Ő Urunk és Mesterünk, barátunk és táplálékunk, orvosunk és békességünk.
- Urunk és Mesterünk
János evangéliumának van egy egészen romantikus részlete. Jézus halála utáni napokban a tanítványok nem tudták, hogy mit kezdjenek magukkal. Élni, enni azonban kellett, Péter visszatért eredeti foglalkozásához, ki ment halászni. A tanítványok vele mentek, Péter láthatóan már feje a kis társaságnak. Virradatkor egy parton álló férfi megszólította őket: nincs valami ennivalótok. Mivel nem fogtak semmit, az idegen tanácsot adott: a bárka jobb oldalán majd találtok. Ismét egy csodálatos halfogás, amiről János felismerte, és Péterhez fordult: „Az Úr az.” Péter erre magára vette köntösét és beugrott a vízbe, hogy Jézushoz rohanjon. Vizes lesz? Nem számít. Az Úr elé nem mehet hiányos öltözetben. A szép kép folytatódik, Az Úr parázson sült hallal és kenyérrel várja őket.
Az Úr, ugyanaz, akivel a tanítványok találkoztak, velünk is találkozik. Minket is kenyérrel vár, olykor borral is. Megvan-e bennünk a neki kijáró tiszteletadásnak az a foka, ami Péterben megvolt? A templomba lépve, a járvány leállította a megszokott szenteltvizes keresztvetést. De nem hagyom-e el magát a keresztvetés? Nem adom-e fel túl könnyen a térdhajtást, mondván, hogy öregségemben nehezemre esik? Miért nem pótlom egy tiszteletadást jelentő meghajlással? Ha a tabernákulum előtt elmegyek, megállok-e, hogy kifejezzem Krisztus jelenléte iránti hálám és tiszteletem?
Jézus arra is tanított, hogy nem mindenki, aki mondja Uram, Uram, hanem aki Atyám akaratát cselekszi, megy be a Mennyek Országába. Ne fordítsuk ki a mondást, ez nem arról szól, hogy ne mondjuk: Uram, hogy ne adjuk meg a tisztelet látható jelét, és ami még fontosabb, hogy ne érezzük át a szívből s nem megszokásból való tiszteltet.
„Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem. Jól teszitek, az vagyok.” Nem véletlenül kapcsolódik össze az ima szövegében az Úr és a Mester. Az Úr fensőbbségét, rangját elismerjük. De attól, hogy valakit urunknak ismerünk el, még nem feltétlenül szeretjük, és előfordulhat, hogy a szavának is csak kényszerből engedelmeskedünk. Akit mesternek nevezek, attól tanulok. Jézus az Atya akaratának teljesítését várja tőlünk. Azt pedig, hogy az Atya mit vár tőlünk, azt Jézustól, a Mestertől tanulhatjuk meg. Az apostolok is tőle tanultak. Halála előtt be is számol erről az Atyának: „A tanítást, amit nekem adtál, átadtam nekik”. Jézus egyébként még le is vizsgáztatta őket, amikor elküldte őket szinte teljesen eszköztelenül, hogy hirdessék az evangéliumot. A Mester szó hallatán megkérdezem magamtól, Mesterem-e nekem Jézus? Mennyi alkalmat teremtek magamnak arra, hogy tanuljak tőle? Mit valósítok meg a tanultakból? Elmélet gyakorlat nélkül csak kocsi tengely nélkül.
- Barátunk és táplálékunk.
Az Úr és a Mester szavak összekapcsolása már az evangélium szövegében megtörtént. A barátság említése logikus folytatás. Jézus barátjává az lehet, akit Ő erre meghívott. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket”(Jn 15 16). A fiatal felnőttkor kezdetén meglepő élmény, jól eső érzés, ha valamelyik tanárunk, vagy a munkahelyi főnökünk felkínálja, hogy tegeződjünk vele. Ezt nem tudjuk kiprovokálni, az ő szabad döntése, elhatározása kell hozzá. A felszólítás viszont felemel, befogad. Jézus baráti körébe kerülni nyilván sokkal nagyobb dolog ennél, mégsem éljük meg eléggé ennek nagyszerűségét. Igaz, a mi Istenünk nem személyválogató, azaz mindenki megkapja a lehetőséget, mint a példabeszédben a menyegzői meghívót. Ahogy a lakomán való részvétel feltétele a megfelelő öltözék, úgy a baráti körbe való tartozáshoz is kell tennünk valamit: „Ti barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek.” (Jn 15 14) Ne gondoljunk itt valami megalázó utasításra, szolgai engedelmességre. Jézus el is magyarázza: a barát beavatott: ismeri a célt, a szándékot. A szolga nem tudja, hogy mit tesz az ura. Jézus barátaitól eredményt vár: munkátokkal hozzatok gyümölcsöt: maradandó gyümölcsöt, mondja. Hogy pontosan mire gondol, azt mennybemenetele előtt fogalmazta meg: „Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében, és tanítsátok őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek.” (Mt 28 19-20).
Jézus barátjának lenni tehát nem valami sütkérezés egy nagyúr udvartartásának fényében. Munka. Nem is kis munka. Ha körülnézünk a világban, nem lehetünk nyugodtak, hogy meghoztuk-e a maradandó gyümölcsöt. Nem a kereszténység terjed a világban, hanem épp a bűn kiáradást látjuk. Van azonban egy biztató mondat a számunkra: Máté evangéliumának utolsó mondata: „veletek vagyok a világ végezetéig.” Mivel az Eucharisztikus Kongresszusra való felkészülési imáról van szó, nem kell találgatni, hogy ez a Krisztussal való együttlét miként valósul meg. A barátunk kijelentés nem véletlenül áll a táplálékunk szóval áll párban. Az Evangélium hirdetésére nem vagyunk mindannyian alkalmasak, természet adta adottságaink és ismereteink szintje korlátozhat bennünket. De mindegyikünknek adott a lehetőség, hogy oda térdeljen az Oltáriszentség elé, és kérje az aratás urát, küldjön munkásokat az aratásba. Egyidőben gyakran hallottam, hogy idősebb hölgyek egy-egy csecsemő szépségén megindulva felkiáltottak: Jaj de szép ez a gyerek, meg kell zabálni. Értelmetlennek és gusztustalannak tartottam az ilyen felkiáltásokat. De van szelídebb változat: úgy szeretlek, majd megeszlek. Hogy kerültek a közbeszédbe ezek a voltaképp értelmetlen szavak? Senki nem gondolja ezeket szó szerint. A pszichológusok állítják: ez az un. „cukisági agresszió” voltaképp arra készteti az embert, hogy gondoskodjék a látott csecsemőről, vagy a kísérletek során az újszülött állatokról. BabitsMihály élesen elkülöníti a mi lelki táplálékunkat a pogányok szokásától, akik az elhalt királyok testét megették, azt képzelve, hogy erejük ezáltal beléjük költözik. A mi királyunk, Krisztus, nem halott! – mondta a költő. A mi királyunk eleven! / A gyenge bárány nem totem. Ahhoz, hogy Krisztus valóban táplálékunk legyen, nem viszonyulhatunk úgy Hozzá üres szavakkal, a „majd megeszlek” felületességével. „Mit ér nekünk a Test, a Vér, / ha szellemében szellemünk / nem részes, és úgy vesszük Őt / magunkhoz, mint ama vadak / a tetemet vagy totemet? / Áradj belénk hát, óh örök / igazság és szent szeretet!”
Barátunk. Legyen táplálékunk is, hogy szellemünk részes lehessen az ő szellemében.
- Orvosunk és Békességünk
Imánk háromszor két állítást mond Jézusról. Úr és Mester. Barát és Táplálék. Láttuk, hogy ezek egymással összefüggő párok. Az utolsó páros megértését is segíti, ha felismerjük, hogy miként kötődik az előzőkhöz, és mennyiben kapcsolódnak egymáshoz. Elismertük, hogy Krisztus a mi Urunk, és Mesterünk, akitől tanulunk. Tanítását életre váltva barátai lehetünk, és Ő e barátság megélését azzal is segíti, hogy velünk van az Eucharisztiában. Mi szükségünk van ezek után arra, hogy orvosként is közbe lépjen?
Minden nagyobb akció tervezésekor kell legyen egy „B terv”. Ne kelljen kapkodni, ha másképp alakul a helyzet, mint ahogy elterveztük. Úgy kellene lennie, hogy megkeresztelésünk révén megszabadulunk az áteredő bűn terhétől, tudjuk, hol a helyünk, azaz tudjuk, hogy kit követünk, ki az Urunk, és azt is tudjuk, hogy kinek a tanítására kell figyelnünk. Ahogy Nagy Szent Teréz rávezet: személyes kapcsolatban állhatunk Jézussal. Négyszemközt Vele. A Mestertől kaptunk egy feladatot, amit nem lehet teljesíteni: Ti olyan tökéletesek legyetek, mint mennyei Atyátok. (Mt 5 48) Ez pedig képtelenség. Ez a felszólítás tehát célkitűzés, amire folyton törekednünk kell. Jézus azonban tudta, hogy nem lesz minden olyan tökéletes, mint szeretnénk. Képes botlásainkat megbocsátani (Menj és többet ne vétkezzél) és mint az orvos, esélyt ad a gyógyulásra: a szentgyónás révén.
A békesség kérdését két oldalról nézhetjük. Jézus, az orvos felől, – aki kész begyógyítani sebeinket, és megadni a lelki békénket, – és magunk felől. Mária-Márta vitára gondolhatunk. Fordítunk-e elég időt, figyelmet arra, ami a „jobbik rész”?
A gyónás lehetősége már önmagában is megadja azt a békességet, amire szükségünk van ahhoz, hogy alapos reménnyel készüljünk a földi élet utáni örök életünkre. Mindannyian, akik átéltük azt a nyugtalanságot, ami bennünk volt hibáink, bűneik következményeként, és akik a feloldozás után éreztük a felszabadultságot és a békességet, rájöttünk, hogy bajaink orvoslása csak Jézus Krisztustól várható. Bizalmunk forrása az is, hogy nem hétszer, hanem „hetvenszer hétszer”, azaz akárhányszor fordulhatunk hozzá.
Érdemes kiemelni az orvos hasonlatnak azt az elemét, ami sokunkat a testi gyógyítással kapcsolatban is jellemez. Halogatjuk az orvoshoz fordulást, mert amíg ki nem mondják, hogy baj van, addig azt hisszük, hogy nincs baj. Jól tudjuk, hogy ez a strucc politika hibás, mégis rendre elkövetjük. A tervszerű karbantartás okosabb, mint megvárni a működésképtelenséget. Lelki ügyekben is halogatunk, pedig elég sokszor figyelmeztet az evangélium, hogy készek legyünk. Virrasszatok tehát…
A békesség megszerzésének másik útját többek között Kempis Tamás mutatja meg. Arra figyelmeztet, hogy nagy belső békében azok élhetnek, akik nem avatkoznak be folyton másik szavába, cselekedeteibe. Nagy szentekre hivatkozik, akik figyelme elsősorban Isten dolgaira irányul. Ebben az értelemben Krisztus akkor lesz Békességünk, ha rá, a Mesterre figyelünk, és ez a rendelkezésünkre álló idő jelentős részét lefoglalja, nem törpül röpke pillanatokra.
