A víz szokatlanul meleg. Már szinte forrónak hat. Mintha évről évre melegebb lenne. Még órákkal a szertartás után is érzem halványan érintését lábfejemen. Arra vágytam én is, hogy bár a fejemet is megmosná a pap. Hogy változni tudjak. Valaki másnak az erejében.

Az autentikusság jegyében, én hideg vízzel mosom és törlöm meg a családom lábát, aznap este a vacsora után. Van is csodálkozás. Csend és gyermeki kacagás. Talán nekik is maradandó élményt jelent törekvésem a sűrű gyertyafényben.

Másnap, az évek óta elképzelt terv valóra váltása. Most se alkalmasabb, mint máskor, mindössze annyi a különbség, hogy öregebb lettem pár évvel, ezért kevesebb idővel és így eséllyel rendelkezem, hogy megtegyem. Ez most már épp elég a cselekvéshez. A húsvét titkába tapogatózó cselekvés segít mélyebben észlelni azt, hogy az idő természete ezen az egyetlen és évente egyszeri péntekeken határozottabban megváltozik. Valahogy egyfajta belső fordulatot vesz. Lassan, de sikerül kiválasztanom az udvaron itt ott, és a kisház mögött egybegyűjtött halomból a talán megfelelő méretű és formájú fát a kereszthez.

Lóg az eső lába. Ázott a fa a kora hajnali viharos zivatartól. Majdnem olyan volt, mint az az égiháború évekkel ezelőtt, amit sosem felejtek már. Ami akkor annyi fát kicsavart. Úgy mondja a tudomány, szupercella. Ritka, de egyre gyakoribb jelenség errefelé.

Faragás és fűrészelés közben elgondolkodom, hogy mit is csinálok. Vajon mire gondolhatott munkája közben az a megbízott, talán római katona, aki azt a keresztet készítette, amelyen nemsokára egy zsidó férfi fog kínhalált szenvedni? Mire gondolok én ebben a „soha még” tettemben? És mit gondolsz most Te, akire majd kétezer éve – miután holt tested átdöfve a szívedbe hatolt – azt mondta a római százados, hogy „valóban az Isten Fia vagy”? Nem találok szöget. Ütve csavarozok, így erősítem fel Tested vasgyümölcsét a fára. Autentikus. Évekkel ezelőtt költöztünk ide, de mintha most érkeznék meg. Tavaly gyümölcstermő fát ültettem az elsőszülött lányunkért. Most keresztfát. Mindnyájunkért.

Szintén évekkel ezelőtt hallottam a gravitációs hullámok létéről. A tudomány egyre több sejtett kölcsönhatást, rejtett összefüggést és új erőt fedez fel. Már ilyen mondatokat is lehet olvasni, hogy „a világegyetem kezdeteire visszavezethető gravitációs hullámok kórusa rezgeti a téridőt.”

Mintha a Huxley-i vízió szerint megtapasztalható „csend köreinek szűkülése” is ezekben a napokban egyszerre felgyorsulna és meg is állna. Kioltódva a kör középpontjában. Valahogy úgy, mint egy vízbe vetett kő keltette fordított, visszafelé, a csobbanáspont irányába áramló hullámmozgás egy tó víztükrén. Azon gondolkodom, hogy a római katona lándzsája is egy pontra mutat. A valódi középpontra. Romboló behatolása ellenére az igazi csend és a befelé táguló rend forrását nyitja meg a világnak.

Újból érzem a tegnapi érintést a lábamon. Igen, most már tudom. Az a víz olyan meleg volt, mint a lecsorduló vér heve. Engem kell engesztelni. Felengedni, mert a bennem némán dúló szívmenti fagyok elfeledtetik azt, hogy honnan jöttem és ki is vagyok.

Talán nem volt még húsvét, amire ennyire nem készültem volna, csak az utolsó pillanatokban. Mindössze próbáltam magam emlékeztetni a vonzásra. Kitenni magam neki. Egy új, egy más erőnek. A világ teremtése óta született legifjabbnak és egyszerre öröknek. A Krisztus eseménynek, amely hullámaival szinte láthatatlanul, szelíden van jelen, mégis minden erő felett áll. Amely szintén csak szuperérzékeny mérőműszerrel, a lélek radarján fogható be.

Számos erő feszül egymásnak ma. Pusztító erők. Az az érzésem mintha a teremtett világba való emberi és az emberi természetbe való halált hozó beavatkozások már az idő és a tér törvényeit és annak természetét közvetlenebbül érintenék. Mintha a részecskegyorsítással az időt is felgyorsítottuk volna. Futunk utána. Mintha a változás elért volna olyan alapvalóságokat is, mint a gravitáció. Amely egyre nagyobb és már nem megtartani, hanem összetörni akar. Mint egy magába zuhanó, kihűlő, öreg csillagon.

Ettől ki védhet meg? Ő lenne az? Az, aki újjá alkot mindent? Nem újra, hanem újjá. Az Ő újjáalakítására, felemelésére és felemeltetésére várva, most döntök és a nevében új szót alkotok: Revitáció. Talán találó szó ez. Talán ez az a más erő, amelynek oka és forrása nem evilágból való. Amely visszaemel, visszavisz az Életbe. Az igazi nagybetűsbe. A mindenek feletti rejtettségbe, egy égi kamrába, a „mindenkit magához vonzó” szív határtalan cellájának védelmébe. Erő, amely bátorságot ad. De nem csak a szükséges szóláshoz, hanem a hallgatáshoz és visszafogottság mezejére vezet.

Szerszámot babrálva, lehajtott fejjel jövök ki az ajtón ezért így nem veszem észre a falnak támasztott, készülő kereszt ágát és erősen beleütöm a fejem. Csak pár pillanat múlva kapok észbe, hogy csoda történt. Szakrális klímaváltozás. Ennél sokkal kisebb kellemetlenség miatt is tudok szitkozódni. Évek óta. Most valahogy mégsem. Csak nézem a keresztet. „Feléje gravitálok”. Elindulok vissza a házba. Talán egy kis hidegvizes borogatás jót fog tenni. De még útközben, fentről elkap az eső és meggyógyít meleg, tavaszillatú hűvösével.

Szilvási Zalán