Lannert Judit új oktatási miniszter a Telexhez köthető Qubitnek adott interjújában alaposan felborzolta a kedélyeket a Tisza-kormány tervezett oktatáspolitikai intézkedéseivel kapcsolatban.

Kezdjük a pozitívumokkal, mert vannak:

„az új NAT-nak be kellene hoznia az állampolgári ismereteket, az egészséges életre nevelést, a pénzügyi ismereteket, a társadalomtudományos alapismereteket és a digitális műveltség helyett sokkal inkább a médiaműveltséget.” Sok múlik persze a részleteken, de ez valóban lehet egy átállás a „21. századi oktatásra”, ahogy azt a miniszter asszony hirdeti. Az „integráltabb tantárgyak” körültekintő és fokozatos bevezetése szintén nem feltétlenül az ördögtől való (ezzel egyébként az előző kormány is próbálkozott pl. a természettudományok terén), bár egyelőre kérdés, hogy ezen pontosan milyen fokú integrációt értenek. Rengeteg gyakorlati problémára és a szaktanárok esetleges ellenállására is számítani lehet.

Szintén lehet értelme a kisiskolások fokozatosabb terhelésének, különös tekintettel a részben a túlzott és túl korai „kütyühasználattal” összefüggésbe hozott figyelemzavar terjedésére.

Idézet az interjúból: „nem kell a kis alsósoknak 45 percet bent ülniük egy tanórán, mert lehet, hogy csak 20 percig bírják, és akkor menjenek ki az udvarra, játsszanak, a következő alkalommal pedig bent maradnak 50 percig, ha bírják.” A gyakorlati megvalósítás persze itt is kérdéses (mint tudjuk, miniszter asszony inkább elméleti szakember és nem gyakorló tanár), de egyetértünk abban, hogy a mai kisiskolásoknak nem kell katonai fegyelemben végigülni egy 45 perces órát, ha nem bírják.

A „gondolkodás” (kompetencia) versus „szaktudás” (lexikális anyag) látszólagos ellentétének kiélezése viszont már igencsak sikamlós terep, mondhatni tipikus liberális torzítás.

Miniszter asszony egész pontosan így fogalmazott: „Tehát azt gondolom, hogy [lexikális tudás, „biflázás” helyett] a gondolkodás folyamatát kell értékelni, ami minden gyerekben ott van. Nem a végeredmény az érdekes, amire ma a jegyet kapják a gyerekek, hanem az, ahogy eljut a probléma megoldása során A-ból B-be.” Biztos, hogy ezt a kettőt szembe kell állítani egymással, vagy inkább megtalálni a helyes egyensúlyt? Lehet konkrét fogódzók, szakmai tudás nélkül gondolkodni egyáltalán, vagy az inkább fantáziálás és önigazolás lesz?

Sok észak- vagy nyugat-európai országban, ahol túltolták a „kompetenciák erősítését” a szaktudás kárára, olyan felnőttek jönnek ki az iskolapadokból, akik öntudatosan nyilvánítanak véleményt bármilyen témában anélkül, hogy alapvető történelmi vagy földrajzi összefüggésekkel tisztában lennének – hogy a természettudományokról már ne is beszéljünk. (Gondoljunk például az egyik leghangosabb magyar liberális politikusra, aki mindent is akar irányítani, miközben zuhanyzóban mossa az elektromos rollerét, és veszélytelennek tartja a rendőrök pirotechnikai eszközökkel való megdobálását – ő így jutott el A-ból B-be).

Nyilvánvalóan az iskolák finanszírozása volt az interjúból az a téma, amely a legnagyobb port verte fel, hiszen a politikában többnyire e körül van az eb elhantolva, ebből lehet leginkább következtetni a jövőbeni célokra és szándékokra. Érdekes megállapítás, hogy sem a „centralizáció” (teljes állami irányítás), sem a „decentralizáció” (önkormányzati irányítás) nem működött megfelelően. Az előző kormány épp erre találta ki a köztes szinteket (pl. tankerületek), amelyek működését még lehet finomhangolni, de miniszter asszony szavaiból is valami hasonló köztes megoldás bontakozik ki. Persze, amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek, ugye.

És akkor lássuk a minket leginkább foglalkoztató témát. Idézet az interjúból:

„a finanszírozást pedig meg fogjuk nézni, hogy a közfeladatot minőségi módon ellátó állami és egyházi intézmények között ne legyen méltánytalan különbség. Hosszú távon amúgy is az lenne a jó, ha visszahoznánk a szektorsemleges finanszírozást, és megnyitnánk a nem állami és nem egyházi iskolák előtt is a kapukat, amennyiben megfelelnek az elvárásoknak. Az egyházi iskolák is akkor maradhatnak fenn, ha ők is felveszik a roma gyerekeket a nem roma gyerekek mellé.”

A fenti mondatokat, bár meglehetősen homályosak (mint ahogy egyelőre az egész kormányzati kommunikáció), nehéz nem úgy értelmezni, mint az egyházi iskolák liberális sablonok mentén történő felcímkézését. Már bocsánat, de milyen alapon szab az állam feltételeket az egyházaknak (tiszta középkor: invesztitúra harc, vagy épp a jakobinus diktatúra), és egyébként honnét veszik azt, hogy az egyházi iskolák például nem vesznek fel roma tanulókat? Ehhez kapcsolódik, hogy a kormánypárti sajtó (ami ugye most véletlenül sem „propaganda”) összehangolt támadást indított az „elitista” egyházi iskolák ellen, Lannert Judit személyesen számolná fel a Nemzeti Közszolgálati Egyetem pedagógusképzését (hol is ebben a liberális alapelv?) és a hat-, illetve nyolcosztályos gimnáziumi képzések megszűntetése/átalakítása is szóba került. Az aggódó szülők és tanulók joggal várnak válaszokat, tisztázást ezen a területen.

Bár nyilván lehetnek igazság-darabkák is az említett tendenciákban, főleg egy-egy adott iskola esetében, az általánosítás egyszerre méltánytalan és bántó. Köztudott (és egy oktatási miniszter ezt valószínűleg tudja is), hogy a liberálisoknak is megvannak a maguk elit iskolái – miközben a keresztény egyházak sok leszakadó területen is tevékenykednek, sőt számos kifejezetten romákat segítő kezdeményezés is hozzájuk fűződik. Csak pár ismert példa a több tucat közül:

• Szent Márton Görögkatolikus Általános Iskola és Óvoda (Alsószentmárton) – Baranya megye egyik legszegényebb településén működik, ahol a lakosság döntő többsége roma. A görögkatolikus egyház által fenntartott intézményben a hátránykompenzáció és a közösségfejlesztés kiemelt szerepet kap.
• Görögkatolikus iskolák Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében – például Hodászon, Nyírbátor térségében és más északkelet-magyarországi településeken több olyan intézmény működik, amelyek nagy arányban fogadnak roma tanulókat.
• A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét programjaihoz kapcsolódó iskolák – több hátrányos helyzetű településen (például a Felzárkózó Települések program keretében) működnek együtt helyi oktatási intézményekkel. Bár nem minden esetben egyházi fenntartású iskolákról van szó, a katolikus szervezet jelentős szerepet vállal a roma közösségek támogatásában.
• Számos református iskola is tudatosan vállalja a roma tanulók integrált nevelését és magas arányú befogadását az ország számos kistelepülésén.

Sajnos azt kell mondjuk, az egyházi iskolák megbélyegzése jól illeszkedik ahhoz a tiszás retorikához, mely minden valós vagy vélt ellenfelét kollektív bűnösnek bélyegzi, és homályos vádakkal, sugalmazásokkal próbálja ellehetetleníteni. (Így például Rétvári Bence és Orbán Balázs képviselőknek az iskolák jövőjére vonatkozó parlamenti kérdésére a miniszterelnök személyes gúnyolódásba és politikai performanszba kezdett, az alapkérdésre, hogy mi lesz pedig egyszerűen nem adott választ).

A magyar egyházak pedig kifejezetten érzékenyek erre a stílusra, mivel kísértetiesen emlékeztet arra, ami a második világháború után nagyon gyorsan nyílt egyházüldözéshez és ellehetlenítéshez vezetett. Mindannyiunk közös felelőssége, tiszásoké és nem tiszásoké is, hogy ennek most még a közelébe se jussunk el.

Békés János

Címkép: Magyar nyelv és irodalom írásbeli érettségi vizsga a nyíregyházi Szent Imre Katolikus Gimnáziumban 2018. május 7-én. Forrás: MTI.