Jó érzés volt olvasni az év végi gondolatokat. Akár a Háromszékben Kuti János nagyszerű eszmefuttatása, szatirikus, vesékbe látó víziója (Előttünk a jövő), akár Váry O. Péter lényeget megfogó írása a rettentően fontos választások évéről (Múlt, jövő) vagy Sepsiszentgyörgy polgármesterének figyelemfelhívása a közösség megtartásának és fejlődésének a fontosságára, de Kovács István püspök kulcsszavai is ide tartoznak. Utóbbiak közül agyunkba és szívünkbe kell vésnünk néhányat: alázat, bizakodás, Isten, hit, szerető család, helytállás, küzdelem, összekapaszkodás. Novák Katalin elnökasszony meg mélyen emberi, meleg, komoly, mégis végig mosolygós és optimista beszédével éppen azt adta, amit kellett, amiért szeretjük: a határtalan nemzetét felelősen szerető, gondoskodó, virtuálisan mindenkit átölelő igazi államfő érzetét.

Furcsa világunkban éppen Kelet-Közép-Európa került kulcshelyzetbe. Most ez a régió, és benne mi, magyarok vagyunk – ismét – abban a felelős pozícióban, amely meghatározhatja egész földrészünk sorsát. S ezáltal akár az egész világét is. Nem a nagyképűség, az elbizakodottság beszél belőlem, nem a vak Orbán-imádat, nem a bigott Istenhit, nem az igazi liberalizmus teljes elvetése, hanem a józan paraszti ész. Én is látom rendszerünk vadhajtásait, olykor bosszantó, zavaró hibáit, elefántként viselkedő újgazdag kiskirályait. De reménykedem abban, hogy főkertészünk is látja ezt, és rendet vág ebben előbb-utóbb. Ám látom azt a valóban felelős kormányzást, amelyben a kapitány, a kormányos távcső nélkül is előre látja – évtizednyi távolságra is – a történések fő sodrát, és ezek szerint irányítja a hajónkat.

Az egész bolygónk forrong. Óriási tőkével a háta mögött utat törne, mindenkit behálózna a néhány torz tekervényű agyban megszületett rém, mely szerint minden csak a pénz és a haszon, csak ez számít, és ennek eléréséért semmi sem drága nekik. Ehhez kell a társadalmi létünkre ráerőszakolandó, hátborzongó ideológiák által generált nemtelen és színtelen embermassza. És ennek az ellenszere vagyunk mi itt, az öreg földrészünk közép-keleti szegletében. Voltunk már kompország, legvidámabb barakk, Európa védőbástyája. Lesajnáltak, eladtak, lenéztek, megsemmisítettek volna, mi mégis maradtunk. Valamit tudunk, ha még nem is tudatosult ez bennünk, valamiért megmaradtunk mindig. Talán mert örökkön akadtak olyan vezetőink – a sok rossz mellett – akik a megmenekülésünk útját megtalálták, odavezettek és átvezettek a csodálatosan egyszer csak kettéoszló tengeren. Mert mindig ki tudtunk „termelni” olyan koponyákat, mint a Nobel-díjasaink, művészeink, tudósaink. Mert meg tudtuk találni velük és általuk azt az örök forrásként működő lokalitást, amely mindig tudott olyan újat forrni, mely – amellett, hogy mentette, magában hordozta eddigi, mély és ősi gyökereinkből táplálkozó értékeinket – revelációszerűen hatott a körülöttünk süllyedni induló világunkra, és kihúzta a csávából azt is. Olykor Münchhausen báróként, a saját hajunknál fogva ragadva meg magunk. Csoda ez, de kicsit tudatos bűbájosság is. Ne hagyjuk hát veszni ezt az idén sem, a fordulóponton sem.

Pálmai Tamás