Magyar-Hon-Lap

Napjainkban nagy divat perelni. Csúnyán nézett rám a doktor, nem szépen beszélt, nem csináltatott azonnal CT-t, stb-stb. Laikus állapítja meg, lesben álló jogtudós lovallja bele a zsíros sikerdíj reményében, és kész is a perecske. A doktor legtöbbször megússza, a kórház kezeskedik érte, a biztosító meg fizet. Ha fizet. Pár év jogi terror után. Nos, hogy ezt megússza az egészségügy, inkább elvégez fölösleges és drága vizsgálatokat, Védekezik, defenzív. Ami aztán sajnos napi szokássá válhat.

„A mesterséges intelligencia lesz Mari néni unokája” – olvashatjuk a YouTube-videó kattintásvadász címében, de a beszélgetést hallgatva megnyugodhatunk: az említett „családtag” csupán egy napi tanácsadó lesz majd a nagymama mindentudó Pistikéje mellett (vagy helyett). De tényleg csak ennyiről van szó?

A magyar 1956 és a jelenlegi ukrán helyzet összehasonlítása tipikusan az „almát a körtével” esete. A hősiesség kétségkívül stimmel, de mind a szereplők, mind a konkrét geopolitikai helyzet különbözik.

Az emlőrák minden tizedik nőt fenyegeti. Megfelelő kezeléssel viszont teljes gyógyulás is elérhető. Aki ennek esélyét csökkenti, vét embertársa egészsége ellen, tehát bűnt követ el.

Most, a legnagyobb baj elmúltával talán nem árt összefoglalni, milyen megnyilvánulásokat láthattunk/hallhattunk a természeti katasztrófa legnehezebb napjaiban. Ebben az írásban egyes közszereplők, valamint sok állampolgár nagyon antipatikus viselkedéséről emlékezem meg néhány példával, amelyek elfogadhatatlan magatartásformákat és jellembeli tulajdonságokat mutattak be.

A nagybetűs élet mindig hoz meglepetéseket. Nem gondoltam, hogy ez a váratlan esemény most épp egy búcsúztatás és egy esküvő formájában lép be életembe. Egy nap választotta el csupán őket.

Magyar Péter a napokban a köztelevízió vendége volt. A negyedórás interjú valójában egy előre betanult monológ, műfaját tekintve pedig politikai vádbeszéd volt.

1947 októberében volt a beregszőllősi templom megszentelése. Tudatában volt, hogy életét közvetlen veszély fenyegeti. Ennek ellenére elment a templomszentelésre.

Úgy emlékszem, hogy az ősz fényei, ha csak egy pillanatra is, de mindig megállásra és ámulatra késztettek. Valahogy már a kezdetektől fogva úgy tűnt, hogy nem csupán evilági forrásból táplálkoznak, a nyár végének olykor álomszerű árnyalatai. Így szeptember végén az egyre vastagabb levéltakaró ráncait egyengetem sepregetve a járda kövein. Persze,