Jó hajó

Na, ígérem, bármennyire jó volt, igyekszem most utoljára emlegetni a negyvenöt éves érettségi találkozót. De most még egyszer muszáj. Minden jó ugyanis, ha jó a vége. Ha jó. A hajó. Ugye milyen vicces és ezer arcú a mi magyar nyelvünk? Mert ki fog derülni itt is menten, hogy jó lehet, ha van egy jó hajó.

Egyik osztálytársam, az A osztályból – mi a hírhedt C voltunk egykor- Amerikába szakadt anno. Református lelkész édesapja Szemerjáról egyenesen az Államokba menekítette a Ceasusecu féle élő szocializmusból családját. Zsolt onnan jár haza minden randira, és osztálytársai – igen rendes emberek lévén – hozzá igazítják a találkozót, mint ahogy mi is Magdihoz a miénket, aki Kanadából jön ugyanezért. Mindig van egyébként ilyen paradoxon: van, aki Szentgyörgyön él, mégsem jön el, van, aki a világ másik végéről is.

Emlegetett Zsolt komám – kivel anno, szomszédváriak is lévén, jóban voltunk, barátok, mondhatni és jó pár apró gazemberséget is elműveltünk együtt, persze a „jólneveltség” bő határain belül – dolgát elvégezvén itthon visszaindult, szintén osztálytárs párjával Ámerikába. Ma jött azonban az áttételes hír, hogy illendően elmentek Londonba, hogy majd onnan, a menettérti szerint, egy rövid dobbantást követően repülnek tovább, és kész. Ott is van Amerika.

De a dolgok – mióta néha bidén alszik el az ottani egyes számú gombfelelős és nemcsak szelleme, hanem a világ is zűrös hely lett ezáltal – nos, azóta a repülők is úgy repkednek, mint egy renitens konok kamasz postagalamb. Amikor akarnak.

Így megjárta rendesen kedves emlegetett barátunk is, mert Londonyországban közölték velük, hogy irány Párizs, mert a reppencsek csak onnan mennek tengeren túlra. A mai, július 28-i hírek szerint öt napja várják a lassan, ebben a meleg helyzetben szépen bebarnuló Frankiában, hogy lesz tán valami az egész hazauta-zásból. De állítólag ott még az Álljfel torony sem fogad szót, sztrájkol, ott ül a Mars mezőn, s sunnyog. Talán azzal azért bíztatták, hogy augusztus tízedikén már felférnének egy gépre. Ügyes, mondhatjuk. És kellemes is, ha mindezt a repülőtársaság fizeti, biztosít szállást és szállodát, és, ha van valami dolcsi a számlán, legalább egy bagettre való. De, ha ezt a reptéren ücsörögve kell eltölteni, az korántsem olyan vidám. Nem tudom, ők melyik állapotában leledznek a fentebb leírt jelennek, de azért kössz szépen az egészet.

Értük aggódván és az egész – lassan tényleg agyament – mai világ állapotán elmélkedvén jutott eszembe, hogy verjük földhöz magunk a repülésért, hogy jaj, de gyors, minyá-minyá itt is a világ másik vége vele, s közben ott a kényelmes megoldás! Mert, ha már az ember úgyis Angliában van, Londontól csak egy ugrás Southampton, ahonnan a Queen Mary 2 nyolc nap (hét éjszaka) alatt átlendít az Atlanti óceánon, s egy kellemes és úri hajókázás után ki is köt New Yorkban menten. Komolyan mondom, kellemesebb és gyorsabb, mint Zsolték fenti kálváriája. Adja a fennvaló, hogy szerencsésen hazaérjenek és ne szegje a kedvük mindez, jöjjenek az ötven évesre is. Valamivel. Ami akkor épp biztonsággal jár. Egy úton, mely akkor épp járható. Mi meg gondolkodjunk el, mivé tettük világunk kicsit mi magunk is, de miképp hagyhattunk, hagyhatjuk, hogy mások ezt tegyék vele. Mert ugyan a nagy-nagy világmindenség tán végtelen, de a mi kis világunk igencsak véges. S bár már mondám, de megismétlem: minden jó, ha a vége jó.

Pálmai Tamás

További
cikkek

Hírlevél