A kereszténydemokrata pártok nem felekezeti pártok és nem csak a hívők pártja: nyitottak. Programjukat az egyház szociális tanítására alapozzák. Mindenki csatlakozhat hozzájuk, egyéni hitétől vagy vallásától függetlenül. Viszont szükséges, hogy tagjai és vezetői között meghatározók legyenek a keresztények. Ahol ez nem így van, mint többek között a CDU-ban, ott a párt elveszti jellegét. Ezért a maga arcát kereső KDNP-nek két kulcsfontosságú evangéliumi tanítás politikai alkalmazását ajánlom figyelmébe. Előbb azonban a terepről, ahol ma a politikai csaták zajlanak.

Világszerte két pólus határozza meg a politikát. Az egyik pólus azokból áll, akik hisznek abban, hogy van jó és rossz is, és azt állítják, hogy a jó és a rossz kibékíthetetlenek. Ez a nézet egy jó és szerető Istenben bízik, aki minden rend forrása. A másik pólus gyűlöli a rendet, különösen a keresztény rendet. Aktivistái az erkölcsi relativizmus, a szabadság és a káosz mögé rejtőznek. Ez a fél a féktelen szenvedélyeket a végletekig viszi. Utálja az erkölcsi tisztaságot. Ez a pólus elrejti szélsőséges céljait, és a másik pólust ítéli szélsőségesnek.

A valódi polarizációs harc azok között zajlik, akik tisztánlátásra vágynak, és azok között, akik nem. Nem két egyenlő lehetőség közül választunk. Arról döntünk, hogy a rend vagy a rendtelenség érvényesül-e.

A pólusképzés önmagában nem hiba. Tisztábbá teszi a levegőt, hiszen általa megkülönböztetjük a helytelent a helyestől. Bármi jobb, mint az erkölcsi relativizmus zűrzavara, amely a legrosszabb túlzásokat is engedi. Ezért számunkra könnyű a két pólus közötti választás. Nehéz viszont a megfelelő harcmodor megtalálása.

A jobboldal állandó kísértése, hogy a másik fél harcmodorát alkalmazza. A vulgaritásra ellen-vulgaritással válaszol. Ez a harc látványos, de undorító. Arra készteti a jóérzésű emberek egy részét, hogy hátat fordítsanak a közéleti problémáknak.

Bármilyen nehéz is, de úgy kellene ebben a csatában részt vennünk, hogy meglássák rajtunk: annak a Krisztusnak a tanítványai vagyunk, aki azt mondta: szeressétek ellenségeiteket.

A másik evangéliumi feladatot számunkra Ferenc pápa jelölte ki, aki Az evangélium öröme kezdetű buzdításában így írt: „Kérem az Urat, ajándékozzon nekünk olyan politikusokat, akik valóban a szívükön viselik a társadalmat, a népet, a szegények életét! Elengedhetetlenül fontos, hogy a kormányzati pozícióban lévők és a pénzügyi hatalmasságok emeljék fel tekintetüket és tágítsák ki távlataikat; gondoskodjanak arról, hogy minden polgár találjon méltó munkát, oktatást és egészségügyi ellátást. És miért ne fordulhatnánk Istenhez, hogy terveket sugalljon nekik? Meggyőződésem, hogy a transzcendenciára nyitottan kialakítható egy újfajta politikai és gazdasági mentalitás, amely segíthet legyőzni a gazdaság és a társadalmi közjó abszolút szembenállását.”

XIV. Leó pápa tovább lép. Noha tudja, hogy az adakozás nem oldja meg a szegénység problémáját, mégis buzdít rá. Ha adunk, nem az jár jól, aki kap, hanem az aki adott, ha felismerte a rászorulóban az érettünk szegénnyé lett, a pompa helyett az istállóba született Krisztust.

A saját arcát kereső pártunk vegye elő Ferenc pápa említett, az internetről is letölthető buzdítását, alapszervezeteinek összejövetelein beszélje meg és alkalmazza saját környezetére.

A második szentírási hely tehát, aminek az alkalmazása újabb lendületet adhat a KDNP-nek: „Amit az egyik legkisebb testvérednek tettél, azt nekem tetted ” (Mt 25,40).