Közel egymillió néző epizódonként, kiemelt nemzetközi érdeklődés a Cannes-i televíziós seregszemlén, privát élménymegosztások munkahelyen és sörözés közben. A Hunyadi több egy nagyívű kosztümös sorozatnál: életünk egyik eseményévé vált. Utoljára az István, a király idején láthattunk ilyet.

Most, hogy a tíz részből már nyolc lement a képernyőn, érdemes lenne visszaidézni néhány korábbi kritikát, hiszen sokan még azelőtt tollat ragadtak, hogy egyáltalán kirajzolódtak volna a film történeti szálai. A legmeglepőbb fordulatokat nem is a kritikusok, hanem a politikai újságírók produkálták. A liberálisok például, miközben kilencvenesévekbeli jelzőket ástak elő („népnemzeti”, „mélymagyar”), összességében végül kénytelenek voltak kalapot emelni a produkció előtt. A konzervatívok viszont annyira odafigyeltek a túloldalról érkező negatívumokra, hogy közben teljesen süketek maradtak az elismerő hangokra. Az erotikus jelenetek ürügyén pedig épp azok a nemzeti radikálisok támadták a Hunyadit, akik néhány éve még hangosan követelték a Bán Mór-féle jelenlegi változat megfilmesítését.

Helyhiány miatt most legyen elég ennyi a kritikák kritikájából, s koncentráljunk inkább magára a sorozatra. Például a példátlan népszerűség lehetséges okaira.

Visszalendülő inga

Ha megkérdeznénk ötven filmkritikust, hogy mivel magyarázzák a széria sikerét, negyvenen az erős színészi karaktereket, a grandiózus csatajeleneteket, a nemzetközi szintű látványtechnikát és a dramaturgiát emelnék ki, míg a szociológiai megközelítésekre hajlamosabbak inkább a háttér-trendekre – például a középkori tematika általános népszerűségére vagy a televíziós sorozat műfajának nemzetközi reneszánszára – mutatnának rá. Egy-két megkérdezett talán a saját szakmáját is megemlítené – egyébként joggal, hiszen a rekordnézettségben nyilván a médiafelhajtás is kulcsszerepet játszik.

Arról azonban nem, vagy alig olvashatunk, hogy a Hunyadi-sorozat kivételes sikere esetleg az ingahatás számlájára is írható. A hazai művészvilágban – tisztelet a kivételnek – évtizedek óta csak közönnyel, cinizmussal vagy kudarcorientáltan illik hozzányúlni a magyar történelemhez. Ismert tény, hogy a Szász János rendezőre bízott korábbi Hunyadi-változat – legalábbis a kiszivárgott forgatókönyv alapján – a 21. századi multikulturalizmus propagandafilmje lett volna, csak a közfelháborodás ezúttal megelőzte a bajt.

A deheroizáló filmek általában csak egy szűk piaci rés kulturális és identitásigényeinek a kielégítésére alkalmasak. A belterjes szórakoztatás termékei – legyenek azok vásáriak, művésziek vagy művészkedők – a többséget nem tudják megszólítani. Látványos hősi filmeposzt utoljára 1968-ban láthatott a nagyközönség – Várkonyi Zoltántól az Egri csillagokat –, s az olyan igényes történelmi drámákat is, mint az 1984-es Szirmok, virágok, koszorúk, még az előző érában forgatták. A rendszerváltás után a Hídember volt az első olyan munka, amely nem csak pozitívan, hanem látványosan, igazi moziélményt kínálva jelenített meg egy kiemelkedő személyiséget és egy fontos történelmi korszakot a vásznon. Azonban a közéleti alkotómunkát, építőszellemet középpontba emelő mű – talán mert a hagyományos rebellis nemzetkarakterrel szemben állított alternatívát – népszerűsége és hírneve dacára sem tudta átlépni a rétegfilm kategóriáját.

Amikor tehát a Hunyadi kiugró sikerének keressük az okát, nem lehet eltekinteni attól, hogy az elmúlt évtizedekben szabályosan kiéheztették a közönséget a nagyszabású hősfilmekre. Ez legalább olyan fontos, ha nem éppen fontosabb magyarázat, mint például a középkori témájú tévésorozatok globális divatja.

Járulékos nyereségek

Nem bizonyíthatjuk, de valószínűsíthetjük, hogy a Hunyadihoz hasonló alkotások jelentős visszacsatolási hatással bírnak a néző egyéni gondolkodására, szemléletére, s még azokban is megmozdítanak valamit, akik számára a nemzet sokkal inkább csak idegesítő absztrakció, mint tartalommal bíró valóság. Az a tény, hogy az egyes kulcsszerepeket erdélyi színészekre (Kádár L. Gellért, Mátray László) bízták – ráadásul a két legférfiasabb szerepről van szó –, szintén pozitív fejlemény, a magyar film és a közönség szempontjából egyaránt. S habár a nézők eddig is tisztában voltak például Balázs Samu, Bara Margit vagy Bács Ferenc erdélyi származásával (hogy csak az ábécé elejét említsük), a Hunyadiban játszó székely színészek, az imént említettek arisztokratikus személyiségétől eltérően, már a 21. század rajongói kultúrájához illő karakterjegyeket képviselik.

De szóljunk még a nemzetközi szinten érvényesülő járulékos nyereségekről is néhány szót! Amennyiben a nagy streamingszolgáltatók is felfigyelnek a Hunyadira – az említett Cannes-i siker már ennek az előjele –, akkor egy ritka és igen kedvező helyzet áll elő: Magyarország (amelyre politikai téren már így is elegendő reflektorfény hárul) a nagyközönség figyelmének fókuszába kerül. Ráadásul ha Hunyadi Jánosról van szó, már eleve termékeny talajra hullik a vetőmag.

A nándorfehérvári győztes neve ugyanis nyugaton sem ismeretlen. Bár egy frankfurti, milánói vagy brüsszeli átlagpolgárnak aligha ő ugrik be elsőként a déli harangszó hallatán, a történelem iránt érdeklődők közül sokan hallottak már az 1456-os diadalról, vagy ahogy tőlünk nyugatra mondják, Belgrád ostromáról. A legnagyobb középkori hadvezérek listáján, legyen szó amatőr vagy profi összeállításról, rendszeresen találkozhatunk Janos Hunyadi, illetve John Hunyadi nevével; a Deadliest katonai blog eurázsiai listáján például a 17. helyen szerepel, megelőzve Martell Károlyt, míg a Historum a 15. századi hadvezérek sorában a 2. helyre tette, rögtön nándorfehérvári legyőzöttje, II. Mohamed (Mehmed) szultán után.

Visszatérve a sorozat potenciális nemzetközi hozadékára, az „Európa védelmezője” címen túl (amely itt egyúttal a legadekvátabb politikai párhuzam) említsünk meg még két olyan fontos történelmi tényt, amelynek tudatosítására – egy esetleges külföldi siker esetén – a Hunyadi tökéletesen alkalmasnak bizonyulna.

Az egyik ilyen történelmi tény a kisállami létre kényszerített Magyarország egykori középhatalmi státusa. Elemi érdekünk, hogy a külvilág ugyanúgy tisztában legyen a Magyar Királyság korabeli politikai jelentőségével, mint ahogy most tisztában van például az ország kulturális és turisztikai értékeivel. A másik lényeges történelmi tény a középkori Erdély dominánsan magyar jellege, politikai és etnikai értelemben egyaránt. Ennek tudatosítása a múltra vonatkozó román mítosz- és fakenews-gyűjtemények ellensúlyozása végett szükséges. Szerencsére a Hunyadi-sorozat erdélyi jelenetei kimondatlanul is cáfolják a szóban forgó történelemhamisításokat.

Itt kell megjegyezni, hogy a YouTube-on már a sorozat beharangozásának idején feltűntek, s a vasgárdista és kommunista történelemírás legdohosabb tételeivel támadtak a román nacionalisták. Nyilvánvaló, hogy ha a Hunyadi nemzetközi sikert arat, ez a fajta internetes agresszió csak erősödni fog. Egyfajta próbakőnek is tekinthető a magyarok számára, hogy szükség esetén meg tudjuk-e majd védeni az online térben a saját történelmüket.

A különböző nációk közül egyébként valószínűleg török részről számíthatunk majd a legnagyobb tetszésnyilvánításra, ugyanis az alkotók az Oszmán Birodalmat – eltérően a Magyarországot oly sokszor cserben hagyó európai szövetségesektől – veszélyes, ám tiszteletet érdemlő ellenfélként mutatják be, ahol a meghatározó politikai folyamatokat világos elvek és szabályok irányítják.

Közép-Európa – de melyik?

A Hunyadi-sorozat egyik legjellemzőbb sajátossága, hogy a párbeszédek mindig az adott nyelven szólalnak meg, vagyis az alkotók a Mel Gibson Passiójából ismert eljárást alkalmazták. A többnyelvűség hátránya, hogy feliratolvasásra kényszeríti a nézőt, előnye viszont, hogy – történelmi filmről lévén szó – rendkívüli mértékben növeli a hitelességérzetet, s egyúttal megerősíti a néző számára az események nemzetközi jelentőségét.

Mivel a Hunyadi forgatókönyvében a szereplők gyakran keverednek idegen nyelvű környezetbe, a többnyelvűség követelménye a színészeket is próbára tette. Mint a bemutató sajtótájékoztatón kiderült, a Hunyadit alakító Kádár L. Gellért a hitelesség érdekében külön megtanult olaszul, Törőcsik Franciska (Brankovics Mara) törökül és szerbül, Hermányi Mariann (Luxembergi Erzsébet) pedig németül. Robert Lantos producer szerint Amerikában a rendezők nem támaszthatnának ilyen elvárásokat az ottani színészekkel szemben, mert azok egyszerűen nem tennék meg ezt az erőfeszítést.

A többnyelvűség kapcsán azonban különbséget kell tennünk a Hunyadi-sztori nemzetközi és multikulturális jellege között. A nemzetközi jelleget az uralkodói központokban, például Budán, Bécsben, Rómában, Velencében, Drinápolyban játszódó jelenetek biztosítják, összeurópai kontextusba helyezve ezzel az egész történetet. A multikultúra pedig – amely alatt a térségben élő népek együttélését és együttműködését (s természetesen nem a mai nyugat-európai embermasszát vagy ideológiai közhelyeket) kell értenünk – Hunyadi hadjárataiban és csatáiban jelenik meg, ahol még a szekérváraikról elhíresült cseh husziták is felbukkannak.

Mi sem mutatja jobban ennek a történelmi közép-európai multikultúrának az ihlető erejét, mint hogy a különböző hírportálok kommentmezőiben egyre többször olvashatunk olyan véleményeket, amelyek Hunyadi példájára hivatkozva sürgetik a térségbeli nemzetek politikai összefogását. Ennek ellenére ezúttal érdemes óvatosan bánni a történelmi analógiákkal – s nem azért, mert azoknak ne lehetne általában létjogosultságuk, hanem mert tágabb környezetünkben azóta alapjaiban változtak meg a multikulturális együttélés politikai és társadalmi keretei.

A tömegpszichológiában pizza-effektusról beszélünk akkor, ha egy kulturális, főleg filmipari klisé azt a jelenséget vagy terméket is megváltoztatja, amelyről magát a klisét mintázták. A pizza eredetileg egy igen egyszerű, paradicsomszeleteket és olívaolajat tartalmazó tésztaféleség volt, míg az olaszok nem kezdték azt rafináltabb változatokban is elkészíteni, pontosan úgy, ahogy azt a róluk szóló amerikai filmekben látták – míg végül a hollywoodi kamupizza lett az „eredeti olasz”. Úgy tűnik, sokaknál pedig a Hunyadi-sorozatban megfigyelt sajátos körülmények gyakorolnak hatást a kortárs jelenségek értelmezésére.

De milyen valós következtetéseket is vonhatnánk le Bán Mór regényfolyama alapján?

Először is látnunk kell, hogy a különböző európai népek felsorakozása egy nagyobb ügy mellett csak akkor lehetséges, ha annak célja egy nemzetek feletti civilizáció védelme. Ez az adott korban egyértelműen a keresztény Európát jelentette. Az annak helyére belépni kívánó Európai Unió azonban nyíltan megtagadja ezt az örökséget, miközben semmi olyan pluszt nem kínál a polgároknak, ami miatt megérdemelné azok részéről az azonosulást.

Az európai életformát ellehetetlenítő tömeges migrációval szembeni ellenállásnak, az őshonos érdekek védelmének a szükségessége viszont – szerencsés esetben – már tényleg megteremthetné a földrészen élők egységét. Egy ilyen esemény, legalábbis nyomokban, kétségtelenül mutatna némi hasonlóságot a Hunyadiak idején érvényes helyzettel. Nem véletlen, hogy Nyugat-Európában a John Hunyadi név különösen a migrációval és az európai muszlim térnyeréssel szembehelyezkedő szubkultúrák, mozgalmak körében népszerű.

Azt azonban mindenképpen látnunk kell – és erre a várnai csatavesztés kapcsán maga a sorozat is rámutatott –, hogy pusztán alulról építkezve, politikai támogatás és keretek nélkül semmilyen átfogó, célorientált európai kezdeményezést nem övez a siker reménye. Mint ahogy a közép-európai népek összefogásának is a Magyar Királyság integratív ereje, mondhatni, a politikailag egységes Kárpát-medence volt az egyes számú feltétele. Ez az a pont, ahol a leginkább megbicsaklik a 15. századi történelemmel példálózók érvelése. Trianon ugyanis Magyarország mellett Közép-Európát is szétverte, a kisállami ellenségeskedés rendszerét ültetve a helyébe.

Persze a nézők többségét nem az ilyen direkt időbeli párhuzamok érdeklik, hanem a sztori, a játék és a látvány. Ebből a szempontból a Hunyadi már most egy igazi nemzetegyesítő produktumnak tekinthető, nem csak társadalmi, hanem földrajzi értelemben is – hiszen a hírek szerint a sorozat a csonkahatárokon túl ugyancsak kiemelkedő népszerűségnek örvend.

Ahogy azt a bevezetőben említett István, a király esetében is tapasztalhattuk annak idején. Lehet, hogy történelmi analógiának ennyi is elég?

Kovács F. Erik