E kaotikusnak tűnő, ám mégiscsak irányítottnak valószínűsíthető világmozgásban épp azon agyaltam, hogy melyik témát is válasszam a kézenfekvők közül? Aztán minden megoldódott, mikor leültem az íróasztalhoz. Kis felújítás miatt kirámoltam az előszoba szerepét is betöltő csupa ablak folyósót, és kezembe akadt egy kő. Ovális patakkő Erdélyből, fehér festékkel egy név rápingálva. És ez a kő lett a címbéli alap.

Ám mielőtt erről beszélnék, fussunk át sebtében a kételyeimen is, hisz bármerre nézünk – akár messze távol, akár a félhorizontig, vagy akár csak ide egész közel – ugyanazt a társadalmi Brown-féle mozgást látjuk. Hogy ez mi? Frissítsük fel fizikatudásunkat! A Brown-mozgás a folyadékokban vagy gázokban lebegő, mikroszkopikus részecskék szüntelen, véletlenszerű és kaotikus rezgése, illetve vándorlása. Ilyen például a virágpor vagy a füst. Mivel az ütközések száma és iránya véletlenszerűen ingadozik, pillanatnyilag mindig fellép egy picit nagyobb erő valamelyik irányba. Ez a mikroszkopikus „lökdösődés” okozza a részecskék cikcakkos, folyamatos elmozdulását. A jelenséget Robert Brown skót botanikus fedezte fel 1827-ben.

Ha ezt a társadalomra vetítjük, akkor talán e mozgás véletlenszerűsége kérdőjelezhető csak meg. Mi emberek is ugyanúgy nyüzsgünk és ütközünk azt híve, hogy ezt mi akarjuk így. Hogy ez így van-e, arról lehet filozofálni, és akár összeesküvés elméleteket is gyártani, melyeknek lehet akár valós alapja is.

A világszintű mozgásokat a nálam tudósabbakra bíznám. Józan paraszti ésszel inkább a honi meg helyi dolgokat nézem, s oda lyukadok ki, hogy bár teljes szívvel, lélekkel, energiával toltam a jónak hitt ügy szekerét, szépen át lettem vágva én is. Sokadmagammal.

A sok jót, amit tettünk cseppet sem bánom, de a karrierista haszonlesők lefölözési manővereit már nem tudom lenyelni. Az utolsó csepp a pohárban egy olyan ember megyei megújulást vezérlő pozícióba helyezése volt, aki évtizedekig keserítette meg helyi életünket, és aki ellen rengeteg fölös energiát kellett elpazarolni, választásokon tenfiaként elpáholni. Részemről ennyi volt velük tehát.

De hagyjuk tényleg a dohogást. Térjünk vissza a kőre. A felirat: Gizi mama. Anyósom. Nagyobbik fiam esküvőjén ilyen kövekre festették fel a résztvevők nevét. A többit nem tudom, hol van, de a mamáé megmaradt. Mint Wass Albert köve. S bár utóbbi években nem a csíkszenttamási Olt vize mosta, hanem a Kettős-Körös, Gizi mama haláláig a mi bázisunk, sziklakemény alapunk maradt, akihez bármivel lehetett fordulni.

Hat osztályával és tiszta, logikus, intuitív székely eszével mindenre tudta a választ, legyen az összement krém vagy etikai, társadalmi kérdés.

Sajnálom, hogy nincs már velünk, mert rettentő kíváncsi volnék, hogy mit mondana a mai állapotainkra. Ugyanakkor félteném is attól, ami nagyvilágunkban van. Ám mama nincs már, csak a kő a nevével. De a köve maradt. Mert a kő marad.