Mint jó kenyér, már a nap is lassabban kél. Ősz van. Iskolaidő. Vonathang suhan át a kertünk alatt.

Kibotorkálok a mosdóba. A csapból áramló sugárból merítve, arcom is lassan mosom. A csobogás és a víz érintése egy tengert láttat meg bennem. Egy benső, valóságos tengert. Emlékek jó illatát hullámozza. Hunyorgó szemekkel felegyenesedek a reggeli félhomályban. Közben még megtöröletlenül beletekintek a párás tükörbe. Egy pillanatra nem tudom, hogy verejték vagy mosdóvíz borít be?

A korai napsugarak belépnek a zárt ablakon át, és szinte áthömpölyögnek falainkon is. Egyszerre vad vizek bősz özönét látom és a neonlámpákon is túli új fények felé fordulok. A napba nézek. Tükröződik rajtam a rozsdás idő fogának vasnyoma. Úgy tűnik az örök ragyogás bennem ezen az éjjelen megint őszült pár száz évet. Vajon míg aludtam hány élet, s hány álom lett oda?

Gyermekeink kacarásznak, táncolnak, esernyővel kardoznak. Aztán a nagyobbik még édesanyjával a földrajzleckéjét ismételgeti. Készülődnek, készülődünk. Valószínűnek látom, hogy megint rendesen ki kell lépnünk, hogy elérjük a nem is túl távoli csatlakozást. Minden reggel olyan, mint egy exodus. Ilyenkor elhagyva a házat, sietve, feszülő figyelemmel szoktuk megtenni első lépéseinket. Egyszerre bízva, remélve és egyszerre kérdve: hogy mi végre? Nagyon nem baj, ha a nyugalmat ilyenkor, mint az utcai viselet alatti hálóruhát magamon felejtem.

Tenger. Tenger. Tenger. Mennyi embernek, népnek, nemzetnek is van belőle része!

Időnként ez a hullámzó talajú ország, a vizek sivataga, ez az oszthatatlan egy is gazdát cserél. Partjait átnevezik, határait adják-veszik. Egyesek nagyokat veszekszenek még ezen is. Aztán a vérre menő, égért és földért dúló háborúktól pedig újra meg újra vörössé válik a tenger. Vörössé a nap és vörössé az ember. Ha majd új nap kél, akkor új tenger is kell.

Milyen kevés, akár egy vedernyi víz is elég ahhoz, hogy tengert lássak, és milyen sok, hosszú ideje özönlő medernyi hazugság kell ahhoz, hogy ne lássam meg: „Csak a másikban moshatom meg arcomat”. Hogy csak a másikban olthatom el szomjamat.

Azt hiszem, ha van is tengere a hazugságoknak, akkor az nem lehet olyan, mint a tenger. Talán nem szerencsés, és még inkább jelentős figyelmetlenségről beszél az, hogy hozzákötöttük szavunkkal a hazugságot egy olyan titok képéhez, mint a tenger. Így ahhoz is, amit a tengeren át, mint harmadnapra teremtetten keresztül sugall és áraszt felénk a Teremtő.

A hazugságok tengere biztos, hogy nem úgy hullámzik, mint vizeknek e csodás gyüleménye. Nincsenek fodrai, sem tiszta tajtékja. Nincs ölelő csöndes öble, nem ringatja lapos kehelyként végtelen színekben pezsgő korallmedence.

Nem otthona az az életnek és nem hordoz életet adó javakat, sókat. Nem köti meg a jót s nem veti ki a rosszat.

A hazugságok tengere talán sokkal inkább egy massza, ragasztószerű képződmény minden korlátlannak és hatalmasnak látszó kiterjedése ellenére. Tengerre hasonlító, de merőben más minőségű, csalóka nyugalmú valóság az. Inkább mocsár, táptalan láp, mely gólemszerű mozgásával a mozdulatlanságba húz.

Mintha a mosdókagyló előtt állva, ennek a tengernek látszó valóságnak a partján állnék most, sokadmagammal Az utunkat állja és nekünk tovább kellene haladnunk. Együtt.

Vajon milyen erő, milyen irányú szél lenne képes egy éjjelen szétválasztani a hazugságok tengerét előttünk? Még inkább bennünk.

Kivonulok a nappaliba, és látom, a gyerekek majdnem útrakészek már. Még kenyeret szelek ketté, és uzsonnát készítek nekik. Az egyiknek ilyet, a másiknak olyat. Csomagolás után aztán a sietségben van, hogy összekeverem azokat, mert utána már nem látszik, melyikbe mit is tettem. Ilyenkor arra gondolok, hogy valami apró jellel kellene ellátnom a kis ételcsomagot, hogy meg tudjam különböztetni őket. Vagy csak jobban kellene figyelnem a már meglévő jelekre.

A vasúttal átvágunk a reggeli csúcson, és végül is beérkezünk. Nem késtünk el. Az iskolalépcsőn állva, búcsúzáskor a gyermekek mosolygó arcának visszfényében is megmártózom még. Istenem, micsoda energia meríthető ezeken a vízlépcsőkön…

Aztán a hazafelé tartó úton egyszerre elszoruló torokkal és gyanakodva látom meg a telefon képernyőjén hullámzó képeket.

Nézem, ahogy ezen a szent földünkön valahol a háborúba haladó katonáknak a nép ételt s italt dob. Mint virágot, és így illatozó áldozatot a bevonuló honvédeknek. Van, hogy a robogó gépszörnyek sötét, szűk kamrájába vagy rideg fedélzetére esik, van, hogy az azokon ülők kezébe, van, hogy a lánctalpak alá, van, hogy az útszélre.

Kóla kartonszámra, ásványvíz, virsli, sokféle ízletes eledel. Rögtönzött svédasztal, acél tankok árnyékában. És kenyér…

Elgondolkodom, hogy a szívükben mit visznek magukkal ezek a katonák? Jó illatú-e áldozatuk?

Közmondásunk, a Biblia és azon belül az Újszövetség – még pontosabban a megfeszített Názáreti Jézus – egyik alaptanítását, az ellenség szeretetét így rögzítette, mondhatni magyarosította: „Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel.”

Át kell jutnom, ha nedves lábbal is, a hazugság tengernyi valóságán. Azon felülkerekedve, annak iszamós felszínén járva sokakkal együtt kell meglátnom az igazságot. Az igazságot, hogy a kenyér erősebb, mint a kő, táplálóbb, mint a vas, élesebb, mint a kard. Hogy néhány cseppnyi tiszta víz megállítja a legtávolabbi özönt is. Hogy az ima, az élet kultúráját építő, békére hívó szó legyőzhetetlen fegyverhez juttathat el.

Talán ha mind csak egy kis kenyeret és iható vizet vinnénk sarutlanul magunkkal a benső tengerünkön való átkelésünk idején, harci erszény, lőporos tarisznya, vasszekér, vaskard helyett, akkor legyőznénk az igazi ellenségünket. Akkor talán az elesett gyermekünket, legszebb álmainkat temető, földmarkoló karunk és kezünk lassan felemelkedne, hogy kitárt erővel állítsa meg, hogy üldözöttekből üldözőkké legyünk. Akkor talán átélhetnénk, hogy „ha gyenge vagyok, akkor vagyok erős.” Hogy ha nagyot álmodva teszek egy kicsit is, akkor vagyok hős.

Mikor ezeket a sorokat írom már újabb napra ébredtünk. Nincs iskola. Közeledik a szünet. Egyszercsak az elsőszülött kislányom libben be a dolgozószobámba, és azt kérdezi: Apa, nem láttad az egyik könyvemet? – Az a címe, hogy „Hív a tenger”…

Megbillen lelkem ladikja. Felállok az asztal partjai mellől. Abbahagyom a félkész írást.

Gyere kislányom – mondom neki. Menjünk, keressük meg. Hallgassuk, hogyan hív. Közel lehet, biztos megtaláljuk.

Szilvási Zalán