Mint már kiderült, néztem a focivébét. Sima argentin győzelemként indult, drámai csata lett a döntő. Élveztük. Drukkoltunk. Én – sosem gondoltam volna – az argentinoknak. Pedig sosem szerettem a focijukat. Valahogy olyan kemény, durva, fantáziátlannak tűntek. Maradona idején csak rá építettek. Ami nem mindig tett jót nekik. Őt sem szerettem. Bocsátassék meg nekem, de egy nem túl okos, nem túl fair őstehetségnek tűnt, egy soha ki nem csiszolt gyémántnak. Úgy is végezte: hamuként.

Most azonban más volt a helyzet. Igazi népmesei történet a Messiéké. Aki, mint ahogy a szegénylegényhez illik, lentről kezdte. Gyenge, beteges fizikumú lurkóként indult, aki Budapesten még zokogó, megtört srác volt, s innen lett igazi karakter, valódi kapitány. Anno, Pesten ugyanis kiállították. Élete első válogatott meccsén, egy perc játék után. Mai, válogatottbeli edzője akkor csapattársa volt, aki magához ölelve vigasztalta őt. Eredményesen.

S hogy jó trénerré és jó pszichológussá lett, azt csapata csúcsra jutása is mutatja. Lionel Scaloni sosem volt kiemelkedő játékos, válogatott is párszor volt csak, de valamit tud, amit a francia partnere nem. Igaz, neki könnyebb volt. Csak argentinokkal volt dolga. Deschamps sem rossz edző, de csapatában benne volt országa történelme. Nehezékként. A gyarmatosítás kegyetlenségeitől az afrikai volt gyarmatok lakosainak befogadásáig minden. Ma ők már francia állampolgárok. De a gyökerek, a lélek nagy dolgok. Nem évtizedes, de évszázados ügyek.

Néztem az arcukat, ahogy várták a sorukat a 11-es rúgásoknál és tudtam, hogy veszítenek, mert ami egységes képnek tetszett a trikolór mezben, az mozaik-darabjaira hullott szét odabent a lelkükben. S ez rájuk volt írva. Nagyon sajnáltam őket. Őseiket azok irtották minap, akiknek országát most ők foglalják lassan el. Szépen, dolgozva, tanulva, focizva, családot alapítva. Csak a gyökér nem tudja, hová eressze be hajszálait, csak a hazát nem tudni, hol van…

Lélekszorongató állapot melybe belepislanthattunk. Mint ahogy az argentinoké is az volt. Most értek meg arra, hogy játsszanak. Sokat elhagytak durvaságukból. Már nem klikkek összegződése, hanem valódi egység a csapatuk. Még egy emberre épülnek ugyan, de ez az ember nemcsak gólokat rúg, hanem kiszolgálja őket, mert tud alázatos és önzetlen lenni. A többiek pedig nélküle is léteznek és tudnak focizni, de – és ez a lényeg – mindenki tisztában van azzal, hogy csak együtt lehetnek világbajnokok!

Hatalmas jellemfejlődés volt történetük. A nagy Messivel az élen aspiránsként érkeztek és kezdtek. Aztán Szaúd-Arábia révén a Jóisten elmondta nekik a tanmesét a gőgről, s megmutatta az utat felfelé. Ám ez az út sem volt sima. Bő vezetés után időhúzás, leállás, aztán egyenlítés és újból robot. Ennek is megfeleltek. Ebből is felálltak Nem is egyszer. Szinte főnix-madárként.

A döntőben tartottam az összeroppanástól. Mégis ők voltak a veszélyesebbek a hosszabbításban is. Tartottam a kifáradástól, hisz a franciák fiatalabbak voltak. De egy partdobásnál két agyonizzadt és elszánt arcú argentin ifit láttam. Onnantól biztos voltam, hogy nyernek. Nem könnyen, megdolgozva, de megérdemelten. S közben emberré válva. Mint Messi. A győztes gól után az égre nézve és keresztet vetve.

Pálmai Tamás