Magyar Péter „nagy leleplezése” egy illegálisan rögzített hangfelvétel (vélhetően egy állományülésről), ahol a honvédelmi miniszter arról beszél, hogy „valóban ütőképes, harcképes magyar haderőt” kell felépíteni, továbbá azt is hangsúlyozza, hogy a Honvédségnek szakítania kell a korábbi „békementalitással”. Gulyás Gergely a Kormányinfón „lepkefingnek” nevezte a bejelentést, és egyébként még az ellenzéki megmondóemberek jó része is egyetértett azzal, hogy Magyar Péter nagy dérrel-dúrral beharangozott kormánybuktató akciójának ezúttal is nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Persze, a saját fanatizált követőtáborának egy része ezt nem így látja, valaki például egy kommentben így fogalmazott: „Azér’ ez nem egy őszödi beszéd, de jó PR-ral megtámogatva jelenthet egy újabb jó mínusz 5 százalékot a Fidesznek.”

Ez a komment, illetve hozzáállás bizonyos szempontból érdekesebb, mint maga az „ügy” – ami, mint láttuk, tulajdonképpen nem is létezik. A tiszások mégis úgy gondolják, hogy „jó PR-ral” így is elég lehet arra, hogy „lefaragjon” 5 százalékot a Fidesz támogatottságából (ami persze objektíve szintén vitatható állítás). A „jó PR” itt nyilvánvalóan a kommunikációs trükközés szinonimája: hazug csúsztatással egy teljesen indokolt szakmai kérdésből (a magyar honvédség fejlesztése konfliktusos, háborús időkben) azt a látszatot kelteni, mintha a magyar kormány a háborút támogatná. (Ezt azután még gyorsan megtoldották olyan, szintén teljesen alaptalan vádakkal is, mintha a magyar kormány offenzív katonai akciókra készülne Ukrajnában vagy éppen a Balkánon, ami mögött okkal sejthetünk külföldi titkosszolgálati dezinformációt).

Mindez arra az átfogóbb jelenségre mutat rá, hogy a kommunikáció mai felfogása teljes mértékben elszakadni látszik a tényszerűségek világától. Önálló illúziószigetek, visszhangkamrák jönnek létre, ahol már csak a mennyiség és a technika számít.

Ha sokat ismételgetünk bármilyen hazugságot, azt a saját fanatizált követőtáborunk – meg akiket nekik esetleg sikerül meggyőzniük – úgyis el fogja hinni. Mindez aligha független a mai robbanásszerű technológiai változásoktól, miközben maga az ember – annak antropológiája és moralitása – sokkal lassabban változik.

Politikai propaganda, csúsztatás, hazugság természetesen mindig is létezett, de a tényszerűségek falát eddig sokkal nehezebb volt áttörni, mint a mai, nagyrészt a virtuális térben zajló világunkban.

Például, ha csak a legutóbbi időket nézzük: az ellenzék a saját szempontjából joggal hozza fel azt, hogy a kormány „migránsozó” kampánya egyoldalú volt, a migrációnak csak az árnyoldalait jelenítette meg. Azt persze nem teszik hozzá, hogy az ő kampányaik éppoly egyoldalúan csak a „sikertörténetekre” koncentráltak, és egyáltalán nem foglalkoztak a megszaporodó terrortámadások, a romló közbiztonság, a túlterhelt szociális ellátórendszer jelentette nyilvánvaló veszéllyel. (Nem beszélve arról, hogy a bevándorlók a politika jól ismert törvénye szerint túlnyomórészt a baloldalra szavaznak). De maga az ügy, a tömeges – jórészt illegális – migráció kérdése azért mégiscsak adott volt, a valóságot egyre inkább megtapasztaló nyugat-európai lakosság így mára eldönthette, hogy melyik oldalra áll.

A hazai kommunikációs fordulópontot ebben a konkrét ügyben talán az előző ellenzéki „messiás”, Márki-Zay Péter jelentette, aki úgymond jobbról próbálta előzni a kormánypártokat a számukra nagy népszerűséget eredményező ügyben azzal, hogy „migránsszámlálót” indított, és óriásplakátokon hirdette, hogy valójában éppen a kormány „engedi be” a migránsokat. Ez a kampány már nyilvánvalóan arra a csúsztatásra (értsd: hazugságra) épült, hogy összemosta a legális bevándorló, a szintén legális vendégmunkás és az illegálisan érkező „migráns” fogalmait. Az egyik oldalon az évekig itt tanuló ösztöndíjas egyetemista, aki később esetleg magyar házastársat és munkahelyet választ, a befektető, aki itt költi el a pénzét, a vendégmunkás, aki törvényileg jól szabályozott módon dolgozik nálunk pár évig, jellemzően olyan munkakörben, amit a magyarok nem töltenek be. A másik oldalon a gyakran nehezen azonosítható, ismeretlen szándékú, a határainkat illegálisan átlépő emberek tömegei – túlnyomórészt ugye fiatal, iszlám vallású férfiak. (Nem csoda, hogy ez a kommunikációs akrobatamutatvány szembe is fordította őt a „régi” baloldallal, akik sokáig nyíltan be akarták engedni a migránsokat – anélkül persze, hogy a velük való együttéléséről konkrét, testközeli tapasztalatuk lett volna).

Magyar Péter – személyiségéből és politikai kommunikációs tapasztalataiból kifolyólag – kétségtelenül tökélyre fejlesztette ezt a fajta csúsztató, manipulatív, hazug kommunikációt, ami – mint láthattunk – gyakran már köszönőviszonyban sincs a tényvilággal, hanem önálló kommunikációs szigetet, visszhangkamrákat alkot. (Ő ilyen értelemben a „köteles beszéddel” és a 23 millió románnal riogató gyurcsányi kommunikáció egyenesági örököse). Amiben mégis reménykedhetünk, hogy a tényvilágtól teljesen elszakadni még a mai, minden korábbinál virtualizáltabb világban sem olyan egyszerű, a már említett antropológiai meghatározottságainkból kifolyólag. Egyszerűbben fogalmazva:

amikor az emberek már a saját bőrükön kezdik érezni az általuk tapasztalt tényvilág és a kommunikáció diszkrepanciáját (össze nem illését), akkor van esély rá, hogy a kommunikációs lufi kipukkad, a Nagy Lufihámozó pedig elnyeri a választóktól – vagy akár a magyar igazságszolgáltatástól – méltó büntetését.

És minél „keményebbek” ezek a tények – márpedig a háború árnyékában egyre keményebbek lesznek –, erre annál nagyobb esély van. Köztudott, hogy háborús környezetben a kommunikáció (a lakosság figyelmeztetésén, például légiriadók vagy evakuációs felhívásokon túl a háborús propaganda és dezinformáció) maga is fegyverré válik, a szó szoros értelmében életek múlhatnak rajta. Hogy visszautaljunk a cikk elején idézett példára, az „ominózus” hangfelvételre és az arra adott tiszás reakciókra:

ha ne adj’ Isten Magyar Péter, Ruszin-Szendi Romulusz és az ukrán titkosszolgálat, illetve „Brüsszel” (az Európai Bizottság, Manfred Weberék, stb.) mesterkedéseinek hála esetleg NATO-s, európai (köztük magyar) katonákat vezényelnek a front közelébe, ahonnét esetleg sokan koporsóban térnek haza, akkor egyértelműen ki fog derülni, hogy ki képviselte itt a tényvilágot, és ki az, aki a hatalomszerzés érdekében kommunikációs trükkökhöz, manipulációhoz folyamodott (magyarán hazudott).

Csak akkor már lehet, hogy késő lesz, és nagyon nagy áldozatok árán lehet ezt az egészet visszacsinálni (ha egyáltalán), ezért muszáj most nagyon figyelnünk, és átlátni a Tisza-szitán!

Békés János