Abszurd hasonlattal lepte meg nemrég a Mandiner az olvasóit: képzeljük el, hogy 2025-ben felkeres a rendőrség valakit azzal, hogy nyolcvan éve a nagyapja megúszta a deportálást, „de most kijavítjuk a hibát, és agyonlőjük magát”. A logika azonban létezik: a Beneš-dekrétumok ürügyén ma is koboznak el földeket a magyaroktól Szlovákiában.

A kisajátítások a Pozsony körüli autópálya-körgyűrűk építésével állnak összefüggésben, magát az eljárást az állami kézben lévő Szlovák Földalap végzi. Ne menjünk most bele a folyamat technikai részleteibe, se abba, hogy konkrétan milyen alkotmányos passzusokat és egyéb jogszabályokat sért az említett gyakorlat, mindez elolvasható a fentebb hivatkozott cikkben. Ami a lényeg: bár gyakorlatilag a világ minden részén szokás, hogy az állam egy kiemelt infrastrukturális beruházás esetén él a kisajátítási jogával, ezt mindig az érintett tulajdonosok kárpótlása mellett teszi.

Szlovákiában azonban, ha a kiszemelt föld egy magyar vagy német etnikumú személytől áthagyományozott örökség, az állam nem ad kárpótlást: einstandol és kész, mondván, azt a területet a negyvenes években már eleve el kellett volna venni az akkori tulajdonostól. Ráadásul a bizonyítási kényszer, miszerint a jelenlegi tulajdonos felmenője nem volt „háborús bűnös”, nem az államot, hanem az adott személyt illeti. Mintha egy büntetőügyben nem a hatóságoknak kellene bizonyítaniuk a vádpontokat, hanem a vádlottnak az ártatlanságot.

Csakhogy ez esetben a vád – nevezzék háborús bűnnek vagy másnak – nem más, mint az etnikai alapú kollektív bűnösség. Amely ezek szerint a következmények szintjén generációról generációra átöröklődik – csak hogy teljesen érthetővé váljon a bevezetőben idézett abszurd hasonlat. Történik mindez 2025-ben az Európai Unióban.

A felvidéki magyar párt, a jelenleg Gubík László vezette Magyar Szövetség (korábban MKP) azóta Stop Beneš! címmel tiltakozó kampányt indított a tarthatatlan eljárások leállítása érdekében. Gubík sajtótájékoztatóján elmondta: tisztában vannak azzal, hogy ezek a dekrétumok két állam számára is az alkotmányos alapokat jelentik, azonban ők nem az összes, szám szerint 143 dekrétumot szeretnék a múltba száműzni, hanem csak azt a bizonyos tizenhármat, amelyek a kollektív bűnösség elvén alapulnak, és a magyar, valamint német nemzetet kollektíve megbélyegezték.

A pártelnök szerint jelenleg „az a csecsemő, aki ma egy magyar családba születik, az bizony háborús bűnösként születik meg”.

A sajtótájékoztatón az is kiderült, hogy a Szlovák Földalap 2018 óta, vagyis már hét éve folytatja a gyalázatos eljárásokat.

A Mandiner-cikkhez írt kommentek többnyire az EU közönyét, cinizmusát emelték ki. A hozzászólók nyilván Brüsszel hallgatásából következtettek erre, azonban nem is tudják, ezúttal mennyire fején találták a szöget. Ugyanis Vincze Loránt, az RMDSZ EP-képviselője 2021-ben a következő kérdéseket intézte az Európai Bizottsághoz:

„Egyetért-e azzal a Bizottság, hogy a Szlovák Nemzeti Tanácsnak a 104/1945 számú határozata [vagyis a vonatkozó Beneš-dekrétum – K.K.], amely a szlovák jogrend részét képezi, továbbá bírósági ítéletek épülnek rá, faji és etnikai alapon valósíthat meg diszkriminációt, amely veszélyezteti a jogbiztonságot és jogállamisági kérdéseket vet fel, ezért annak jelenlegi és jövőbeli tagállami alkalmazása az uniós elvekkel összeegyeztethetetlen? Megfelelő kártalanítás biztosítása nélkül, továbbá arra hivatkozva, hogy az állam csupán korrekciót végez a korábban hivatali hibából el nem rendelt, etnikai alapon való vagyonelkobzások terén, valósulhat-e meg – az uniós elvek sérelme nélkül – ingatlanvagyon-elkobzás egy tagállam hatóságai részéről?”

Az Európai Bizottság nevében a jogérvényesülésért felelős biztos, Didier Reynders reagált – négy hónapos késéssel, a jogilag megszabott válaszadási határidőt jelentősen túllépve – röviden a kérdésekre. A válasz magyarul is elolvasható az EP honlapján, s annak lényege a következő:

„A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának 104/1945. sz. határozata, amelyre a tisztelt képviselő hivatkozik, a nemzeti hatóságok által az Európai Unióhoz való csatlakozást megelőzően hozott történelmi jogi aktus [kiemelés tőlem – K.K.]. A Bizottság rendelkezésére álló információk alapján úgy tűnik, hogy a jelen ügyben a jogi aktusnak nincs olyan határokon átnyúló hatása, amely az uniós jog hatálya alá tartozna.”

Bármilyen felháborító is ez a közömbös, távolságtartó és felelősségelhárító válasz, legalább most már papírunk van róla, hogy az Európai Unió vezetését hidegen hagyja a kollektív bűnösség elve, valamint annak jelenkori továbbélése (utóbbiról a válaszadó tudomást sem vett). Innentől kezdve az EB minden egyes, a diszkriminációval kapcsolatos megnyilatkozása, pláne kritikája különös fénytörést kap. Azzal pedig, hogy a határon átnyúló hatást tették meg az uniós jog érvényesülésének, s implicite érvényesítésének a kritériumává, kiváló ütőkártyát adtak a magyarok kezébe az ún. kötelességszegési eljárásokat illetően…

De lépjünk is tovább! Bár az Európai Uniónak (Bizottságnak) címzett olvasói kritikák ezek szerint teljesen jogosak, azért a saját portánkon is érdemes lenne söprögetni: a Magyar Szövetség fent említett sajtótájékoztatójáról gyakorlatilag csak a felvidéki magyar média számolt be, anyaországi részről mindössze az Inforádió honlapján, illetve egy-két hírgyűjtő portálon lehet olvasni az eseményről. Teljes közönyről szerencsére nem beszélhetünk, hiszen az elmúlt években hébe-hóba Magyarországon is megjelentek hírek a posztbenesi ámokfutásról, adott esetben akár még a bulvármédiában is, ám attól, amire itt szükség lenne – konkrétan egy intenzív magyar és angol nyelvű sajtókampányra –, még nagyon messze vagyunk.

De miért is lenne fontos egy ilyen sajtókampány? Egyrészt önbecsülésből: mindaz, ami az államhatárokon túl esik meg egy magyar közösséggel, ugyanolyan fontos, mintha a csonkahazában történne. Másrészt morális szempontból:

a kirívó igazságtalanságok, közéleti aljasságok feltárása a média egyik legfontosabb kötelessége lenne; a sajtó létezésének ez az egyik értelme. Végül, de nem utolsósorban létezik egy fontos gyakorlati tapasztalat: folytonosan elkövetett gaztettek esetén a nyilvánosság eredményezi a legerősebb elrettentő hatást, megelőzve minden más típusú nyomásgyakorlást.

A Magyar Szövetség elnöke az említett sajtótájékoztatón elmondta: a pártvezetés április 5-én Kassán átfogóan foglalkozott a kérdéssel. „Szimbolikus a dátum, szimbolikus a helyszín. A kassai kormányprogramot pont 80 évvel azelőtt fogadták el, és az erkélyről ott hirdette ki Beneš elnök a dekrétumait” – hívta fel a figyelmet Gubík, László.

Zárszóként most elvégzünk egy történelmi összehasonlítást. A második világháború körüli zűrzavaros időszakban – egy évtizeden belül – két államfő is korszakos jelentőségű beszédet mondott Kassán a nagy nyilvánosság előtt. Az egyik Beneš volt az említett időpontban. A másik Horthy Miklós, aki az első bécsi döntés után, 1938. november 11-én személyesen köszöntötte az újra Magyarországhoz került helyi lakosságot. Beneš csak a szlovákokhoz beszélt, Horthy a magyarokhoz és a szlovákokhoz is. Ráadásul a kormányzó anyanyelvükön szólt az utóbbiakhoz. (Mint Molnár Imre történész rávilágított, a néhány mondatos Horthy-köszöntés valójában nem szlovák, hanem ún. szloviák nyelven történt, ami egy kelet-felvidéki szláv dialektus, amit csak ott beszélnek.)

Szerencsénkre mindkét beszéd tartalma megmaradt az utókor számára. Kronológiai sorrendben haladva, először lássuk a szláv Horthy-beszéd magyar fordítását.

„Az, hogy tudok szlovákul, azoknak a szép éveknek az eredménye, amelyeket a haditengerészetnél töltöttem. Ott tanultam meg horvátul, ezért a szláv nyelvek nem idegenek számomra. Forró szeretettel üdvözöllek benneteket, akik ma visszatértetek ezeréves közös hazánkba, melynek szabad földjét velünk együtt műveltétek, és védelmeztétek is.”

Hat és fél évvel később Beneš kassai kormányprogramja a következő indoklást tartalmazta:

„Azok a szörnyű tapasztalatok, amelyeket a csehek és szlovákok a német és a magyar kisebbséggel szereztek, amely kisebbségek túlnyomó többségükben a köztársaság ellen irányuló hódítás eszközei lettek (…), az új Csehszlovákiát mély és tartós beavatkozásra kényszerítik.”

Annak, akinek nem lenne világos, hogy ez mit jelent, álljon itt Beneš 1945. május 9-i győzelemnapi beszédrészlete: „A németek és magyarok túlnyomó részének el kell tőlünk mennie. Ez végérvényes elhatározásunk. (…) Népünk már nem élhet németekkel és magyarokkal közös hazában.”

A két államfői üzenet közötti különbségek – legyen szó valóságérzékelésről, etnikai önképről, együttélésről, humanizmusról – annyira egyértelműek, hogy nem is igényelnek semmilyen kommentárt. Viszont ha már a hírhedt dekrétumokról olvasunk, akár most, akár a jövőben, nem árt, ha van némi rálátásunk arra, hogy ki is volt Beneš – s arra is, hogy milyen gesztusokat tudott tenni a magyar politika a kisebbségek számára, amikor felismerte az etnikai együttélés előnyeit és szükségszerűségét.

Keményfi Kornél