Bejárta a jobboldali médiát az a Facebook-fotó, amelyen fél tucat fiatal keserves arccal, fejét fogva pózol Zamárdiban a Magyar fájdalom feliratú köztéri szobor mellett. Az alkotó, Margó Ede a harmincas években, bő egy évtizeddel az országcsonkítás után ajándékozta a községnek a művet.
Nem ismerem a képen látható fiatalok világnézetét, nem tudom, hogy mennyire fontos nekik a saját magyarságuk és általában Trianon (a szobor üzenete nyilvánvaló), miként az is rejtély marad, hogy külön a tréfa kedvéért zarándokoltak-e oda, vagy csak spontán jött az ötlet. Amit viszont tudok, hogy a különféle feliratok mellett hülyéskedni és fotózkodni ebben az életkorban (sőt még később is) az egyik leggyakoribb, szinte közhelyszerű poénforrás. Jómagam például a Nők az idegösszeomlás szélén című darab plakátja mellett láttam egy csoport diáklányt őrült pózokba merevedve, egy Tamási vezetéknevű ismerősöm pedig a harmadik lánya születése után autóba ültette családját, hogy Tamási határában, az áthúzott névtábla mellé állva temessék el névátörökítési álmaikat. És akkor mennyit tudnának még mesélni a Pest megyei Bugyi vagy a szigorúan u-val ejtendő osztrák falu, Fucking (2021-től Fugging) lakói a fotóturisták özönéről…
A sértés és a vicc határai tehát nincsenek kőbe vésve, és a Zamárdiban történteket aligha érdemes egy kalap alá venni – példának okáért – az egyre gyakoribb, véletlennek vagy tréfának már aligha nevezhető keresztrongálásokkal, főleg azután, hogy az itt tárgyalt fotót megosztó fiatalember azóta nyilvánosan bocsánatot kért.
Ami az egész ügyet kellemetlenné teszi, az az, hogy Trianon – történelmünk legnagyobb tragédiájaként – tényleg azzal egyenlő, ami a szoborfeliraton olvasható, ráadásul ez a nemzeti tragédia nem pusztán egy esemény, hanem egy máig tartó folyamat is egyben, aminek az ezeréves ország brutális szétverése csak a kezdete volt.
Trianon embermilliók elnyomásának és elűzésének – ha úgy tetszik, felszámolásának – az immár százéves története, a tömeggyilkosságoktól és kitelepítésektől az egyetembezárásokon át egészen a mai szlovák nyelvtörvényig.
És bár a fájdalom elsősorban magyar, valójában mindazoké is, akik annak idején a szentistváni ország egyben tartását kívánták (népszavazások hiányában a számukat csak Sopron esetében ismerjük), sőt, példának okáért, még a Trianont támogató erdélyi szászoké is, akiket nyolc évszázad magyarországi gyarapodás után nyolc évtized alatt eltüntetett a térképről az Erdéllyel kiegészült román nemzetállam – annyi szívességet téve nekik, hogy az utolsót nem a villany lekapcsolására kérte, hanem a kirakatba tette államfőnek.
Ennyit tehát dióhéjban arról, aminek a korrekt elmeséléséhez talán még egy könyvtár is kevés lenne. De megéri-e pár idétlenkedő fiatal miatt erről beszélnünk? Miattuk természetesen nem; azok miatt viszont igen, akik élesen és kéjesen rezonálnak minden ilyen és hasonló fotóra, gesztusra, mondatra. Mindannyian tisztában vagyunk a magyarországi hungarofóbia létezésével, naponta találkozunk vele, hiszen bő száz éve ez a hazai közélet legfőbb osztóvonala. Nincs például az a magyargyűlölő megnyilvánulás külföldön, ami mellé a mi házi hungarofóbjaink azonnal oda ne állnának – legyen annak elkövetője államszövetség, nagyhatalom, médiahatalom, szomszédos ország, vagy csak egy határmenti zsákfalu utolsó csinovnyikja –, s ez csak a felszín, merthogy az igazi aknamunka láthatatlan (bár sejthető). És ebben a szubkultúrában – ha nem is általános jelleggel, de jól érzékelhetően – sajnos létezik egy Trianon-igenlő belső mag, amelynek tagjai névtelen internetes hozzászólókként, romkocsmák törzsvendégeiként, de adott esetben akár nevüket és arcukat is vállalva, hol kárörvendő, hol tudományoskodó hangon helyeslik, ha nem éppen ünneplik az országcsonkítást.
Pedig lassan ideje lenne a hazai balliberálisoknak a saját fájdalmaikkal foglalkozni, merthogy azok is derekasan gyűltek és sokasodtak az elmúlt években.
Itt van például a kimondhatatlanság kínja: amit elmondhatnak egymásnak a pár százas olvasottságú blogokban és a romkocsmákban – egymás között, szelepjelleggel –, arról már kötelező hallgatni a politika fősodrában. Talán mert semmitől nem félnek jobban, minthogy rájuk ég, ami egyébként már rájuk égett. Amikor Gyurcsány túl sokat magyarozott Budapesten, abból rövidesen szocialista bocsánatkérés lett Kolozsváron. Belekerült néhány kemény évbe, de a balliberális oldalon ma már nem kifizetődő a kilencvenes évek elején még oly hetykén vállalt őszinteség. Egyrészt a szavazónépesség folyamatos cserélődése miatt mára töredékére csökkent a politikai piac legalja, a 23 millió románnal (értsd: kétmillió erdélyi magyarral) bármikor felhergelhetők tömege. Másrészt a millennium idejére – nem utolsósorban a polgári kormány teljesítménye nyomán – a társadalom politikailag aktív részében már kelendővé, ha nem éppen dominánssá vált a nemzeti gondolat. Végül, de nem utolsósorban az ország népe átesett egy tapasztalatokban gazdag tanulási folyamaton (ennek kiemelten fontos szakasza 2002–2010 volt); a mai sorozatos kétharmad már ennek az eredménye. A pályafutása végén 200 001 liberális voksért könyörgő néhai SZDSZ esete az intő példa, hogy bár senkibe nem csap a ménkű egy kis micisapkázás miatt, tartósan nem lehet következmények nélkül egy egész nemzet ellen dolgozni. Maradtak hát a balliberális térfélen a valós szándékokat elfedni hivatott kódszavak és kifejezések – a „fasizmustól” a „világnézeti semlegességen” át a „szomszédok érzékenységéig”, hogy a „szír agysebészeket” és az LMBTQ-hoz kapcsolódó szógiccseket ne is említsük –, miközben a nemzeti oldal az év bármelyik napján őszintén, hangosan és szabadon beszélhet hazáról, családról, keresztény kultúráról.
De vannak más liberális fájdalmak is. Például a közös énekléshez használt globális kotta mind kínosabb tartalma. Fülsértőbb lett a dallam, együgyűbb a szöveg, viszont mind több fegyelmet és odaadást követel a karmester. Hej, azok a régi szép idők, amikor Pető Ivánnak csak az volt a dolga, hogy hitet tegyen a szabadpiac mellett! Gondolták volna-e a kényes ízlésű szabaddemokraták, hogy szellemi örököseiknek majd olyan férfiak előtt kell hódolniuk, akiknek fő erényük, hogy női ruhákba bújnak? Hát azt, hogy a liberalizmus (mely már akkor is csak egy szlogen volt) nem jelent majd mást, mint a szabadságjogok inverzét? Persze akkor is tudtuk, hogy szabadság alatt csak egy szűk kör kiváltságaira, tolerancia alatt pedig a saját véleménymonopóliumukra gondolnak – de mégis!
A zászló, ami nemrég még egy húszszázalékos párt biztonságát jelentette, ma csupán annyit ígér, hogy a jelentkezők közutálatnak örvendő, életidegen nézeteket hirdethetnek a sok ismeretlen politikai szekta egyikében.
És mindezekből együtt következik a liberálisok harmadik nagy bánata: az örök ellenzékiség mind reálisabb rémképe, amikor az ellenfeleiket évtizedeken át kirekesztéssel vádoló politika reprezentánsai válnak végül politikailag kirekesztettekké. Azok a jobboldaliak, akik 1994-ben vagy 2002-ben történelmi igazságtalanságként élték meg a nemzeti oldal vereségét, elképzelni sem tudják, mit jelenthet negyedszerre is elszenvedni az egyharmad alatti megalázottság élményét. Talán még meg is sajnálnánk őket – ha nem látnánk, milyen fanatikusan dolgoznak a saját kudarcaikért nap mint nap.
A hazai liberálisok az elmúlt harminc évben számtalanszor nevezték már a nemzeti oldalt múltba fordulónak, köldöknézőnek. Lehet, hogy tényleg magunkban hordjuk azt a magyar fájdalmat. De ahogy Virág elvtárs mondaná, mi sem szeretnék most a helyükben lenni…
Kovács Erik
