A liberálisok évtizedeken át sulykolták nekünk, hogy az állam (és csak az állam) rossz gazda. Az alábbiakban – ha már nyakunkon a kánikula – a söripar példáján keresztül mutatjuk be, hogy köztulajdonban is pöröghet az üzlet, legyen a tulajdonos az állam, az önkormányzat, vagy csak egy helyi közösség.

Mielőtt még bárki szocialista propagandával vádolná meg e sorok íróját, szögezzük le: az igazán stabil, virágzó gazdaságok mindig is az erős kis- és középvállalkozói jelenléten alapultak. Magyarország azonban már a kapitalizmus kezdetétől, a 19. század óta a monopóliumok országa, ha a vállalatok számát tekintve nem is, a tulajdonosi szerkezetet tekintve mindenképp. Ennél is nagyobb baj, hogy napjainkban egész iparágakat a külföldi multik uralnak.

Mielőtt rátérnénk a címadó témára, nézzünk két friss példát arra, hogy ki is lehet még rossz gazda az államon kívül. Az egyik történetet egyenesen a kapitalizmus őshazájából, Angliából kaptuk. A hazai lakosság többségét nyilván hidegen hagyta, hogy a South Western Railway vasúttársaság ismét köztulajdonba került, azonban ez a számunkra jelentéktelen hír egy olyan eseménysorozat része, amely minden másnál jobban mutatja a tulajdonviszonyokra vonatkozó közgazdasági dogmák és a hétköznapi tapasztalatok közötti szakadékok meglétét.

Mint ismert, a nyolcvanas-kilencvenes években a jobboldali Thatcher-kormány esztelen privatizálásba kezdett (igaz, ennek mértéke meg se közelítette azt, ami a térségünkben zajlott), s a jól működő állami vasúttársaság, a British Rail is bekerült a dobra vert vállalatok csomagjába. A mamutcéget előbb funkciók és földrajzi lefedettség szerint szétdarabolták, majd – koncessziós szerződések keretében – egyenként magánkézbe adták. Az eredmény közismert: elmaradt fejlesztések, sorozatos késések, járatkiesések és zsúfoltság. A folyamatos kudarcokat és a közvélemény elégedetlenségét látva a szintén konzervatív Boris Johnson végül bő két évtizeddel később bejelentette az újraállamosítást, ám ennek végrehajtása végül a jelenlegi munkáspárti kormányra maradt. Az új állami vasútcég, a Great British Railways létrehozása azonban (a kormány az azonnali visszaállamosítás és a kártérítések kifizetése helyett megvárja a koncessziók lejártát) még éveket vesz majd igénybe.

A másik eset itthon történt, s kiválóan példázza a tájidegen cégeknek a helyi ipari örökség iránti érzéketlenségét. Amint azt a hírek között olvashattuk, a Savencia Fromage & Dairy Hungary Zrt. – az egykori Pannontej francia felvásárlója – átszervezi a működését, és bezárja répcelaki üzemét, ahol a Medve sajtot és a Karavánt is gyártják. A cég a kiadott közleményben a helyi üzem korszerűsítésének szükségességéről és annak magas költségeiről beszélt, ugyanakkor – ezzel egyidejűleg – saját „európai szintű ipari stratégiájával” indokolta a lépést. Mivel nem kivonulásról van szó, csupán arról, hogy a cég a gyártási kapacitásait a szomszédos Veszprém vármegyében vonja össze (bár a répcelakiakat ez aligha vigasztalja), a döntésből nem lett botrány. Van itt azonban egy figyelemreméltó, a racionalizálási szempontokon túli mellékszál is.

Gasztronómiatörténetben jártas honfitársaink talán tudják, hogy az ömlesztett sajt gyártása, noha svájci találmány, alapvetően hazánkhoz kötődik. Stauffer Frigyes sajtkészítő mester még a dualizmus idején költözött az alpesi országból a kedvező üzleti lehetőségekkel kecsegtető Magyarországra, ahol 1905-ben létrehozta a répcelaki gyárat. Később aztán megvásárolta az ömlesztett sajt svájci licencét, amelynek 1925-ben kezdte meg a gyártását. Ennek köszönhetően a dobozsajt hazánk élelmiszeripari védjegyévé vált a külvilágban. A mostani gyárbezárással tehát a franciák egy gazdaság- és kultúrtörténeti jelentőséggel bíró üzemet szántanak be, méghozzá alapításának százhuszadik, illetve a medvével szimbolizált sajt születésének a századik évében.

Természetesen nem akarunk általánosítani, távolról érkezett szabadpiaci szereplő is lehet jó gazda (erre maga Stauffer a példa), miképp hazai vállalkozások is viselkedhetnek útonállóként a saját országukban – és hogy az államot se kíméljük, említsük még meg a túlbürokratizált, örökös nehézségekkel küszködő közcégek példáit is (ami egyébként szintén nem törvényszerű jelenség). Ettől függetlenül

alapvetésként érdemes elfogadnunk azt, hogy a külföldi óriáscégeknek az egyes ágazatokon belüli dominanciája önmagában egészségtelen és komoly kockázatokat hordozó jelenség. A multik mindent elsöprő jelenlétére éppen a söripar szolgáltatja az egyik ismert példát. A négy legnagyobb hazai gyártót képviselő Magyar Sörgyártók Szövetsége például csak nemzetközi nagyvállalatokat foglal magába.

Az iparág zászlóshajójának számító Kőbányai Sörgyár még a kilencvenes években került dél-afrikai, majd japán kézbe – ugyanabba, amely jelenleg a legismertebb cseh márkát, a Pilsner Urquellt is birtokolja.

A nagyobb üzemek közül jelenleg csak a Pécsi Sörgyár van hazai kézben, ez a cég azonban hivatalosan is kisüzemi főzdének számít. Ha Kárpát-medencében gondolkodunk, és miért ne tennénk így, még a Csíki Sör Manufaktúrát érdemes kiemelni a valóban magyar (és nem magyarországi) tulajdonú vállalatok közül. A söripar Robin Hoodjaként berobbant Csíki kezdeti lendülete azonban mára érezhetően megtört, aminek komplex okai vannak, s aminek a kielemzése nem fér bele e cikk kereteibe.

Meg kell még említenünk az ún. kézműves főzdéket, amelyek nagyobb számban a 2010-es években tűntek fel Magyarországon, amikor is – ahogy korábban a borok világában történt – megjelent a fogyasztók körében az újdonságra, a különleges minőségre való igény. A Kisüzemi Sörfőzdék Egyesületének adatai szerint az így készített sörök részesedése összesen 3-4%-ot tesz ki a hazai piacon, miközben a komoly sörkultúrával bíró országokban ez az arány a 20%-ot is eléri.

Annak, hogy ez a sajátos szegmens végül ilyen kicsiny maradt, külső és belső okai vannak. Egyrészt a nagy gyártók időben észlelték a számukra kedvezőtlen trendeket, s tőkeerejükkel élve visszaszorították a vendéglátóipari szektorban az erőre kapó konkurenciát, illetve – a finomodó igények kielégítése érdekében – maguk is színesítették a termékpalettáikat. Másrészt látnunk kell azt, hogy a magas igényű sörfogyasztók jelentős hányada vásárlói szempontból eleve „nyugtalan” típus, amely folyamatosan az újdonságot keresi, s az átlagos vásárlónál jóval kevésbé ad a márkahűségre. Így aztán egy kisebb főzdének a multikhoz képest arányosan sokkal többet kell a saját büdzséjéből fejlesztésre és lojalitás-erősítő marketingre költenie ahhoz, hogy fenntartsa a már meghódított fogyasztók érdeklődését.

Most pedig tekintsünk szét egy kicsit a nagyvilágban is! Sok más országban ugyanis nem csak multik és „kézművesek” versenyeznek a vásárlókért, hanem köztulajdonban álló, illetve közösségi kézben lévő üzemek is. Nézzük először a két európai sörnagyhatalom, Németország és Csehország esetét!

Valószínűleg sokan nem tudják, hogy a híres müncheni Hofbräuhaus sörgyár és sörház – amely a maga három szintjével és impozáns belsejével a legismertebb ilyen létesítmény a világon – a bajor állam tulajdona.

A gyárat V. Vilmos herceg alapította 1589-ben az uralkodói udvar megfelelő italellátásának a céljából, akkor még főként barnasörökre specializálódva. A híres bajor búzasört már Vilmos utódjának, Maximilián hercegnek köszönhetjük, aki hatalomra kerülve prioritásnak tekintette a később mindannyiunk örömére váló profilváltást.

Ugyancsak a bajor állam a tulajdonosa a Weihenstephan sörnek, amelyet a világ legrégibb főzdéjében állítanak elő. Az írott források 1675-ig tesznek említést az üzemről, azonban a sörfőzde 1040-re datálja annak létrehozását (két évvel a mi István királyunk halála után), míg egyesek 768-at nevezik meg alapítási dátumként. Maga az üzem egészen a 19. század elejéig kolostori tulajdonban volt, csak ezután került át az államhoz.

A harmadik köztulajdonban lévő német sörgyár a Rothaus Bier, ennek Baden-Württemberg a gazdája. A 18. század végén alapított főzde eredetileg a bencés szerzeteseké volt, Baden nagyhercege azonban néhány év múlva – a szekularizációs Zeitgeist jegyében – elkobozta azt tőlük. A sörgyár jelenleg részvénytársasági formában működik, amelyben az összes részvényt az állam birtokolja.

Csehországban egyetlen sörgyár van állami kézben (igaz, az ország népessége csak nyolcada a németekének), ez pedig a sokak által ismert Budvar sör.

A köztulajdonban tartás a kormány tudatos döntése volt: miközben a kommunizmus bukása után a térségbeli országok kontroll nélkül verték dobra a bejáratott márkákat előállító sörgyárakat, a cseh állam a Budvar megtartásával demonstrálta a cseh nemzetnek a sörhöz fűződő történelmi kapcsolatát.

Mint ismert, a cég névhasználati vitába keveredett az amerikai Budweiserrel, nem véletlenül: az utóbbi alapítója éppen a cseheknél járva nyert ihletet (hogy így fogalmazzunk) saját sörmárkájának az elnevezéséhez. Az EU-ban és a tengerentúlon lebonyolított jogi eljárások végül egy sajátos szimmetriát eredményeztek: a Budvart az amerikai kontinensen csak Czechvar néven lehet forgalmazni, míg Európában egyszerűen csak Bud sörként találkozhatunk az amerikai Budweiserrel.

Persze az állami tulajdonlás Csehországban is inkább csak szimbolikus, mint általános gyakorlat. Négy ismert cseh márka (Pilsner Urquell, Gambrinus, Kozel és Radegast) a japán multi, az Asahi kezében van, a Staropramen pedig ahhoz az amerikai-kanadai Molson Coors-hoz tartozik, amely nálunk a Borsodit tulajdonolja, míg a Krušovice a Heinekené. Ugyanakkor a Lobkowicz sör helyi cseh főzdék tulajdonában van, az ínyencek által jól ismert Bernardot pedig családi vállalkozásban készítik.

De ha már Csehországnál tartunk, említsünk meg egy egészen érdekes esetet is: a 17. század végén alapított strakonicei sörgyár példáját, ahol a Dudák nevű sört készítik, amelyet inkább csak a cseh konyha rajongói ismernek. A gyár teljesen helyhatósági kézben van – ékes bizonyságául annak, hogy az önkormányzatoknak sem muszáj kizárólag az állami pénzekre vagy mások profitjára támaszkodniuk (ld. iparűzési adó), ha egyszer maguk is beszállhatnak az üzleti versenybe. A város tulajdonjoga egyébként még alapításkor szerzett örökség, ugyanis itt eleve a város polgárai kaptak jogot a főzésre. A Dudák sör hordói pedig még Budapestre is elgurulnak: van olyan cseh étterem a magyar fővárosban, ahol a személyzet kifejezetten ezt a márkát ajánlja a betérőknek „főfogásként”.

Végül ugorjunk át Európából a tengerentúlra, ahol olyan tulajdonjogi konstrukció is létezik, amelyben vérségi közösségek biztosítják maguknak sörgyártás révén a bevételt. Az észak-amerikai indiánokról van szó, akikről eddig főleg a szerencsejáték jutott az emberek eszébe, ha pénzcsinálásról esett szó. Valóban, a sörfőzdék működtetése meglehetősen új, alig néhány éves szokás csak az őslakosok körében.

A Mad River Brewing (Őrült Folyó Sörfőzde) nevű céget még 1989-ben alapította egy magánszemély a kaliforniai Blue Lake-ben, amit húsz évvel később eladott a jurok törzs mezőgazdasági vállalkozásának. Ők tavaly a nomlaki indiánoknak értékesítették tovább a céget. Utóbbiak a 2021-ben létrehozott Paskenta Sör- és Szeszfőzde révén már szintén rendelkeztek némi iparági tapasztalattal Kaliforniában. Ugyancsak kaliforniai székhelyű a 3R (Rincon Reservation Road) Sörfőzde, amelyet a luiseño törzshöz tartozó Rincon indián rezervátumban alapítottak 2019-ben. Az egyik „legkorábbi” indián sörfőzdét, a 210 Brewing Company nevű céget egyébként 2015-ben alapította a Washington állambeli Arlingtonban egy, a tulalip törzshöz tartozó indián csoport. A példák sorát még folytathatnánk.

A sörfőzés tehát, mint a fenti példákból is láthattuk, ma sem csak a multinacionális nagyvállalatok hitbizománya. Legyen szó államról, önkormányzatról vagy helyi/rokoni közösségekről, ez a több évszázados szakma számos piaci szektoron kívül szereplőnek jelent pluszbevételt – adott esetben akár elsőszámú megélhetési forrást –, illetve ad lehetőséget számukra az identitásuk kifejezésére.

Ami Magyarországot illeti, (eredendően) borivó nemzetként nálunk inkább a kapitalizmus hőskorszakához, a polgárosodáshoz kapcsolódik a söripar fellendülése, talán ezért is alakultak itt kissé másképpen a tulajdonviszonyok. Ugyanakkor hazánkban legalább a borászatban megvalósult az, ami sörvonalon nem: a hazai tulajdon dominanciája, az erős verseny, a sokszínűség és a gazdag helyi kínálat.

De ez már inkább egy őszi cikk témája lehetne.

K. K.