Egy éttermi fotónak köszönhetően ma már tudjuk, hogy Márki-Zay Péter minapi londoni látogatása sokkal inkább az eligazításról szólt, mint a kampánygyűlésről, ami inkább csak a Bajnaival való találkozás fedősztorijának tűnik. Ugyanakkor a történtek ismét reflektorfénybe állították a nyugati magyarok pártpreferenciáit.

A nemzeti oldalon és a balliberálisok térfélen egyaránt nagy figyelemmel kísérik a nyugati diaszpóraközösségek mindennapjait, közéletét, anyaországi kapcsolatait. Az érdeklődés okai azonban egészen mások.

Emigránsok vs. új kivándorlók

A hazai jobboldal főleg a kilencvenes években tanúsított kiemelt érdeklődést a nyugati magyarok iránt. Ennek három fő oka volt.

1. Magyar–magyar szolidaritás. A nyolcvanas évek végén, az együvé tartozás és egymásra találás újbóli megélésének idején az elszakított magyarok mellett a nyugati emigráció is a közéleti érdeklődés fókuszába került, azon egyszerű ténynél fogva, hogy ők is ugyanúgy a nemzet részei. A háromosztatú nemzetkép – anyaország, elszakított magyarság és diaszpóra egysége – ekkor vált végérvényesen a magyarságtudatunk részévé.

2. Azonosulás 1956-tal. Mivel a kilencvenes években a nyugati magyarok legnagyobb csoportjait az ’56-os menekültek adták, és ez így is maradt a kétezres évekig, az emigráció iránti tisztelet – kimondva, kimondatlanul – egyúttal a forradalom szellemiségével, az antikommunista gondolatattal való azonosulást is kifejezte. Azok a személyiségek, akik a rendszerváltás után a diaszpóra képviselőiként váltak ismertté a hazai közéletben, egyértelműen a nemzeti értékrendet képviselték, ami tovább erősítette a jobboldali közvéleményben a nyugati magyarság általánosan pozitív megítélését, még akkor is, ha a diaszpórák valójában sokszínű, politikailag heterogén közösségeket alkottak.

3. Az aktív szerepvállalásban reménye. Az átalakulást kísérő gazdasági nehézségek és eladósodás árnyékában sokan egyfajta mentőlehetőségként tekintettek a magyar emigrációra, amire az egyéni sikerekről, példaértékű karrierekről szóló történetek is ráerősítettek. Ezek az irreális elvárások azonban az ’56-os generáció elöregedésével, a magyar unortodox gazdaságpolitikába vetett választói remények megjelenésével, valamint a nyugati magyar szervezetek formális anyaországi betagolódásával (Diaszpóra Tanács) végül értelmüket vesztették.

Szemben a jobboldalon tapasztalt őszinte érdeklődéssel és szimpátiával, a balliberális pólus ugyanúgy közömbös maradt a nyugati magyarokkal szemben, mint ahogy azt a határon túli magyarok viszonyában is tapasztalhattuk náluk. Figyelembe véve a nemzeti kérdésekhez, vagy az 1956-os forradalomhoz való viszonyukat, ezt akár magától értetődőnek is tekinthetjük. Fordulatot e tekintetben csak a magyar EU-csatlakozás után megindult kivándorlási hullám hozott, amikor is demográfiai és szociológiai összetételében, valamint a politikai preferenciák tekintetében egyaránt nagy változásokon esett át a nyugati magyar diaszpóra.

A jobboldali közvélemény, szemben 1956 esetével, az EU-csatlakozást követő, a 2010-es években tetőző kirajzással nem tudott mit kezdeni; a jobboldali internetes hozzászólók jelentős része megalkuvásként, az anyagiasság jeleként, ellenzéki dacreakcióként, vagy egyszerűen csak hazafiatlanságként értelmezte a távozást, amit nyilván a balliberális média sajátos helyzetértelmezése is erősített bennük.

Tehát amíg a jobboldali közvélemény ejtette, a balliberális oldal felfedezte a nyugati nemzetrészt. Az utóbbiak részéről ennek két fő oka volt.

1. Politikai szempontok. Mivel az EU-csatlakozás után, mint írtuk, megváltozott a nyugati magyarság összetétele, a diaszpóra fogalma egyre kevésbé jelentette az ’56-os emigrációt, így a korábbi baloldali averzió mindinkább értelmét vesztette. De ami ennél is fontosabb, hogy a 2010-es években tetőző legújabb kivándorlási hullámot az Orbán-kormánnyal szembeni lábbal szavazás jelenségeként is el lehetett adni a nyilvánosságban.

2. Társadalmi ideálkép. Figyelembe véve a legújabb kivándorlásában szerepet játszó gazdasági motivációkat, az ’56-os menekült tipikus alakjával szemben immár felépíthető volt a 21. századi kivándorló urbánus karakterű, globális gondolkodású, a liberális ideáltípusnak megfelelő figurája, aki személyes döntésével egyúttal a balliberális identitás részének tekinthető nyugatimádat létjogosultságát is visszaigazolja.

Ahogy az ’56-osok esetében, úgy itt is felmerül a kérdés: mennyi mindebben a mítosz, a vágyvezéreltség, és mennyi a valóság? Nyilvánvaló, hogy a forradalmi emigrációt jellemző antikommunista beállítottság és hazafias odaadás, amely neveltetésük, üldöztetésük, és az akkori korszellem miatt magától értetődő volt, az újak esetében nem, vagy legfeljebb töredékesen meghatározó. Azonban az ellenzéki attitűd, a magyar kormánnyal szembeni ellenérzés, mint a kivándorlás politikai motivációja, aligha életszerű, s ha szerepet játszott a döntésben, valószínűleg csak egy sokadik, kiegészítő okként (persze a privát kommunikációban adott esetben kellően felnagyítva). Eltérően ugyanis a Rákosi–Kádár korszaktól, Magyarországon ma senkit nem üldöznek a politikai nézetei miatt, mi több, a balliberálisok virágzó egyesületi és közösségi életet élnek. A felmérések szerint a kivándorlásban, legyen az illető jobb- vagy baloldali, az anyagi gyarapodás vágya, a nyelvtudás, a minőségi diploma és a nemzetközi karrier igénye, vagy az egyik legerősebb érzelmi hajtóerő: a tapasztalat- és kalandvágy játszott főszerepet.

A vállalkozó szellem, a különböző kultúrák közötti mozgás képessége, a fogadó ország társadalmába történő integráció igénye, amit a balos médiában a nyugatos gondolkodás indikátoraiként értelmeznek, valóban jellemzőek a kinti magyarok többségére, azonban ezek a tulajdonságok a korábbi magyar kivándorlócsoportokra, például az ’56-osokra is jellemzőek voltak.

Ami viszont elképzelhető – de nem az itt tárgyalt balliberális toposzok okán, hanem azoktól függetlenül –, hogy az egyes diaszpóra-csoportokban a hazainál valóban magasabb az ellenzékiek aránya. Az „egyes” jelző itt tényleg fontos, hiszen a szomszédos Ausztriában dolgozók jelentős részét, ha nem épp többségét például a közismerten konzervatív nyugat-magyarországiak teszik ki. A médiából kirajzolódó kép az angliai magyarságot, ezt a 100 és 200 ezer közöttire becsült, elsöprő többségben nagyvárosi környezetben élő közösséget tekinti a leginkább ellenzéki beállítottságú diaszpóra-csoportnak.

Egy különös felmérés Londonból

De vajon tényleg baloldali/liberális, illetve ellenzéki az angliai magyarság többsége? A londoni magyarság részéről tapasztalt megnyilvánulások, mi tagadás, ezt a képet sugallják. A 2018-as választás napján az ellenzéki sajtó londoni riportjait a szavazóhelység előtt várakozók elégedetlenkedő nyilatkozatai uralták – igaz, a felháborodás elsősorban az urnazárás időzítésére vonatkozott. Idén aztán egy Facebook-csoport petíciója került a baloldali sajtó érdeklődésének fókuszába: a magyar kormányhoz címzett felhívás szerzői a londoni és manchesteri helyszín mellett 13 másik városban is követelték a szavazás lehetőségét, hangsúlyozva, hogy a jelenlegi rendszer célja „a javarészt ellenzéki külföldi magyarok szándékos akadályozása”. A Nemzeti Választási Bizottság, jogalkotói felhatalmazás híján, elutasította a beadvány napirendre vételét.

Jelen írásunkban nem foglalkozunk a petíció indokoltságával, inkább az érdekel minket, hogy az mennyire fejezi ki az angliai magyarság politikai hangulatát. A petíciót mintegy hatezren írták alá, ami egy ekkora diaszpóra esetében imponálóan magas szám. Ugyanakkor a Facebook-csoport neve, az „Angliai magyarok a 2022-es kormányváltásért” egyértelművé teszi, hogy az aláírók inkább csak az ottani baloldali-liberális keménymagot képviselik, ráadásul elképzelhető (a magunk részéről nem ellenőriztük), hogy a mozgósítás Anglián kívülre, például az anyaországra is kiterjedt. Mindenesetre, ha a petíció egy politikailag semleges, netán az angliai magyarság körében általános tekintélynek örvendő csoportban jelent volna meg, az nemcsak a kormány számára jelentett volna politikai kihívást, hanem a diaszpóra politikai hangulatáról is objektívebb képet adott volna.

A nyíltan ellenzéki petíciónál sokkal érdekesebb az a több mint ezer személy megkérdezésén alapuló exit-poll, amit a 2018-as választás idején végeztek el Londonban, s amelynek eredményeit Pokorádi Gábor helyi vállalkozó tette közzé a saját Facebook-oldalán. A bejegyzés nagy karriert futott be a hazai sajtóban, egyelőre csak két címet idéznénk: „Londonban kábé 3/4-e lett volna egy Jobbik–LMP–Momentum-kormánynak” (444.hu); „Ha a londoni magyarokon múlik, a Fidesz–KDNP be sem jut a parlamentbe” (Index.hu). Ami a részleteket illeti, a híradás szerint a Londonban és környékén élő magyarok körében (helyesen: a londoni nagykövetségen szavazó magyarok körében – K.E.) 24%-kal a Jobbik nyert, amelyet az LMP és a Momentum követett egyaránt 21%-kal. A Fidesz–KDNP pártszövetség a válaszadók körében csupán 7%-ot kapott, míg az MSZP és a DK nagyjából az akkori anyaországi támogatottságot hozta.

A felmérés még így, négy évvel később is megérdemel némi kommentárt, egyrészt azért, mert annak eredményei részben 2022 áprilisára is irányadók lehetnek, másrészt mert a pártpreferenciák magyarországi változásai – amelyek elsősorban az ellenzéki pártok népszerűségi sorrendjét érintik – bizonyára a diaszpóra köreiben is érzékelhetők lesznek. Amit rögtön látnunk kell, hogy a felmérésről hírt adó Pokorádi Gábor eredménykommentárja („Rajtunk, nyugaton élő magyarokon tényleg nem múlott!”) igencsak nélkülözi a tárgyilagos megközelítést, ráadásul Pokorádi egy évvel később hazaköltözött Pécsre, ahol a Momentum képviselőjeként folytatta munkáját. Természetesen a hírhozó politikai elfogultságából még nem következik a kutatás szubjektivitása, ám mindenképp segítené a hitelesség látszatát, ha tudnánk, hogy a hírekben említett önkéntes csapatnak sem Pokorádihoz, sem a közismerten jól szervezett angliai Momentum-hálózathoz nincsen semmi kötődése.

Ami a konkrét eredményeket illeti, ahogy a 444 újságírója is megfogalmazta, a megkérdezettek többsége a „se a Fidesz, se a komcsik” elvét vallja, s az újabb alapítású, jellemzően fiatal szavazóbázissal bíró pártokat választotta. Ez a diaszpóra életkori összetételét és túlnyomórészt városi származását illetően még érthető is. Viszont óriási kérdőjelként lebeg fölöttünk a Jobbik eredményének miértje. A 444 megmondóemberének a gyomrát is megfeküdte, hogy „egy ennyire multikulturális, soknemzetiségű városban és környékén a nemrég még nyíltan rasszista Jobbik lett az első”, s a szerző felteszi a kérdést, miszerint „a választók a néppárti fordulatot díjazták-e Angliában, vagy pont, hogy nem bírják az olvasztótégelyt”.

Pedig a válasz egyszerűnek tűnik: aki érett fejjel, felnőttként költözik ki egy másik országba, általában már nem változtat az otthoni politikai viszonyokról, vagy éppen a multikultiról vallott eredeti nézetein, különösen szavazófülke egyszerű válaszokra késztető magányában. A Jobbik vonatkozásában az igazi kérdőjel azonban nem 2018, hanem 2022. Vajon hová menekülnek azok, akik négy éve még elhitték a néppárti fordulat meséjét (vagy legalábbis lenyelték azt), viszont most már menekülnének Gyurcsány és Márki-Zay közelségéből? Persze ez már nem londoni, hanem összmagyar kérdés.

Ami pedig az angliai magyarok politikaformáló erejét illeti a gyakorlatban (függetlenül az itt tárgyalt exit-poll eredményeitől), érdemes a külképviseleteken 2018-ban leadott 11 ezer voksot összevetni a határon túli magyaroktól érkezett 225 ezer érvényes levélszavazattal, amelyek 96%-át a Fidesz–KDNP kapta. Mint ismert, az anyaországi részvétel alakulásától függően ez általában pluszmandátumot jelent a kormánypártok számára. Természetesen nem kívánjuk alábecsülni az angliai magyarság politikai jelentőségét, hiszen a magyar nemzet egy igen fontos szegmenséről van szó – de ha eltekintünk e szegmens közismert szimbolikus szerepétől, s pusztán csak a számokat nézzük, beláthatjuk, hogy túlbecsülni sem érdemes.

Ez nyilván Márki-Zay Péternek is eszébe jutott, miután megkapta azt a bizonyos vacsorameghívást.

Kovács Erik