Amikor egy korszakokat meghatározó egyéniség távozásakor mindent megírnak róla, amit tudni kell, mit tudnék hozzátenni, ha nem a személyes veszteségemet. Sokadmagunk veszteségét, hiszen mindenkihez kedves volt, mindenkire odafigyelt. Szabó Lőrinc remekei után és a sok-sok nagyszerű alkotó életművének kutatójaként foglalkozott a verseimmel is. Személyes jóbarátom. A múlt időben nem tudom leírni. Mit tehetek, Lórántról főképp személyes vonatkozású dolgokat tudok elmondani. 

Kabdebó Lóránttal – a csekély korkülönbség ellenére – nem voltunk nemzedéktársak. Negyven év szünet után, egy bő évtizede publikálok újra. Lóránt sokat segített, amire, mint „kezdőnek” szükségem is volt. Ajánlásával, ha kértem, de szóban is felhívta rám a figyelmet. Ha szerkesztő vagy más irodalmi személyiség közeledett hozzá, mindig eszébe jutott, hogy „mostanában egyre jobb verseket írsz” vagy valami hasonló közlendő, amivel egyengette az utamat. Gondosan ügyelt arra, hogy az illető irodalmár meghallja ezt a mondatot.

Őrzöm L-t aláírású elektronikus leveleit, amelyekben tanácsokat adott, tömör véleményét fűzte egy-egy versemhez. Van egy terjedelmes mappám, amelybe kigyűjtöttem „Kabdebó jónak tartja” címmel azokat a verseket, amelyekre pozitív véleményt adott, általában szűkszavúan.

Keresztapám, dr. Radnai Béla, a gyorsírásrendszerek atyja, jó barátságban volt Szabó Lőrinccel, aki szívesen alkalmazta a gyorsírást. Akkoriban, amikor már tudtam volna, kivel találkozhatnék nála, de Jolán néni, keresztapám második felesége, már nem élt. Így nem a Rózsadombon, hanem inkább az iskolájában kerestük fel anyámmal, aki maga is ott tanított idegen nyelvű gyorsírást. Mivel Szabó Lőrinc közöttünk nem került szóba, sajnos nem tudtam ezen a téren információkkal szolgálni. Pedig Lóránt meggyőződése az volt, hogy van még mit kutatnia, még nem tud eleget Szabó Lőrincről.

Lóránttal a kiterjedt Kabdebó családról, irodalmi vonatkozásairól, örmény származásáról beszélgettünk. A Capdebo és más rokon nemesi családok neve Moldvában kerül említésre a XV. század folyamán. Az örmények viharos történetük folyamán számos birodalom üldöztetésének voltak áldozatai az elmúlt kétezer-ötszáz évben. Az Árpád-korban is kimutatható az örmények jelenléte. De szűkítsük le a Szamosújvári örményekre, akik főképpen Moldvából érkeztek kisebb csoportokban az XV. század közepe és XVII. század második fele között. Onnan származhattak el Kabdebó Lóránt ősei. Erről az örmény származásról egyetlen méltatásban nem olvastam. Lóránt viszont beszélt nekem a Szamosújvári örmények Csonka-Magyarországban való megjelenéséről. Eredetét számon tartotta. Az örmények sokkal magyarabbnak számítanak, mint más erdélyi népcsoportok.

Ami magánéletünket illeti, megvitattuk, hogy hasonló egészségi problémáinkra, neki illetve nekem, mit ír fel az orvos. A magánélet apró eseményeit is megbeszéltük. A barátságát élvezhettem, de sajnos ez a vírus elrontotta az utolsó két évünket. 

Egy évtizeden keresztül nem volt olyan hét, hogy legalább  kétszer ne találkoztunk volna. Hiszen mindketten ugyanazokra a rendezvényekre jártunk. Elmaradhatatlan fehér panama kalapja messziről elárulta, hogy közeledik. Aktív volt, korát meghazudtolóan aktív. A mi életkorunkban ez már nem olyan természetes. Felesége Marianne általában elkísérte. Voltak folyóiratok és oldalak, ahol mindkettőnk, mindhármunk írásai megjelentek. Nagyon örültem, hogy velük jó társaságba kerültem.

A Kabdebó család hűséges katolikus volta közismert. Ritka az olyan alkotó házaspár, mint az övék. Pedig Dobos Marianne, eredetileg kohómérnök, hőkezelő szakmérnök. Szakmája területén találmány fűződik a nevéhez. Ma sokak által olvasott íróként és a katolikus élet alakjaként ismerik. A szentség hírében álló, Miskolcon elhunyt Kelemen Didák szerzetes boldoggá avatását készíti elő.

A kávéházi irodalmi élet szerepét manapság a könyvbemutatók, konferenciák vették át. Gyakori baráti találkozásainkról, a közös programokról számtalan epizódot őrzök. A gesztusok, az eleven élmények, ma már emlékek, azok, amelyek még jobban ráébresztenek a hiányára. Ami tegnap még természetes volt, hogy Lóránttól megkérdezem, ma már lehetetlen. Az elmúlt két év veszteségei amúgy is lesújtóak. Most elment ő is, aki néhány éve azt mondta nekem, „most szárnyaidra bocsátalak”. Most itt állok szárnya szegetten.

Ha már úgy döntöttem, hogy személyes hangot kell megütnöm, nem nekrológot írni, a végére kerüljön két anekdota.

Egy-egy versemre azt mondta, „talán jó”, „úgy vélem, hogy jó”. Aki Szabó Lőrinc világában élte életének több évtizedét, jobbára szürreális verseimet elfogadta. Annak, hogy most már elérhetek valamit, mentoromnak köszönhetem.

Egyik versemet, amely a Semmiért  egészenre reagált, féltem neki megmutatni. Úgy véltem megkövez érte, de Lóránt megdicsért. Pedig éppen nem hízelgő, hanem kemény sorokat írtam benne, mintegy kommentárként. A Semmiért egészen mélyen bevilágít a költő lelkivilágába és a tragikus véget ért szerelemre, amelyet Korzáti Erzsébet iránt érzett. A versének ellentéte a Huszonhatodik év című kötet, amelyben elsiratja.

Lóránt sok mindent megbocsátott nekem, csak annyit kért, hogy heti egy versnél többet ne küldjek!

Elment Kabdebó Lóránt, akinek volt mire szerénynek lennie.