A magyar jobb- és baloldal közötti viták harminc éve ugyanarról, a nemzethez való viszonyról szólnak. Csepeli Kálmán rövid cikksorozata rávilágít arra, hogy ezek a viták már a negyvenes években jelen voltak a hazai közéletben, mi több, a magyarországi baloldal a szovjet megszállás után még a mainál is nyíltabban, szemtelenebbül propagálta saját nemzetellenességét. Tette pedig mindezt egy olyan időszakban – a magyar határokat újrarajzoló párizsi békekonferencia döntése előtt –, amikor mindennél jobban szükség lett volna érdekeink közös képviseletére. Az alábbi sorozatból kiderül, hogy kritikus időszakokban miként vezet az út a mindennapos kis hazaárulásoktól a történelmi tragédiákig. (A szerk.)
I. RÉSZ: KÁRPÁTALJA ÉS DÉLVIDÉK
1944 szeptemberében szinte egyszerre érték el az akkori Magyarország határait a szovjet, a román és a délszláv csapatok. A Vörös Hadsereg 1945 áprilisáig kiűzte Magyarországról a németeket, s ezzel hazánk hadműveleti színtérből ismét megszállt országgá vált. A háborús állapotok elmúltával, a társadalom normális életvitelének helyreállítása után a közéletben fokozottan előtérbe kerültek a nemzet további sorsával kapcsolatos alapkérdések. Ezek közé tartozott a határok, illetve a magyar kisebbségek problémája is. Öt szomszédunk közül négy teljesen természetesnek vette, hogy megszerezze, illetve visszavegye az 1938–1941 ismét Magyarország birtokába került területeket. Helyzetüket megkönnyítette, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány és a szovjet vezetés által 1945. január 20-án Moszkvában aláírt fegyverszüneti egyezmény arra kötelezte a magyar államot, hogy fegyveres testületeit és hivatalnokait az 1937. december 31-én érvényes határok mögé, vagyis a trianoni országterületre vonja vissza. Ezeket a határokat – az időközben kétoldalú szerződésekkel szentesített magyar–szovjet államhatárt leszámítva – a párizsi békeszerződés hatályba lépéséig demarkációs vonalaknak kell tekintenünk, vagyis az 1938–1941 között visszatért területek vonatkozásában határon túli, illetve kisebbségi (vagy ha úgy tetszik, romániai, csehszlovákiai, jugoszláviai) magyarokról jogi értelemben még nem beszélhetünk. Amennyiben ezeket a megnevezéseket használjuk, azt a szó gyakorlati értelmében tesszük.
A különböző ideológiai alapokon álló, eltérő gyökerekkel, hagyományokkal és értékrenddel bíró magyar pártok különbözőképpen viszonyultak a határkérdéshez és a magyar kisebbségek ügyéhez. A realitásokat persze jelentősen behatárolta az ország vesztes státusa, geopolitikai helyzete, a Szovjetunió katonai jelenléte és a SZEB-en keresztül gyakorolt közéleti befolyása. A pártok számos kérdésben – így a győztes, vagy győztesnek kikiáltott szomszédos országokkal szembeni etnikai határok kérdésében is – a jogos nemzeti igények minimalizálására, egyes esetekben elfojtására kényszerültek, ugyanakkor a németek kiűzésétől a párizsi békéig tartó két esztendő során kirobbant éles belpolitikai viták a pártok, illetve a politikusok közötti szemléletbeli különbségekre is kellőképpen rávilágítottak. A továbbiakban a II. világháború után de facto kisebbségbe került magyar közösségek 1944–1947 közötti – konkrétan a Vörös Hadsereg megjelenésétől a párizsi békeszerződésig tartó – időszakra vonatkozóan tekintjük át a Magyar Kommunista Pártnak (MKP) az elszakított nemzetrészekkel, a határkérdéssel, valamint a nacionalizmus témakörével kapcsolatos nézeteit és politikáját, a párt lapjának, a Szabad Népnek a véleménycikkei és tudósításai, az MKP PB üléseinek jegyzőkönyveit tartalmazó levéltári anyagok, valamint egyéb korabeli újságokban megjelent írások alapján.
Révai József: „Helyes és igazságos ez a megoldás”
Nemzetpolitikai téren az elsőszámú tabut Kárpátalja jelentette. A térségben 1944. szeptember 27-én megkezdődő szovjet katonai invázió valójában a terület bekebelezését jelentette Moszkva részéről. Az annexió szándékát hivatalosan 1944. november 19-én jelentették be egy munkácsi kommunista pártkonferencián,i az említett szovjet–magyar fegyverszüneti egyezményben pedig Magyarország elismerte a két ország közötti új határt. Bár nem sokkal később a Külügyminisztérium béke-előkészítő osztálya okiratban fejezte ki abbéli reményét, hogy „a 200 millió lakossal rendelkező orosz birodalom nem ragaszkodna a Ruténföld peremvidékén elterülő s számára egészen jelentéktelen színmagyar területekhez”,ii Puskin budapesti szovjet nagykövet világosan értésére adta Gyöngyösi János külügyminiszternek, hogy Kárpátalja akár csak részleges hovatartozásának a felvetése magyarok ezreinek az elűzését vonhatja maga után.iii 1945 júniusában Moszkvában aláírták azt a szovjet–csehszlovák egyezményt, amelyben Prága lemondott Kárpátaljáról (a szovjet vezetés ugyanis az átmeneti magyar fennhatóságot nem tekintette legitimnek), így a terület de jure is a Szovjetunió részévé vált. Molotov szovjet külügyminiszter az egyezményt követő beszédében magyar elnyomókról beszélt, akik „minden módon igyekeztek szétrombolni és megsemmisíteni Kárpát-Ukrajna nemzeti kultúráját”, továbbá – egyfajta ukrán kontinuitáselmélet jegyében – kiemelte, hogy „a kárpát-ukrajnai nép ezer esztendőn át el volt szakítva anyaországától, Ukrajnától”.iv A szovjet térfoglalás azonnali következményeként mintegy negyvenezer magyar férfit zártak a szolyvai koncentrációs táborba, majd deportáltak innen a Szovjetunió távoli területeire.v Ezt a magyar nyelvű könyv- és újságkiadás, valamint az anyanyelvű oktatás megszüntetetése követte; az első magyar középiskola csupán 1953-ban nyílhatott meg, míg a Kárpáti Igaz Szó című lap lényegében a moszkvai Pravda tükörfordításaként, illetve pártközlönyként működött.vi
Kárpátalja hovatartozásának kérdésében a teljes magyar politikai osztály gyorsan tudomásul vette a realitásokat: a Szovjetunióval ápolt jó viszony minden párt számára megkérdőjelezhetetlen külpolitikai axióma volt. Jellemző, hogy 1945 júliusában még a kisgazda külügyminiszter is örömét fejezte ki „Kárpát-Ukrajna történelmi lépése”, az „ukrán nép felszabadulása és egyesülése” miatt.vii Az MKP reprezentánsai azonban kifejezetten lelkesen fogadták az annexiót. Révai József a Szabad Népben terjedelmes cikkben üdvözölte a döntést, hangsúlyozva, hogy „magyar szempontból, a magyar önrendelkezési jog szempontjából, a Duna-medencében élő népek békéje és együttműködése szempontjából (…) helyes és igazságos ez a megoldás”, s a molotovi kontinuitás-elméletet kibontva leszögezte: „(Kárpátalja) nem akart se Csehszlovákiához, se Magyarországhoz tartozni. Ellene szegült mind a cseh gyarmatosításnak, mind a magyar elnyomásnak. (…) Kárpát-Ukrajna népe a cseh uralom alatt is, a magyar uralom alatt is hazavágyott, a nagy ukrán államba, nemzeti és állami egyesülésre törekedett a negyvenmilliós ukrán néppel. Most végre teljesedett évtizedes vágya: megtörtént az ukrán nemzeti állam legutolsó elszakított darabjának egyesülése az ukrán anyaországgal.”viii Maguk a kárpátaljai magyarok az MKP sajtókommunikációjában a továbbiakban mint a sztálini kisebbségpolitika közvetlen haszonélvezői, védelmezettjei jelentek meg; a szerzett jogok sorában a földosztást, a termelés kollektivizálását, magyar napilap és kultúregyesületek alapítását, valamint magyar iskolák nyitását, illetve anyanyelvű tankönyvek kiadását említették.
Vajdaság: a tömeggyilkosságoktól a betelepítésekig
Az ideiglenesen visszakerült területeken lezajlott 1944/45-ös impériumváltások közül a délvidéki volt a legtragikusabb az ott élő magyarok számára. A Joszip Broz Tito által vezetett, többnyire szerbekből álló partizáncsapatok – katonai együttműködésben a szovjetekkel – már három héttel a Vörös Hadsereg kárpátaljai megjelenése előtt feltűntek Magyarország akkori déli határainál, s október közepéig elfoglalták az 1941-től ismét magyar kézen lévő bácskai területeket. Mint ismert, a csapatok bevonulását rendkívül kegyetlen, külsőségeiben a középkori kínzások világát idéző bosszúhadjárat követte, amely mintegy negyvenezer magyar – köztük kisgyermekek, öregek és nők – életét követelte. A vérengzéseket ugyancsak tömeges internálások kísérték, nemcsak a Vajdaságban, hanem más délvidéki térségekben is: Szlovéniában még 1945 júniusában is elhurcoltak közel hatszáz magyart a hrastovaci gyűjtőtáborba, akiknek egyharmada 15 év alatti gyermek, 44 százaléka pedig nő volt.ix Jóllehet Titónak a hungarocídiumban, illetve az elhurcolásokban játszott szerepe írásos dokumentumokkal nem bizonyítható, az etnikai bosszú, illetve tisztogatás szándéka a Jugoszláv Kommunista Párt (JKP) Vajdasági Tartományi Bizottságának 1944. október 2-i belső utasítása,x a vajdasági kommunisták szócsövének tekinthető újvidéki Slobodna Vojvodina egyik írása,xi valamint a konszolidációt elindító „múltlezáró” beszédek alapján egyértelmű.
A tragikus események sose kerültek a magyarországi belpolitikai diskurzus centrumába, amiben a viszonylag gyorsan lebonyolított titói konszolidáció is közrejátszott. Ennek ellenére nem állítható, hogy az 1944-es hungarocídium közéleti tabu lett volna. A Külügyminisztérium Jugoszláv–magyar határmegállapítás című dokumentuma nyíltan leszögezi: „A Bácskába bevonuló partizánok több helyen (elsősorban Zenta, majd Újvidék, Palics, stb.) véres bosszúállást szerveztek. A magyar áldozatok számát itt kb. 40 000-re lehet becsülni. Nem csak területi, de semmilyen más igényt nem lehet egy többszörösen megtorolt bűncselekménnyel megindokolni.”xii Ezzel szemben az MKP politikusait a történtek tagadása, illetve – a tények ismeretében akár cinikusnak is tűnő – átértelmezése jellemezte. Rákosi Mátyás a Magyar Kommunista Párt III. kongresszusán kijelentette: „Jugoszlávia népeinek elég okuk lenne, hogy felelősségre vonjanak bennünket Horthy Bácskában elkövetett gaztetteiért. Azok, akik szabadságukat és nagyságukat annyi hősiesség és véráldozat árán szerezték meg: Jugoszlávia népei és vezére itt is bölcs mértéktartással jártak elöl.”xiii Kállai Gyula szerint a titói szabadcsapatoknak köszönhetően „az új Jugoszlávia a felszabadult és egymással testvéri szövetségben élő népek hazája lett”.xiv A Szabad Népben több személyes hangvételű riport is született a „mosolygós arcú, ragyogó szemű” partizánokról,xv miközben az 1942. januári újvidéki hideg napok kapcsán ugyanebben a lapban teátrális hangvételű leleplező riporttal, illetve halálbüntetést követelő publikációval találkozhattak az olvasók.xvi A fentiek szerint értelmezte a vajdasági hungarocídiumot a később kommunista vezetővé váló szociáldemokrata, Marosán György is, aki szerint „a partizánok közös harcban vérrel pecsételték meg azt a barátságot, amely a jugoszláv és magyar nép örök barátságának alapja lesz”.xvi
A JKP vajdasági vezetője már 1945 áprilisában deklarálta a magyarokkal szembeni politika lezárását és a Jugoszlávia iránti lojalitásuk kialakításának szükségességét, amit júniusban maga Tito is megerősített.xviii Vagyis még zajlottak a deportálások, amikor már megkezdődött a konszolidáció, ami lényegében a pártállami struktúráknak a Vajdaságra is kiterjedő decentralizálását és a kisebbségi jogok fokozatos bevezetését jelentette. 1945 tavaszán újra beindult a Vajdaságban a magyar nyelvű oktatás, a városokban ún. kultúrkörök alakultak, és magyar nyelvű médiumok is megjelentek, amelyek természetesen a kommunista ideológia, illetve a jugoszlávizmus szócsöveiként működtek. A kisebbségi kérdés „kezelésének” egyik fő eszközét egy végletesen opportunista vazalluscsoport pozícióba emelése jelentette, amely a kommunista, illetve jugoszláv eszme propagálásán túl természetesen az 1944-es események vagy a magyar közösség számára kifejezetten hátrányos intézkedések (pl. a délszláv csoportok betelepítése) központilag elvárt értelmezésére is hajlandó volt.
A titói konszolidáció kiteljesedésével – különösen a mind durvább felvidéki jogsértések árnyékában – a magyarországi közbeszédben mindinkább modellértékű példaként hivatkoztak a jugoszláv kisebbségpolitikára, pártállástól függetlenül. Ugyanakkor ezekben az években – földosztás címén – a Vajdaság etnikai kolonizációja is lezajlott: 1945 és 1948 között 226 ezer szerbet, montenegróit és horvátot telepítettek le a régióban, aminek következtében 1948-ra a szerbek aránya a Bácskában az impériumváltást megelőző 20-ról 36 százalékra, a Bánátban 40-ről 60 százalékra, a horvátoké pedig Baranyában 17-ről 35 százalékra nőtt.xix A helyi magyar média így üdvözölte a folyamatot: „Mire a telepítés befejeződik, Vajdaság nemzetisége jelentősen megszínesedik. (…) Igen, a telepítés befejezése után Vajdaság népessége egész Jugoszlávia kicsinyített képét fogja visszatükrözni.”xx A Szabad Nép újságírója hasonlóan idilli színben tüntette fel a vajdasági szláv térfoglalást, hiszen „földhöz jutott a magyar zsellér is, amit azzal hálál meg, hogy az ország más részéből a Vajdaságba telepített új gazdákat segíti és a fejlettebb földművelődés módszereit tanítja”.xxi
Csepeli Kálmán
A nyitókép illusztráció: szolyvai emlékpark / karpatalja.ma
i Botlik József (1997): Hármas kereszt alatt. Budapest: Új Mandátum.
ii Fülöp Mihály – Sipos Péter (1988): Magyarország külpolitikája a XX. században. Budapest: Aula.
iii Kertész István (1995): Magyar békeillúziók 1945–1947. Budapest: Európa.
iv Molotov: Elsőízben egyesül az ukrán nép. Szabad Nép, 1945. július 1.
v Dobos Ferenc: Magyarok a történelem senkiföldjén. Regio, 1992.4., illetve Botlik: I.m.
vi Zelei Miklós (1998): Kárpátalja: hídfő vagy senki földje? Korunk, 1998.1.
vii Kárpátukrajna csatlakozását örömmel fogadja a magyar nép. Szabad Nép, 1945. július 4.
viii Révai József: A Szovjetunió: szomszédunk. Szabad Nép, 1945. július 1.
ix Vékás János (2011): Magyarok a Vajdaságban, 1944–1954. Kronológia. Zenta: Vajdasági Magyar Művelődési Intézet.
x Uo.
xi Cseres Tibor (1991): Vérbosszú Bácskában. Budapest: Magvető.
xii Vékás: I.m.
xiii Uo.
xiv Kállai Gyula: Déli szomszédunk. Szabad Nép, 1945. november 25.
xv Jugoszláv partizánok… Szabad Nép, 1945. augusztus 26.; Sebesült jugoszláv partizánhősök Magyarországon. Szabad Nép, 1945. augusztus 28.
xvi Gyöngyösi Nándor: A Horthy-rendszer titkos aktái az újvidéki vérfürdőről. Szabad Nép, 1945. július 22.; Losonczy Géza: Az újvidéki hóhérok. Szabad Nép, 1946. október 24.
xvii Magyarországnak örök barátságban kell élnie Jugoszláviával. Magyar Szó, 1946. április 10.
xviii Vékás János: I.m.
xix Kocsis Károly (1993): Egy felrobbant etnikai mozaik esete. Budapest: Teleki László Alapítvány.
xx Megértő együttműködés szellemében, szervezett munkával támogassuk a telepeseket. Magyar Szó, 1946. január 27.
xxi Így él Jugoszláviában a magyarság. Szabad Nép, 1846. április 17.
