Változatlanul érvényesek maradtak Orbán Viktornak a felvidéki magyar politika gyenge teljesítményéről mondott tusnádfürdői szavai. Bár a legutóbbi szlovákiai népszámlálás szerint a magukat elsődlegesen magyarnak vallók aránya 7,7%, a magyar anyanyelvűeké pedig 8,5%, a felvidéki nemzetrész továbbra is parlamenti képviselet nélkül maradt.
A Szövetség nevű pártformáció 4,4%-ot kapott, de a magyar pártokra leadott szavazatok aránya még akkor sem éri el a bejutási határértéket, ha ehhez hozzávesszük a két törpepártra, a Magyar Fórumra és az immár Bugár Béla nélkül vegetáló Hídra adott voksokat. Emlékeztetésképpen: a még egységes MKP 2006-ban 12%-ot kapott, kettéválásuk után pedig a két utódpárt összesített eredménye 2010-ben 12%, 2012-ben 11%, 2016-ban pedig szintén 11% volt.
Az érintett politikusok és az elemzők a legkülönfélébb magyarázatokat adták a kudarcra. A párt vezetői leginkább a 90-es évek magyar futballvilágának szövetségi kapitányaira emlékeztettek, akik a vereségek után mindent megmagyaráztak és mindent elismertek, kivéve a saját hibáikat. Forró Krisztián, a Szövetség elnöke szerint pártja „történelmi eredményt ért el”, mert az MKP kettészakadása óta most kapták a legmagasabb szavazatarányt. Azért, hogy ennek dacára sem sikerült bejutni a törvényhozásba, a médiát és a közvélemény-kutatókat hibáztatta; az előbbieket azért, mert az egység helyett a hárompárti szétszakítottságot hangsúlyozták, az utóbbiakat pedig a támogatottságuk rendszeres alulmérése miatt. A Szövetség több vezető politikusa is úgy nyilatkozott, hogy „ennyi van a magyar közösségben”, s az etnikai politizálásnak nincs jövője a Felvidéken.
Valójában azonban – mint több elemző rámutatott – nem az eredmény, hanem a kudarc volt történelmi: Szlovákiában a magyar pártok együttesen még sosem kaptak ilyen kevés szavazatot. Más megfogalmazásban: a Szövetség politikai elődje, az MKP eddig még hivatkozhatott a multietnikus (valójában szintén magyar vezetésű) konkurencia szavazat-elszívó hatására, most azonban monopolhelyzetben érték el gyakorlatilag ugyanazt az eredményt, amit korábban éles versenyben. Innen nézve viszont a média hibáztatása is értelmét veszti: ha valóban számított volna a két törpepártra eső nyilvánosság, akkor az azok eredményeiben is tükröződne. Amiben talán igazat adhatunk Forróéknak, az a közvélemény-kutatások negatív szerepe, hiszen egyetlen választópolgár sem szereti, ha elveszik a szavazata. Az ilyenkor felmerülő választói dilemmák azonban jellemzően csak akkor jönnek elő, ha létezik a favorit helyett egy elfogadható alternatíva, márpedig magyar szempontból ilyen alternatívája a Szövetségnek nem volt. A lehetőséget tehát, hogy a felmérések eredményei (amelyek lehettek reálisak is) fontos szerepet játszottak a kudarcban, ne vessük el, de ne is kezeljük kiemelten, s főleg ne tekintsük jogos kifogásnak – ugyanis az említett demográfiai adottságok miatt a kiesés lehetőségének eleve föl sem kellett volna merülnie. (A Szövetséghez képest sokkal rosszabb etnikai helyzetből induló RMDSZ például 1990 óta minden parlamenti választáson stabilan hozza a maga öt és tíz százalék közötti eredményét.)
S ezzel el is érkeztünk az etnikai politizálás értelmetlenségét, kilátástalanságát sugalló nyilatkozatokhoz: egy országosan 8-9%-os, a szavazókorúak között pedig ennél is magasabb arányt képviselő kisebbség esetében – főleg, ha a korábbi eredményeket is figyelembe vesszük –
az önálló etnikai politizálás létjogosultságának a kétségbe vonása egyszerűen elfogadhatatlan. És nem csak a statisztikai tények miatt, hanem azért is, mert akik ezt teszik, azok a saját politikai krédójuk lényegét tagadják meg.
Fogalmazhatunk úgy is, hogy ezzel a szavazóhibáztató bizonyítványmagyarázással éppen a korábbi nagy ellenfél, Bugár Béla multietnikus politikai vízióját igazolják vissza, csak másfél évtizedes késéssel.
Az elkeseredettséget persze meg lehet érteni. Amikor egy párt már ötödik alkalommal hasal el a legfontosabb megmérettetésen, valóban felmerülhet, hogy érdemes-e tovább folytatni. A válasz azonban attól függ, hogy az alapüzenetre vagy a felelősök személyére vonatkozik-e a kérdés.
Ahogy a magyarországi jobboldal 1998-as győzelme már nem volt elképzelhető az MDF-fel, úgy valószínűleg a felvidéki magyar párt parlamenti bekerülése sem sikerülhet a jelenlegi csapattal.
Amint ugyanis arra többen rámutattak, hiába nem MKP már a párt neve, a vezetők gyakorlatilag ugyanabból a körből kerültek ki, s ami még rosszabb, a mentalitás sem változott, pontosabban változott, de romlott. De miről is van szó?
Noha az MKP a 2009-es szakadás óta „radikális” magyar pártnak számít (egy multietnikus rivális mellett ezt a jelzőt bármelyik etnopárt megkapta volna), ezt megelőzően az egységes, akkor még mindenféle áramlatot magába foglaló anyapárt sokkal offenzívabb és világosabb politikát képviselt. Például be mert vinni a nagypolitikába olyan ügyeket, mint a magyar többségű megye koncepciója, ami a jelenből visszanézve még úgy is bátor kezdeményezésnek tűnik, hogy végül meghátrálás és önfeladás lett a történet vége. Ugyanis ezzel szemben a Szövetség – amint az a Pestsrácok.hu tudósításából kiderült – már a bemutatkozó sajtótájékoztatóját is szlovákul tartotta (a felvidéki magyar média nagyobb dicsőségére az újságírók is ehhez tartották magukat), s közel fél órát, azon belül egy kávészünetet kellett várni az első magyar mondatra. Ahogy az Éjszaka a földön párizsi jelenetében mondták a taxiutasok: ez mindent megmagyaráz.
Ami pedig a jelenlegi választást illeti, adjuk át a szót egy felvidéki elemzőnek:
„A politikai pártnak legyen karaktere, világos értékrendje, kiszámítható vonulata. A párt megjelenítője, a leader pedig ezt bátran, érthetően, egyértelműen és érdekesen tudja közvetíteni a választók irányába. A Szövetség esetében ez egyik sem teljesült maradéktalanul (és finoman fogalmaztunk). A leader akár élő televíziós adásokban sem volt képes kimondani olyan alapvető kérdéseket, melyek most a legtöbb embert foglalkoztatják. Támogatnák-e az ukrán háborút, engednének-e teret az LBGTI+ nyomulásnak, hogy viszonyulnak Washington–Brüsszel–Moszkva zsarolásaihoz. Forró Krisztián minden megnyilvánulásából sugárzott a mindenki irányába próbált megfelelési kényszer, a semminek a fel nem vállalása, az alapvető karakter és a bátorság, határozottság hiánya.” (Csonka Ákos: Az etnikai politizálásnak igenis van létjogosultsága, csak jól kellene csinálni. Felvidék.ma, 2023. október 5.)
Az eredményt ismerjük. Egy másik felvidéki elemző, Oriskó Norbert számításai szerint azokon a településeken, amelyeket 5-45% között laknak magyarok, a magyarság összesen 22%-ot képvisel, a Szövetségre azonban csak 12% szavazott. A magyarok által legalább 45%-ban lakott településeken pedig a magyarok aránya összesen 69%, míg a Szövetség csupán 51%-ot kapott. Az előbbi településcsoportban 63%, az utóbbiban 56% volt a választási részvétel. A választási statisztikák tehát a felvidéki magyarok átlagon felüli távolmaradását, kiábrándultságát mutatják. Tegyük hozzá: akik viszont az urnákhoz járultak, azok kimagasló arányban szavaztak a jelenlegi pártelnökre, ami jó okot szolgáltatott Forró Krisztiánnak arra, hogy a kudarc ellenére se mondjon le. (Szlovákiában minden választó bejelölheti az adott pártlistán a kedvenc politikusát, ami jelentősen meghatározza a parlament végleges összetételét.)
Hogyan tovább, Felvidék? – tehetjük fel ezek után a kérdést. A válasz részben az államközi kapcsolatok szintjén, részben helyben dől majd el.
Szerencsére időközben felnőtt egy olyan fiatal, főleg az önkormányzati szférában aktív magyar politikusi generáció, amely – az idősebbekre jellemző meghunyászkodás helyett – legalább települési szinten ki mer állni a magyar érdekekért
egy olyan időszakban, amikor (hogy csak két problémát említsünk) tömegesen költöznek a csallóközi magyar falvakba a pozsonyi szlovákok, északról pedig a szintén szlovák anyanyelvű romák. Akik jelenleg évezredes magyar közösségeket próbálnak megtartani a jövőnek, talán hamarosan országos szinten is lehetőséget kapnak a bizonyításra.
Kovács Erik
