.

Orseoló, az antihős

Szerencsére a magyar embereknek az augusztusi jubileumokról nem az atombomba, hanem az államalapítás jut az eszébe. Ráadásul az idei év „jubileumibb” volt az előzőeknél, figyelembe véve, hogy II. Szilveszter pápa a hagyomány szerint egy évezrede és egy negyedszázada küldte el a koronát Istvánnak. Persze maga az esemény az év végéhez kapcsolódik; annak, hogy nem ekkor, hanem augusztus 20-án emlékezünk az államalapításra, annak köszönhető, hogy első királyunkat 1083-ban ezen a napon (halála évfordulóján) avatták szentté.

Az a döntés persze, hogy a történészek és a politikusok István megkoronázásához kapcsolták Magyarország „születésnapját”, valójában önkényes eljárás. Ha a szakrális szempontokat helyezzük előtérbe – és a Szent Korona közjogi szerepét figyelembe véve miért ne tehetnénk így –, inkább 1038-hoz kellene kötni az államalapítást, amikor is István király Szűz Mária oltalmába ajánlotta az országot. Ugyanakkor Árpád és közvetlen utódainak „nomád állama” is egy magyar állam volt, így – ha már megszemélyesítjük az országunkat – a honfoglalók is bejelentkezhetnének a szülőszerepre. Léteznek továbbá olyan vélemények is, amelyek a „szuverenista” 907-es pozsonyi csatától számítják az önálló magyar államiságot, míg mások arra hívják fel a figyelmet, hogy magyar államiság már Etelközben is létezett.

Mindenesetre az idei államalapítási ünnepségsorozat nem nélkülözte a politikai botrányokat. A baloldali ellenzék például Magyar Péter személyét ismerte fel a tűzijáték alatti narráció negatív hősének, Orseolo „Áruló” Péternek a figurájában, míg a jobboldaliak idegeit egy Ajsa Luna nevű művész magánszáma borzolta; mint ismert, a magyar–karibi származású énekesnő a hivatalos állami ünnep részét képező Műegyetem előtti gálakoncerten ülve és cigarettázva, hamis hangon, diszharmonikus kísérettel adta elő a Himnuszt.

Aki az utóbbi esetről el akarta mondani a véleményét, már megtette, az Operaház főigazgatójától a véleményvezérekig. A magam részéről csupán annyit fűznék hozzá, hogy akár el is hihetjük a huszonéves előadó magyarázatát, miszerint a maga részéről hazaszeretetből, csak a saját stílusában adta elő nemzeti imánkat. A személyes jószándék ez esetben annyit változtat a történeten, hogy nem szándékos provokációról, hanem jelentős mértékű civilizálatlansággal van dolgunk.

Az viszont, hogy a közönségnek akkor és ott ez ellen nem volt semmi kifogása (maga az énekesnő is ezzel mentegeti a helyzetet), sokkal lesújtóbb képet fest a mai közállapotokról, mint egy magányos előadó kínos szereptévesztése. Nem elegáns, ha valaki a saját korábbi írását idézi, de most ezt kell tennünk, ugyanis a korábban itt tárgyalt jelenséget – miszerint „a magyar közönséget a tét nélküli udvariasság és a borítékolható azonosulás jellemzi”, továbbá „a lényegesen bátrabb, kritikusabb nyugati publikummal szemben nálunk a produkciók kifütyülése vagy kinevetése gyakorlatilag ismeretlen” – tökéletesen visszaigazolta a Műegyetem előtti közönség érthetetlen tetszésnyilvánítása.

Az első 100 nap

Ha már a nyár kapcsán a kerek számokról beszéltünk, említsünk meg még egy augusztusi eseményt, bár itt a szóban forgó periódust nem években, hanem csupán napokban mérik. Természetesen XIV. Leó pápa pontifikátusának az első száz napjáról van szó. A tapasztaltabb hírfogyasztók tudják, hogy ilyenkor illik megállni, s hátratekinteni egy kicsit, mert ennyi idő már elég ahhoz, hogy képet kapjunk egy új vezető munkamódszereiről és prioritásairól. Különösen igaz ez a Vatikán esetében, ahol minden gesztusnak és elejtett szónak jól kiszámított üzenete van.

Szilvay Gergely, a Mandiner főmunkatársa szerint

most csendesebb pápaság jöhet annál, mint amit Ferenc alatt megszoktunk, ennek célja pedig a konszolidálás, a normalizálás.

A szerző emlékeztet arra, hogy Ferenc „egyszerű reverendát hordott, ezzel a pápai ruhadarabok hordozta szimbolikát is levetette magáról”, azonban ezt „most Leó visszavette magára”, míg a korábbi egyszemélyes irányítást a bíborosok meghallgatásán alapuló, kollegiális vezetési stílus látszik felváltani. A Mandiner szerzője a konkrét intézkedések közül a II. János Pál Pápai Házasság- és Családtudományi Teológiai Intézet élén álló, „botrányos kijelentéseiről híres” Paglia érsek elmozdítását emeli ki.

A centristának mondott amerikai hírportál, a PBS XIV. Leó első száz napját értékelve ugyancsak egy nyugodt, konfliktusmentes korszakról ír, amely ezúttal nem önmagában a pápaságról, hanem Krisztusról szól majd, összhangban a hívek sokaságának igényével. A lap megszólaltatta Kevin Hughes-t, a Leó pápa alma matereként ismert Villanova Egyetem teológiai és vallástudományi tanszékének a vezetőjét, aki szerint „még azok is, akik igazán szerették Ferenc pápát, mindig visszatartották egy kicsit a lélegzetüket”, mivel hallgatóként „fogalmad sem volt, mi fog ezután kijönni, vagy mit fog tenni”. Szerinte a viharos évek után egyfajta nyugalom és visszafogottság tér vissza a pápaságba.

Ugyanakkor azok sem fognak csalódni, akik Ferenc örökösét keresik XIV. Leóban, figyelembe véve, hogy Robert Prevostot mégiscsak egy olyan konklávé választotta meg, amelynek többségét az előző pápához kötődő bíborosok adták. A környezetvédelmi törekvések jegyében például a Vatikán egy hatalmas naperőművet épít Rómától északra, amely képes lesz arra, hogy teljes mértékben ellássa a pápai államot árammal. A Szentatya ezenkívül a Ferenc által kezdeményezett pénzügyi átláthatósági szabályozásokat is kiegészítette, finomította.

Ugyanakkor a konzervatív hívek számára megnyugtatóak lehetnek az új pápa LMBTQ-ügyben tanúsított visszafogott, ám világos állásfoglalásai. „Befektetést kell eszközölnünk a családba, amely a férfi és nő közötti stabil kapcsolatra épül” – mondta nemrég, ami miatt az ATV.hu szerint „népharag zúdult XIV. Leóra”. A cikkből persze kiderült, hogy „nép” alatt az LMBTQ-szekta néhány aktivistáját kell érteni. Itt kell még említenünk azt a videót is, amelyen jól látszik, amint a Szentatya a tömegen áthaladva ignorálja a felé lengetett szivárványos zászlót, aminek a jelentőségén az se változtat, hogy utóbb kiderült: nem a homoszexuálisok közismert szimbólumáról, hanem egy arra nagyon hasonlító békezászlóról van szó. Ami a lényeg, hogy a videó alatt olvasható, egyöntetűen a pápa eljárását helyeslő bejegyzések világosan mutatják: a hívek egyáltalán nem kérnek a Bibliával ellentétes ideológiák irányába tett egyházfői gesztusokból.

⁎ ⁎ ⁎

A közelgő ősz tehát aligha hoz lényegi változást az egyetemes egyház életében, legfeljebb a vatikáni békediplomácia lesz az eddigieknél is élénkebb. Ezzel szemben Magyarországon csak az időjárás fog lehűlni, a belpolitikát a garantált felforrósodás jellemzi majd. Lesz miről beszélnünk tehát az elkövetkező hónapokban.

Kovács Ferenc Erik