A romániai népszámlálás 2022 márciusa és júliusa között zajlik. Bárki kitöltheti interneten a saját kérdőívét, bemehet egy un. összeíró pontra, vagy hagyományos módon otthonában fogadhatja a számlálóbiztost. A hatályban lévő népszámlálási törvény értelmében 30 év óta először az összeírás magyar nyelven is történhet. A népszámlálás roppant fontosságát az erdélyi magyarság számára az adja, hogy kiderüljön, hol tartunk. Többen vagyunk, mint a többségiek szeretnék, de kevesebben, mint ahányan lehetnénk. Az nem kétséges, hogy száz éve fogyunk. A települések egyrészében még megvan a magyar többség, máshol a jelenlétünk olyan kicsi, ami már jogvesztő például a nyelvhasználat terén. A népszámlálás tíz évente számvetés: mit tettünk megmaradásunk érdekében. A nyelvi és kulturális jogok, az egyházaknak, önkormányzatoknak visszaosztott állami támogatások, de a mindenkori kormányok magyarokat érintő politikája is a magyarok számától függ. Közös érdek tehát, hogy a vegyes házasságokban, a szórványban, a nagyvárosokban élő, a külföldön tanuló vagy dolgozó romániai magyarok is nemzeti identitásukat vállalva vegyenek részt a népszámláláson, írta a Krónika. Csíkmadaras facebook oldala így buzdít a részvételre: „Ahogyan arról már bizonyára mindannyian értesültek, ezekben a hetekben kerül sor a romániai népszámlálásra. Tízévente számunkra is óriási téttel bír ez az esemény, hiszen ilyenkor tudjuk „megmutatni”, hogy milyen sokan is vagyunk.”
Annak is nagy a jelentősége, hogy a kitöltés segítő magyarázat közérthető legyen. A Háromszék cikkírója úgy látja, hogy ez nem így van. „A születési helye alatt az anya tartózkodási helye értendő a személy születésének időpontjában, és nem az a konkrét hely, ahol született” – tudatja a népszámlálási kérdőív az online kitöltéssel próbálkozókkal. Többször is elolvastam, és most sem értem: kinek az anyja?, milyen személyről van szó?, arról, aki nem „a konkrét helyen” született, hanem „az anya tartózkodási helyén”?, de hogy születhetett volna meg egy elvont helyen (van ilyen?), az anyától távol?”
A cikkírónak igaza van: zavaros a megfogalmazás. Kár, mert nagyon fontos kérdésről van szó. Amióta ugyanis a szülések elsöprő többsége kórházban történik, eltűntek a születési anyakönyvekből a kisebb települések. Egy falu vagy kisváros öntudatához pedig hozzá tartozik, hogy ott hányan születtek. Aki a csíkszeredai kórházban született, de a családja, édesanyja egyébként mondjuk az említett Csikmadarason él, a fenti kicsit valóban nyakatekert meghatározás szerint szülőhelyeként a tényleges életvitelnek megfelelően Csíkmadarast jelölheti meg. Ha pedig jeles ember lesz az újszülöttből, Csíkmadaras büszkélkedhet majd vele és példaképnek is állíthatja. Ami helyes. Ha ez általános lenne, elkerülhetnénk az olyan tévedéseket, mint ami velem történt, amikor nemrégiben egy ipolysági születésű embert kezdtem gyerekkori élményeiről faggatni. Kiderült, hogy csak „születni ment” Ipolyságra, amúgy Ipolyfödémesen cseperedett fel. A nyakatekert fogalmazás helyett, amit a Háromszék cikkírója kifogásol, azt is mondhatnánk: a születéskori illetékességi helyet kell (a család állandó lakóhelyét) megjelölni. Ha ez így van, örvendek.
Ha már itt tartunk, annak is örvendek, hogy a személyi igazolványomban szülőhelyként Kolozsvár, Magyarország van feltüntetve. Teljesen jogszerűen, hiszen 1941-ben a város a Magyar Királyság része volt. Évtizedeken át, az úgynevezett Magyar Népköztársaságban, egy kóros gondolkodású államvezetés Kolozsvár, Románia jelzéssel élt. Így szerepel például a diplomámban is. Ha ez igaz lenne, próbálkoztam a dékáni hivatalban 1969-ben, akkor nekem igazolnom kellene, hogy miként lettem magyar állampolgárrá, s ezt csak a születési helyem igazolja, azaz igazolná, ha nem hamisan lenne feltüntetve – érveltem a szerencsétlen hivatalnoknak, aki viszont valami rendeletre hivatkozott. (Az akkori személyi igazolványom még furcsábban járt el. Kolozsvárt tüntette fel születésem helyének, és az ország rovatot üresen hagyta. Az idő múlik, már kevesen vagyunk, akiket érint ez a probléma.)
Visszatérve a népszámlálásra, ha a kifogásolt fogalmazású lehetőség nem volna, egyetlen olyan településen sem lenne gyermekáldás (kimutatva), ahol nincs kórház. A kistelepülések jelentőségét szerintem nem lehet eltúlozni. Fontos, hogy a valós helyzetet tükrözzék a hivatalos adatok, s legyen ez öntudat növelő mindenütt. Hiszen azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne…
Hogy Nyugaton mi a helyzet, nem tudom, de amit Milovan Danojlić Levelek Amerikába című levélregényében Szerbiáról ír, az Magyarországra, s alighanem Romániára is vonatkozik: „A régi életmód alapja meghasadt, elpusztult a falu és minden ami a falusi életmóddal függött össze, eltemették a hagyományokat. Kalandorok és csirkefogók léptek a színre, jobban megfeleltek a kor ízlésének, mint a lassú észjárású falusi atyafiak.” Ezt a pusztulást kell megállítani, s ha lehet visszafordítani. Ennek pedig kicsiny, de mégis öntudat növelő része, ha az okmányainkban a valódi szülőföldünk van megjelölve.
Most persze Erdélyben a kulcskérdés, hogy a magyar identitásúak mindannyian meg is vallják a hovatartozásukat. Ahogy a csíkmadarasiak facebook bejegyzése kérte.
Surján László
