A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 30 év eredményeit és kihívásait összegző körlevelenék 24-32. pontjai a megfogant élet védelméről szólnak.

Az élet adottság, senkinek nincs joga arról dönteni, hogy egy másik ember éljen-e vagy sem. Az Egyház kiindulópontja a biológiai tényekre alapozva az, hogy az emberi élet a fogantatással kezdődik és a természetes halálig tart. Korunkban a technológiai fejlődés elbizonytalanít az élet határpontjaival kapcsolatban.

A megfogant élet védtelen az anya (vélt) érdekével szemben. A magzat emberi méltóságát sérti, ha az életét árucikként kezelik, amely igény szerint megszerezhető vagy eldobható. Ezeken túl más, közvetett veszélyeket is hordoz az abortusz: a lehetséges egészségügyi következmények mellett jelentősen növeli az anyában a mentális problémák kialakulásának kockázatát, illetve gyakran vezet a párkapcsolat megromlásához, sőt, hatással van az érintett nő családi és más emberi kapcsolataira, beleértve az isten-kapcsolatát, így a lelki életét is.

Új és aggasztó jelenségként szólnunk kell a kémiai terhességmegszakítás gyakorlatáról is. Bár Magyarországon jelenleg hivatalosan nem alkalmazzák az abortusztablettát, interneten keresztül és postai úton már nálunk is hozzáférhető. A terhességmegszakítás ezen formája sok esetben orvosi felügyelet nélkül történik, ami súlyos egészségügyi kockázatokat is hordoz, és szövődményekkel járhat. Emellett különösen nagy lelki terhet jelent az érintett nő számára, hiszen a folyamat közvetlenebb átélése, a magzat látványa, valamint az otthonhoz kötődő traumatikus emlékek hosszú távú pszichés sebeket hagynak maguk után. Ráadásul ezekben az esetekben gyakran nincs lehetőség a magzat korának pontos megállapítására, a méhen kívüli terhesség kizárására, illetve annak felismerésére sem, ha a terhesség hátterében kényszer, kapcsolati erőszak, szexuális kizsákmányolás vagy emberkereskedelem áll.

Az emberi méltóság elleni súlyos bűn az erőszak minden formája, így a háborúk, az emberkereskedelem, a prostitúció, valamint a dolgozók kizsákmányolása vagy veszélyeztetése is. Nem tekinthetünk ezekre úgy, mintha tőlünk függetlenül, világunk peremén jelennének csak meg.

Az ilyen bűnök következményei számtalan emberi életet törtek ketté vagy sebeztek meg, ugyanakkor hisszük és tapasztaljuk, hogy ezek a sebek az Úrral való találkozás helyeivé is válhatnak, aki visszaadja nekünk az élet reményét.

Az Egyház azt vallja, hogy a krízishelyzetbe került várandós édesanyákat nem szabad magukra hagyni, hanem szeretettel, együttérzéssel és konkrét segítséggel támogatást kell kapniuk a családjuk, az emberi közösségek és szükség esetén akár örökbefogadó családok részéről is.

Az élet védelme és az édesanyákról való felelős gondoskodás elválaszthatatlan egymástól. Fontos cél, hogy minden gyermek élete a fogantatás pillanatától kezdve védelmet élvezzen, és minden megfogant élet megszülethessen. Ez mindannyiunk közös felelőssége.

Ahogyan az éppen megfogant ember, úgy az idős, beteg, fogyatékossággal élő vagy haldokló ember méltósága sem csökken a kiszolgáltatottsága miatt. Életének utolsó szakasza különösen is igényli a szeretetteljes jelenlétet, a gondoskodást és a reményt.

A legtöbb ember a halálhoz vezető utat saját otthonában, családja és szerettei körében szeretné végig járni. Ha azonban az idős vagy beteg ember állapota intézményi ellátást tesz szükségessé, akkor a fájdalom enyhítésével, a gondos ápolással és az együttérző jelenléttel csökkenthető a magány és a szenvedés – anélkül, hogy a halál idejét mesterségesen siettetnénk vagy indokolatlanul késleltetnénk.

Az önrendelkezésre és a szabadságra hivatkozva az élet külső segítséggel történő önhatalmú befejezése nem tekinthető méltóságteljes búcsúnak az élettől és szeretteinktől. Erkölcsileg ugyanakkor elfogadható lehet az aránytalan vagy haszontalan kezelések visszautasítása. Súlyos és gyógyíthatatlan betegségben eljuthatunk arra a pontra, amikor már nem kívánunk további, a gyógyításra irányuló orvosi kezelést igénybe venni, mert az csak a szenvedés meghosszabbítását jelentené; ilyenkor lehetőség van a kezelés visszautasítására. Az életfenntartó vagy életmentő beavatkozásról való lemondás az élet természetes befejezésének elfogadását jelentheti. Az Egyház fontosnak tartja az idősgondozás, a gerontológiai ellátás, valamint az otthoni gondozás és ápolás megfelelő támogatását. Erősíteni kell a hospice-szemléletet és a palliatív ellátást, hogy a súlyos betegek megfelelő fájdalomcsillapításban, lelki támogatásban és emberséges gondoskodásban részesülhessenek.

Surján László