Mózes hanyatló keze

1949. december 4-e. A sztálinizmus csúcsra jár. Akkoriban vasárnap is megjelentek a lapok. A Népszava címoldalán a januárban kezdődő első ötéves terv szövege. Megtudjuk, hogy a Szovjetunió Legfelső Tanácsa különbizottságot állított fel Sztálin elvtárs közelgő 70. születésnapjának méltó megünneplésére. Ezen a napon a Budapest Pasaréti Református Gyülekezet 39 éves lelkipásztorának, Joó Sándornak a prédikációjában ezt hallhatta:

„Az Úr népe, miután szerencsésen átkelt a Vörös-tengeren, és most már útban volt az ígéret földje felé, egyszerre, váratlanul ellenséggel találja szemben magát: Amálek király és hada állják útját a továbbvonulásnak. Mózes elhatározta, hogy megütközik az amálekitákkal. Megbízza az ifjabb Józsuét a fegyveres csapatok vezetésével, előre küldi őket az arcvonalba, ő maga pedig Áronnal és Húrral visszavonul a front mögötti domb tetejére, távol a küzdőtértől. Vajon mit cselekszik ott, a háttérben ez a három vezető ember? Csak azért mentek föl talán a dombra, hogy távoli, biztos helyről nézzék végig népüknek az ellenséggel való küzdelmét? Bizonyára nem! Azt olvassuk róluk, hogy Mózes két kezét a magasba emelte, és mindaddig, amíg kezeit föltartotta, Izrael győzött, amint pedig leengedte a két kezét, Amálek győzött. Amikor a hosszú harc alatt Mózes karjai elfáradtak és megnehezedtek, Áron és Húr egy nagy kőre ültették őt, s felemelt kezeit megfogták, egyik az egyiket, másik a másikat. Így azután Mózes kezei felemelve maradtak mindaddig, amíg a nép teljesen legyőzte az ellenséget. Talán különösnek látszik a hadászatnak itt leírt módja, de rögtön nagyon mély értelmet nyer az egész történet, ha tudjuk, hogy a két kéznek ez a felemelése az alázatos könyörgő imádság kifejezése volt: éppen olyan kifejezés, mint manapság a térdre borulás és a kezeknek összekulcsolása. Igaz ugyan, hogy Mózes a harcvonal mögött volt, de nem lustaságból, nem félelemből, hanem a legkomolyabb kötelességérzetből: imádságával segítette hozzá népét a győzelemhez.”

Az ismert bibliai történet alapján Joó Sándor figyelmeztet, biztat és feladatot ad. Hiába szabadult ki a nép az egyiptomi fogságból, alattomos és mindig megújuló támadásokra állandóan számítani kell, szól a figyelmeztetés. Ez pedig miránk is vonatkozik. A beszéd elhangzása idején ezt akár a világháború poklából való megszabadulásra, és a nem várt szovjet felszabadításnak álcázott elnyomásra is lehetett érteni. Ma viszont a járvány alattomos és napainkban harmadszor megújuló támadásai juthatnak eszünkbe.

A prédikáció folytatódik: „De nemcsak figyelmeztet ez az Ige, hanem biztat és bátorít: a biztos győzelemre nyit kilátást. Nemcsak arról van szó, hogy Józsué és serege harcol, hanem arról is, hogy Mózes imádkozik érettük.” Igen. A Vörös Hadsereg végül eltávozott, a Szovjetunió eltűnt. Biztosak lehetünk abban is, hogy a járvány sem tart örökké.

Joó Sándor harmadik üzenete: És végül nemcsak figyelmeztet és nemcsak biztat ez az Ige, hanem felhatalmaz, megbízást ad: minden hívő embernek szabad, sőt, kell is vállalnia azt a szolgálatot, amit Mózes, Áron és Húr töltöttek be a hegyen! Így szólít fel erre a szolgálatra Isten az Újtestamentumban: “Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok: mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése”. (Jak 5,16)

Az embernek okvetlenül eszébe jut, hogy a járvány második évébe érve, nem vált-e megszokottá ez a száz éve ismeretlen helyzet? Nem fáradt-e el az imádságra emelt kezünk? A szekularizált világban valóban hiszi-e a mai keresztény, hogy az Istenhez érdemes könyörögni? Ha hiszi is, teszi-e? Jakab apostol szerint igen hasznos az igaznak buzgó könyörgése.

Amit a világi hatalom megtehet, az megtörténik Magyarországon. A kezdetben legyőzhetetlennek látszó betegségből egyre többen gyógyulnak meg, ma már a védekezés is több, mint az évszázados karantén, hiszen zajlik az oltás. Mindez nem teszi feleslegessé a könyörgést, ahogy Józsué katonáinak harckészsége mellett szükség volt Mózes imájára is.

Surján László

További
cikkek

Hírlevél