/A nagyváradi, Szabadságra Vágyó Ifjúság emlékére/

Egy kisebb megtorpanás után, mintegy a lélek titkos ajtaján lépünk be a fák közé. Valami révületben sétálunk a dús illatú táj, suttogó talaján. Fűszeres levegő árad felénk a nemrég még apró zöld zászlókat lobogtató, majd aranykezekkel intő, és mostanra már egyre mezítelenebbnek látszó fák soraiból. Körülöttünk nyugodt tükrű a száraz levéltenger dagálya. A fák súlyos alázata. Néha szemeinkkel elkapunk egy-egy hulló tarka pillanatot.

Mozdító ez a mozdulatlanság és magával ragad a földközeli madártávlat. Benned vihar, rajtam viharkabát. Olyan álomszerűen élő és színes ez a vörösbe hajolva elhaló lombtakaró. Mint egy a halálos ítélete után ünnepi ruhába öltözött, és a mulandóba, arccal az égnek elmerülő ragyogó réteg. Egy kiterítve száradó, végtelen nemzetség. Lábbelink kényelmes, puha, de talpunk alatt mégis rejtett szikra fakad, hogy fogódzót s így utat leljen e modern vaskorba zárt szabad világban.

Rég jártam az őszi erdőben. Túl rég. Talán te is. Hogy lehet, hogy még most is a nyárról dalolnak az itt maradt madarak? Tovább tapogatózunk végletekig tompított léptekkel és szavakkal, a közénk dőlt idő gyönyörű romjai között. Talán nem is csak egyedül, ketten. Vagy hárman? Mintha eljöttek volna hozzánk, és velünk is sokan, erre az útra. Láthatatlan karavánban haladunk, egy a zuhanásában mindent beborító szivárvány után itt maradt, szilánk-mozaik rengetegben.

De úgy látom mégis, hogy te jártál már itt. Ismerősen és ismerősként mozogsz. Egyre inkább a nyomaidra bízom magam és közben tovább merengek. Arról, hogy az ilyenkor rövidülő nappalok, és az egyre alacsonyabbról ránk világló napkorong által is, valahogy tisztábban láthatóvá válik egy titokzatos folyamat. Amikor útra kél az ég és szinte rezzenéstelenül közeledik a földhöz. De megindul, nyújtózik a föld is. A gyökereivel és leveleivel egyaránt beléköltözött fákkal együtt mozdul. Láthatatlan kötelékekkel, minden ágával, hegyével húzná magához távoli testvérét, az eget. Elindul, mint a mesében a legkisebb, aki aztán földöntúli küzdelmek árán, de a legnagyobb lesz. Mert mindig is az volt. A szíve fölé sűrű, szeles csillagokat tűzve, ő is az alkonyok hűvösén érkezik. Jön. Szemében ott táncol minden égtáj sarki fénye és tüze, és már a messzeségből is közelről köszön. Hogy végül földet érésével újra és örökre összekapcsolja izzó önmagával, az új éggel azt, akit kihűlő világokon át annyira keresett. Aki egykor elveszett.

Szokatlanul, de jólesően szótlanul és látszólag csak körbe-körbe járva emelkedünk egyre feljebb a mélykék magasba. Időnként meg-meg állva egy fordulónál. A tisztás közepén álló, fából kőalapra épült különös kilátótorony belülről olybá tűnik, mint egy matuzsálem, titkos lépcsőházat rejtő törzse. De most emlékeztet a szovjetetek által elhurcoltak emlékművére is. A világon az elsőre. Annak hasadékaiba gyötrő ólom van eresztve, ennek résein pedig még a fény szűrődik be, novemberi, sudár sugaraival. Felérve a csúcsba, a felhőfátylas égi lombkorona és a felszálló ködtakaró között pihenünk meg. A végtelenbe megállíthatatlanul táguló világ évgyűrűinek peremén, mélyeket lélegezve.

Csak itt szólalsz meg először.

Az 1956-os nagyváradi ifjakról beszélsz, különösen egyről közülük. Arról beszélsz, hogy már egy hete csak rájuk tudsz gondolni. Hogy az egyik nap végétől a másikig kószálsz és közben próbálsz túlélni. Írástudatlanul is olvasni. Kutatni a kifeszülve arcot nyert pillanatok tükrének igazságában.

A kötelességeidet még erőltetetten el tudod végezni, de közben úgy érzed, léthangok húrjai között bukdácsolsz. Minden megszólít. Mert a minden beszélni kezdett hozzád. A csendjén át. De te eközben egyre inkább elnémultál.

Most azt mondod, megtaláltad bennük, hogyan juthatnánk ma is és mindig tovább ötről a hatra és onnan a biztos határtalanba. Ki a gyönge erőből, bele az erős gyöngeségbe. A látható elbukástól a láthatatlan győzelemig. Azt mondod megláthattad, mert, ahogy ők akkor, úgy te is, mióta az eszedet tudod, csak szabad szerettél volna lenni mindig.

Lassan formálod és préseled ki, az ajkad és torkod szülőcsatornájából kilépő szavakat. Azt mondod, ennyire lehetetlennek még sosem tűnt. Ennyire képtelenségnek, ennyire nehéznek, hogy sikerüljön a szavak akoljába terelned, vagy betűk közé ékelned azt a hullámzást, azt az igaz távlatosságot, amely egy este vált hallhatóvá számodra is, néhány férfi filmre vett tanúságából. Nehéz éreztetni azt a tűzfolyamot, amely oly valószerűtlen, de vágyott magasságból akkor, egy hete rázúdult szívedre. Ez az áradás pedig visszafordíthatatlanul magával ragadta. Azóta is viszi egy ismerős, de szem nem látta torkolat felé. És épp emiatt érzed azt is, hogy legalább meg kell próbálnod újra és újra, napról napra valami keveset rögzíteni és így felajánlani a közös emlékezet oltárán is ebből az út tapasztalatból. A csupán pár gondolat és szó erejére így feltörő sodrásból és megkapaszkodásból. Ebből a csupán értelemmel beláthatatlan útból. Ebből a valamennyire megsejtettből.

Meg kell próbálnod. Mert ha a téridőbe akár csak kilökődött és talán a papír talajára is vetett szavaid nem is, de ez a mostani vajúdás, ez a fel sem tűnő „halálraítéltként járkálás”, ez fehér ingben a tiszta és üres lap előtt való mindennapi megállás, ez a küzdelemre szólító aránytalanság, itt és most talán egy megmaradó tett lehet. Mint egy zsarnokság ellenes, betűszegény, gyűrött röplap a mai hangtépő nagy szólásszabadságban. Egy csekély mértékben azonosuló elszenvedés. Egy lehetséges válaszadás és talán egy érvényes részvétel, 1956 lüktető erőterének, máig ható szellemi viszonyaiban. Kicsiny nagyjainak egykori harcos szabadságában. Legalább.

Elcsendesedsz, és egy kis ideig így és itt maradva hallgatózunk. Nézünk akár egy üres vártoronyban. Időnként a szél megböki a kilátó deszkáin itt-ott heverő, vagy a fák ágaira akadt szemetet is a levelekkel, az örökre szépekkel együtt.

„Legalább…” ezzel folytatod. Ez volt az a szó, amivel otthon fogadta fiát, annak a fiatalnak és a nagyváradi ifjak vezetőjének az édesanyja, aki a börtönből és a kényszermunka táborból való szabadulása után hazatért. És mindössze ennyi volt az az anyai mondat: „Ti legalább megpróbáltátok.”

Megpróbálták. Ő is, ahogy a több száz meghurcolt és rabságra ítélt társa. Azok a mára már csak néhányan visszaemlékező férfiak, akik az 1956-os forradalom és szabadságharc idején még csupán tizenéves fiúk voltak. Akiknek barátságát, bátorságát és megjelenését a teremtett világ – már akkor is – sóvárogva várta. Akik közül néhányan a gyermekből, élő emberoszlopokká, láthatatlan tornyokká lettek és még ma is közöttünk élnek. Az utolsó 56-osok.

Nem kérdezed, de csillogó szemeid katlanjából visszhangzani hallom: Sarjadnak -e még újak a látszólag hiába ontott vértől termékeny földünkön? Születnek -e más hajtások, az élettel a mélyben összekapcsolódó rejtett gyökérzetről? Lesznek még belőlünk? Lesznek-e még, közülünk előre ment, alig látható utolsók? Akiknek vállain állva és túllátva a ma adta babiloni, mégis sekély tereken, még megpillantható az az idő is, amikor életre kelt és valóban fiatal lett hazánk, Magyarország.

-Tudod nekik nem volt fegyverük, mint a pesti srácoknak – folytatod tovább. Ők csak a gondolataik, szavaik és igaz vágyaik erejében állhattak ellen a gonosznak. Csak. Ők, a nagyváradi, Szabadságra Vágyó Ifjak. Hűségük már-már zord magaslatai, ezért a „csak”-ért, örökre eltörölhetetlenül gazdagítják hazánk, Magyarország, és így a világ szellemi domborzatának látképét. Minden gyorsuló, erkölcsi és emberi klímaváltozás ellenére.

Megidézed az ifjak vezetőjét, azzal is, ahogy ő mondja: „A baráti kör szervezésén és tágításán kívül konkrétan nem csináltunk semmit. Csak beszélgettünk, terveztünk […] és a gondolatainkat ki mertük mondani egymásnak anélkül, hogy félnénk a hatalomtól.”

És most itt a magasban, ezen az égbe nyílt padláson mintha veled együtt kérdezné ő is:

-Van e érvényesebb és alapvetőbb dolgunk itt a földön, mint ez az összetartás?

És megkérdezem:

-Csak ezért? Ennyiért kaptak ezek a testben és lélekben is ifjak száz meg száz év börtönt?

A kilátótorony csúcsáról is tovább kapaszkodni vágyó tekintetemet, az ilyenkor már lágyabb fényű, ezért beláthatóbb napunk felé vezeti, a dadogóból egyre inkább már a csendet daloló hangod.

Eszembe jut a rég tanult meghatározás: „A beszéd legkisebb egysége a hang”. S abból épül fel a szó – teszem hozzá magamban. Azt hiszem észre sem veszed, de a tehetetlenségeddel, a hangsebesség lassúságával némán karcoló gépmadarak árnyékától sebzett égbolt alatt, egy szövetté énekled a csak törpefoltnyi, mégis csillagtömegű szavakat. Majdnem teremtés ez. Hisz részben a semmiből épül. Csak a szóból. Szavakból, anyanyelvünk őssejtjeiből. Ezek erejében és ezekbe kapaszkodva oldódunk el, mint valami zsinóron húzva észrevétlen, és felhőkből kovácsolt lépcsőkre lépünk. Közelebb 56-hoz, közelebb Nagyváradhoz. Közelebb keletről nyugathoz. Közelebb egymáshoz. Így folytatjuk utunk, emelkedő zuhanásban. Így folytatod te is mondhatóvá tenni azt, ami elmondhatatlan.

-Igen. Ezért. A szavakért járt a rabság akkor és most is, a „szabad világban”. Ezért volt a kötél, a kábelkorbács és a jéghideg cella. Ezért ma a könnyű kényelem, és a robottá romboló munka. Mert a sötétség tudta akkor is róluk, hogy a legerősebb fegyver volt az övék. A szabadságra született szív bőségéből fakadó tiszta szó és világos gondolat ereje. És ők az ifjak, „valahogy láttak a sötétben is.” Láttak akkor is, amikor egy este felírták, azokat a nem is átütő erejű, de robbanásra készen pislákoló szavakat, történelmi város méretű cellájuk utcájának falára. Láttak akkor is, amikor fényes nappal, rabláncon a Securitate-tól a Szamosújvári börtön felé vagy a Duna-deltába tereltettek, a sínek között járva. A verésekkel és kínzásokkal bennük elfojtani próbált kezdeti világosságot mégis sokan meg tudták őrizni, látva a szintén sötét és meghasonlott közállapokat. Csendben világítva azokra is, akik szótlanul és önkéntes vakságban mentek el mellettük.

Nem volt fegyverük, csak a zárt falak közt és a város alá rejtve elvezetett Pece-patak, csatornává lefokozott medre mélyén fülbe súgott jel és szó. És még valami. Volt még valami.

Egy gyújtózsinór. Igen. Csak másfél méter. De ennyi épp elég volt. Erre akkor fel is lehetett fűzni egy egész koncepciós pert több száz ártatlan emberrel, és akkor még szinte gyermekkel szemben. Még négy évvel az 56-os események után is.

Egy gyújtózsinór. Csak ennyi. Amihez nem tartozott se gyilkos bomba és nem végződött semmilyen halált hozó anyagba. Nem volt hozzá más elegy csak az igaz szó tiszta levegője. Az a kimondott szó, amely akkor egyenlőnek számított a megcselekvéssel. És a vágy. Ez volt a szikra. Ami nem is Budapest utcáiról indult el, hanem Poznanból szállt a magasba. Fel, a Kárpát medence fölé, el egészen Nagyváradig, és azon is túl. Az ott is szabadságra vágyó és egy pillanat alatt felnőtté lett ifjak szívébe. Tudod azt érzem röptének még mindig nincs vége. Mintha felénk is közeledne.

Induljunk vissza – mondod. Elindulunk lefelé. A madarak egyre izgatottabban mondják. Felveszem az egyik lépcsőpihenőben ottmaradt, összegyűrt apró papírszemetet. Talán a te zsebedből hullott ki. Talán egy vázlat, egy írás terve, egy elvetett szóhalmazba szorult próbálkozás. Egy a sok közül.

Itt is nyomaid medrébe lépve merengek. Olyan ez, akár egy illegalitásba ereszkedés a felszínről a nagyváradiakkal együtt. És megint csak körbe-körbe. Még valamire hasonlít ez a kilátó, a sűrűn lécezett, ettől rácsszerű árnyékoló szerkezeteivel. Talán te is ennek látod, de ez most nekem, egy Égnek fektetett, elhagyott börtön, és nem szabadidős célzattal és a közösségi terek bővítésének szándékával épült műtárgy. Amiben most mi is csak pár méteren belül járunk, oda-vissza.

De valóban és láthatatlanul emelkedünk, vagy épp ereszkedünk mi is, mint a magánzárkák egykori lakói? És a lélekbe vagy az anyagba? Istenem milyen magasan is van a szúró, meleg kocka alja?

Ugyanazon az ösvényen megyünk vissza. Nem mondasz már semmit. Helyetted a földet érő lépteink morzejelei beszélnek. Arról, hogy 1956 forradalmi napjaiban az emberekkel együtt a bicegő szabadság is sétálni indult a városban. Sokan követték nyomát. Ki ezért, ki azért. Aztán amikor elvesztették, vagy elkapták, újból tovább próbált küzdeni démonaival a börtönökben, a nem az emberért lévő, hanem csak pusztán a munkást kitermelő gyárakban. Így lett a tereket átszelő sétából könyörtelen, erőltetett menet. A magas falakkal határolt udvarokon, a gazzal benőtt gátakon járt haláltánc, akár hónapon át ismétlődő tompa lépés, a csak befelé táguló cellák olykor pontsűrűségű magányában.

Úgy egy hét múlva újra találkozunk. Ugyanitt. Nem tudtad megírni a legutóbb elmondott gondolataid. Megpróbáltad, de nem sikerült. Séta közben feltűnik, hogy az eltelt kis idő óta valamivel szemetesebb lett a környék. Vigasztalni próbállak, de most én sem találom a szavakat.

Pedig el szeretném mondani neked, hogy itt veled már az erdő is azt zúgja, hogy az igazsághoz hű ötvenhatosok újra egybekötötték a valóságot az igazsággal. A múltat s jövendőt a mával. Megmutatták, hogy az igazság nem a távolból hat, hanem jelen van. Hogy van egy titkos, a jelenkor emelvényéről elsőre talán csak pár méternyinek tűnő, de a történelmen is túli folytonosság a világban. Amelyet van, hogy a nemzetek, kisebb emberi közösségek, szövetségek, törzsek, de van, hogy egyetlen ember, mint egy mag, vagy mint egy levél tart meg. Egyetlen egy szóval. És szótlanul, mint a hallgatásáért néhány napra dadogóvá vert és lett, tüzes tekintetű nagyváradi vezető.

El szeretném mondani neked, hogy a csendben már azt susogja a szellő is itt, hogy bár egyre több a levél a földön, de nézd, a fáknak mégsem fogy el a lombja. Hogy az igazságtalanság ólomzsinórjától kifeszülve, és a hazugság hűvös hullámától, a sokszor csak 2×2-es cellák tűző ganajába roskadva, valóban ránk hullhat a józanság és megtalálhatjuk azt, amit anyánk örökre elveszített. Azt, akit életével és halálával egyaránt a világra hozott. Akit küzdve és küszködve, keresve, Isten köldökzsinórján, hol a tűz fészkébe visszaereszkedve, hol akarva, akaratlan felemeltetve, íme meglelhetjük hát hazánkat. Magunkat és ikertestvérünket. Valójában minden embert.

Azon kapjuk magunkat, hogy egyszerre csak másképpen lett ismerős a környezet. Talán eltévedtünk. Mint gyerekkorunkban? Mosolyogva nézünk egymásra. De tudjuk, hogy már alig vannak olyan rengetegek, amelyekből rövidebb idő alatt haza ne találnánk.

Megyünk tovább. Te nem írtál és még én is elnémultam. Azért közben a gyermekeinknek gyűjtött száraz falevelek mellett legalább összeszedtünk egy kevés, nem az erdőbe való anyagot is. Nem sokkal később a szintén fából épített hulladéktároló előtt megállva, a levegőben összetalálkozik a szánkból felszálló lehelet, nevetésünk tömjénje. Elengedve minden idegent és rosszat markunk börtönéből, beletalálunk. Nem annyira messziről. Csak úgy másfél méterről.

Szilvási Zalán